A remény hal meg utoljára? (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Reménység vasárnap, 2018.11.18.)

textus: Ézs 35,3-10
3 Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a megroskadt térdeket! 4 Mondjátok a remegő szívűeknek: Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, jön Istenetek, és bosszút áll, jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket! 5 Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. 6 Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztában, és a kietlen tájon patakok. 7 Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjú földön. Ahol azelőtt sakálok tanyáztak, nád és káka fog teremni. 8 Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. Nem jár azon tisztátalan, csak az Úr népe járhat rajta, bolondok nem tévednek rá. 9 Nem lesz ott oroszlán, nem járnak rajta ragadozók, eggyel sem találkoznak ott, hanem a megváltottak fognak járni rajta. 10 Így fognak visszatérni azok, akiket az Úr kiváltott, és ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik.





Biztosan hallottuk, sőt szerintem használtuk és már azt a mondást, hogy „a remény hal meg utoljára”. Tudjuk-e egyébként, hogy honnan származik ez a mondás? […] Nem lesz nagy durranás: egy mexikói közmondásról van szó. Bár állítólag – ettől függetlenül – Japánban is „kitalálták”.
De a lényeg nem is ez, hanem maga a közmondás jelentése. Hogy a remény az utolsó lépés a reménytelenséghez vezető úton. Milyen érdekes, hogy ha a remény szót használjuk, akkor leginkább mindig a reménytelenségre gondolunk. Úgy tűnik, azok támaszkodnak a reményre, azok élnek a remény adta erővel, kitartással, akiknek valójában már semmijük sincsen! Mert, hogy a remény még él, s bár utoljára, de meg fog halni...
És amikor már nincsen semmink, amikor már tényleg csak idő kérdése, hogy a remény is meghaljon, akkor is kell mondani valamit. Mert az ember valahogy olyan, hogy mindig mondani kell valamit, amivel legalább a látszatát fenntartja annak (leginkább csak saját maga előtt), hogy még tud valamit csinálni, vagy legalább mondani. Úgyhogy legalább ki kell mondani, egyszerűen, hogy „erre nem tudok mit mondani”, vagy frappánsabban: „a remény hal meg utoljára”. S ezzel kvázi el is temettük a reményt.
Egyik kedvenc film trilógiám a Mátrix. Remélem sokan látták, ha nem akkor nézzék meg. Ott a második részben az Építész, aki amúgy egy program és nem ember, mondja: „Remény… tömény emberi tévedés, egyszerre forrása a legnagyobb erőnek és a legnagyobb gyengeségnek.” És mennyire igaza… lenne, ha Isten, mint olyan, nem létezne! Mert, akkor a remény valóban csak fájdalomcsillapítóként funkcionálna az elkerülhetetlennel szemben, illetve nem lenne több, mint a vakszerencsében való bízás.
Csakhogy, milyen jó, hogy van Istenünk, akinek jelenlétében az amúgy abszolút reménytelenség küszöbét kifejező „remény”, valódi tartalmat és értelmet kap, élettel telik meg! És nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használtam („megtelik élettel”), mert Péter apostol írja: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre” (1Pét 1,3) Nos, hát ebből a mondatból nem a reménytelenség sugárzik az biztos! Nem úgy hangzik, mint a vakszerencsében való bízás, vagy a reménytelenség tompítására szolgáló lelki ópiát. Nem, ebben tényleg élet van!
