Ég és föld (prédikáció, Húsvét ünnepe, 2019.04.21.)

textus: 1Kor 15,45-53

„45Így is van megírva: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. 46De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. 47Az első ember a föld porából való, a második ember mennyből való. 48Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. 49És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.

50Azt mondom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. 51Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan meghalni, de mindnyájan el fogunk változni. 52Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. 53Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.”

Végig egyetemista koromban, de mind a mai napig, amikor vizsgahelyzetben voltam/vagyok, akkor mindig az elején szeretek bemenni vizsgázni. Ha lehet, akkor elsőként. Sokan pont az ellenkezőjét részesítik előnyben, a végén szeretnek bemenni. Vagy gyorsan túl lenni rajta, vagy még az utolsó pillanatig is olvasni a tételeket. De olyat nagyon keveset hallottam, hogy valaki a közepén akarna bemenni. Ez idő tájt, amikor az éppen aktuális zenekaraimmal „rendszeresen” részt vettünk tehetségkutató versenyeken. És, mint minden matematikailag nem mérhető versenyen, az elején vagy a végén volt érdemes lenni, mert arra emlékszik a zsűri legjobban.

Kutatások azt is kimutatták, hogy egy beszédben is, a legfontosabb rész az eleje és a vége. Mert ha az elején felfigyel a hallgatóság, akkor van esély arra, hogy amit végén mond a beszélő, azt megjegyzik.

Valahogyan azt látjuk, hogy a dolgok, helyzetek, események, történesek, beszédek, stb. eleje és vége a leglényegesebb, de legalábbis ott érdemes először a lényeg után kutatni…

A mai, ünnepi, bibliai szakaszban és valaminek az eleje és a vége van előttünk: „Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké. […] Az első ember a föld porából való, a második (utolsó) ember mennyből való.” De ki ez a két Ádám? Mert elsőről még csak-csak tudunk a teremtéstörténetből (ugye Ádám és Éva), de a második kicsoda? Pál apostol itt egy nagyon szemléletes példaként, párhuzamként állít be két személyt. Az egyik (az első) Ádám, az ember teremtettségének, földi, töredékes létének a jelképe, a második „Ádám” pedig Krisztus, aki Isten országát, és az Istenhez való tartozás szabadságát hozta el a számunkra. Az eleje, ahol el lett szúrva valami az ember által, és a vége, ahol helyre lett állítva, sőt újjá lett teremtve (2Kor 5,17) Krisztus által.

Teológus hallgató koromban volt egy geológus hallgató (A földtan tudományával foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek.) barátom. Mindketten Szolnokiak voltunk Pesten tanultunk és a Nyugati Pályaudvaron futottunk össze péntek délután hazafelé menet. Rettentően örültem a találkozásnak, mert elsüthettem azt a viccet, amit már olyan régen akartam. Így hangzik: Mi a különbség a teológus és geológus között? […] Ég és föld. Nagyon nagyot nevettünk ezen ott, egy tavaszi péntek délután, a Nyugatiban…

Most ugyanez a vicc tér vissza, de már igazából nem is vicc. Mert az ige azt mondja: „Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.”. Pál nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki Krisztushoz tartozik, azé lesz a mennyek országa, és aki nem tartozik hozzá, azé nem lesz! (És most elnézést az esetleges geológus hallgatóktól/olvasóktól, ne vegyék magukra.) De vagy „geológus-emberek” leszünk, akik porból lettünk porrá leszünk, és úgy is maradunk; vagy pedig „teológus-emberek”, akiké az Isten országa! Nincsen középút. A „geológus-embert” a föld köve-pora határozza meg, a „teológus-embert” azonban nem. A „teológia” szó ugyanis azt jelenti: „Istenről való beszéd”. A „teológus-ember” szintén porból lett és porrá lesz, de ő nem „ragad le” itt, mert benne az Úr beszéde él, és ezáltal szabad eljutása van az Istenhez!

Hogyan lehet ez? Ezt a második „Ádám”, azaz Krisztus mutatta meg, sőt nem csak, hogy megmutatta, de meg is tette, és az ő tettei, keresztje és feltámadása, tette lehetővé velünk is megtörténjen. Ez már olvastuk: „Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.” És így folytatja az apostol: „És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.”

Jézus Krisztus azt mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) És milyen jó, hogy ez így is van! Nem mi készítjük az utat, nem a birtokoljuk az igazságot és egyszer az életünk is véget ér! De Krisztusnál ott van mindez, és ő várja azt, hogy hozzá forduljunk, elfogadjuk őt Urunknak, és ő odaadja nekünk mindez, hiszen a legnagyobbat már oda is adta értünk: saját magát! És ennél nagyobbat már nem adhat! Ámen