Ha végigtekintünk a világon, benne az emberiségen, melynek mi is tagjai vagyunk, akkor azonnal meglátjuk, hogy milyen szükség van a reménységre, az élő reménységre. Tele van a Föld külső és belső reménytelenséggel. Külsőnek először talán a legsúlyosabbat említeném, bolygónknak a végletekig való kiszipolyozását, a Isten teremtett világának teljes tönkretételét, ami nem más mint a leggrandiózusabb magunk alatt való favágás! Az emberiség tönkreteszi az életterét, amely egy idő után megszűnik élettérnek lenni, s csak a szenvedés és a halál tere lesz! Aztán ott van társadalmunk válsága. Döbbenetes az a szűklátókörűség, az gyűlölet és az a félelem, amiben (tisztelet a kivételnek…) él az emberek nagy része! Sokszor persze abszolút indokolatlanul, egy mesterségesen gerjesztett buborékban. De aztán, ott van a belső reménytelenség is. Egyrészről a szegénység, a kilátástalanság, a naponkénti reménytelen küzdelem, melyet csak az tart fent, hogy (vélten, vagy valósan) úgy gondoljuk, másképpen nem lehet. És a legsúlyosabb belső (és úgy általában is) reménytelenség pedig az Isten-telenség! Nem szeretem ezt a szót használni, mert sajnos szitokszóvá vált, és arra szoktuk mondani, hogy „istentelen”, aki/ami rossz és nem ismer határokat. Gyakorlatilag, valahol a borzasztó és döbbenetes között van félúton. Most mégis ide kívánkozik, mert tényleg ez az oka a belső-lelki reménytelenségnek, hogy nincs ott az Isten, aki megtölthetné a reményt reménnyel, élő reménnyel!
De miben is áll ez az élettel teliség? Hogyan tud a remény mégiscsak erőforrás, sőt az Istennel való találkozás és kapcsolatépítés eszköze lenni a mindennapokban? Nos, erre ad nekünk választ a mai igénk, Ézsaiás tollából: „Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve. Mert víz fakad a pusztában, és a kietlen tájon patakok. Tóvá lesz a délibáb, és víz fakad a szomjú földön.” Azt írja Ézsaiás, hogy az élő reménység egyik legfontosabb ismérve az, hogy a lehetetlen lehetségessé válik. Nevezhetjük ezt csodának is. Mert az Isten erőterében megtörténhetnek olyan dolgok, gyógyulások, változások, melyekre amúgy a leghalványabb esély sincsen. És ez nem a vakszerencse, vagy a véletlen műve, hanem az Úré! És, aki egyszer tapasztal ilyet – márpedig a hívő emberek mindegyik be tud számolni ilyenről, ebben biztos vagyok – annak ezek után ez a szó – remény – sziporkázó élettel telik meg.
De miből gondoljuk azt, hogy ez az igaz élő remény a miénk lehet? Csakúgy mint oly sok más esetben, ha Istenről akarunk megtudni valamit, akkor Jézushoz kell fordulnunk. Nem olyan régen volt igehirdetési alapige, a most következő mondat (vagyis ennek a lukácsi változata): „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium,” (Mt 11,4-5) Mintha csak az tartalmi ismétlése lenne ez a szakasz a mainak. És ez nem véletlen. Tudniillik Isten a leginkább és legtökéletesebb módon az ő fián keresztül szólított meg minket (Zsid 11,14), és teszi ezt ma is. Felajánlja nekünk a reményt, az igazi élő reményt. Amelyben a lehetetlen lehetségessé válik, és ahol biztonságban vagyunk (ahogyan a mai ige fogalmaz: „Jól megépített útja lesz, amelyet szent útnak hívnak. […] Nem lesz ott oroszlán, nem járnak rajta ragadozók, eggyel sem találkoznak ott, hanem a megváltottak fognak járni rajta.”).
És mi a célja ennek az élő reménynek? „Így fognak visszatérni azok, akiket az Úr kiváltott, és ujjongva vonulnak”- írja Ézsaiás, azaz az Istenhez való eljutás. Emlékszünk még, hogy mit mondtam, hogy mi a legnagyobb reménytelenség? Az Isten-telenség. A remény, az élő remény maga szünteti meg azt az állapotot, mert ez az út az Úrhoz vezet! Lépjünk rá erre az útra az örök élet felé! Ámen

Megjegyzések

  1. Nem is lehet mást mondani, csak azt, hogy ámen!

    Valóban, az Isten-telenség az egyik ha nem a legrosszabb "reménytelenségi típus"... :-(

    Ha már filmek... Én nagyon szeretem Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiáját. A záró részben van Bane-nek egy mondata arról, hogy a Kút azért a világ legrosszabb börtöne, mert erősen jelen van benne a remény által is táplált szabadulásvágy - és ebből kifolyólag is sorban halnak meg az onnan kiszabadulni vágyók...

    Aztán Bruce Wayne egy grandiózus jelenet végén mégis kiszabadul...

    Ez is a remény egyfajta szimbóluma (még ha csak a vásznon jelenik meg, de akkor is... :-))

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)