Jézus, a dömper és az ítélőszék (prédikáció, Böjt 5. vasárnapja, 2019.04.07.)

textus: Mt 27,15-26

„15Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. 16Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. 17Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak? 18Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. 

19Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta. 20A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. 21A helytartó újra megkérdezte őket: Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon? Azok ezt mondták: Barabbást. 22Pilátus így szólt hozzájuk: Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak? Mindnyájan azt kiáltották: Keresztre vele! 23Azután ezt kérdezte: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: Keresztre vele! 24Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a zavargás még nagyobb lesz, vizet hozatott, a sokaság előtt megmosta a kezét, és így szólt: Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. A ti dolgotok! 25Az egész nép így kiáltott: Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken! 26Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta őt, hogy megfeszítsék.”

Hárman vagyunk testvérek. Nekem, mint legnagyobb testvérnek kellett megküzdeni azzal, egyszer, majd másodjára is, hogy van egy kisebb a családban. És tudjuk jól, hogy mindig a kicsi a cuki. Nyilván – ezt szerintem a (leg)idősebb testvérek meg tudják erősíteni – hogy sok előnye van annak, hogy valaki a legnagyobb, de bizony sok hátránya…, vagyis inkább nehézsége, küzdelme is van. Az egyik ilyen nagy küzdelem a magántulajdon kérdése a testvérek között. Melyik kié? Mert még a ruha az hagyján. Én kinőttem, hadd hordja a testvérem. Bár őszintén megmondom, így sem volt könnyű egy-két szívemhez nőtt ruhadarabot a húgomon, vagy az öcsémen látni. Másrészt pedig a játékok… Nos, ez már lényegesen súlyosabb helyzet. A legnagyobb – mint első gyerek – (sok esetben) megkap mindent, de legalábbis sokat. A második, pláne a harmadik gyereknél már nem így van, mert „jó lesz majd az, ami már meg van”. De az a helyzet, hogy azt a dömpert én kaptam! Az a labda az enyém. És erre a jön a klasszikus szülői válasz: „Ne irigykedj! Hadd játsszon vele ő is!” Persze ilyenkor az úgynevezett „irigység” meg sem fordul a gyerekek lelkében, csak az a fájdalom, hogy már nem ő legcukibb, már nem ő mindenkinek a mindene, hanem más (is), és a sértettség, hogy azt én kaptam, én akarok vele rendelkezni. […] És bár irigység, mint olyan, felnőtt korra sok változáson megy át, ám a gyökere ugyanaz/ugyanez marad. […]

Sokféleképpen fogalmazták már meg, hogy Jézusnak miért kellett meghalnia. Abban azonban meg kell egyeznünk, hogy minden, de minden, ami Jézussal történt, beleértve a szenvedést és a kereszthalált is, azért történhetett meg, mert ő is úgy akarta! Jézus áldozat, de nem abban az értelemben, hogy tehetetlen szemlélőként volt jelen saját szenvedéstörténetében, hanem áldozat abban nagyon nemes értelemben, hogy önmagát adta, váltságul értünk! A nagypénteki történetnek egy szeletét kaptuk ma igehirdetési alapigeként, mintegy „belekóstolva” a másfél hét múlva esedékes nagyheti eseményekbe.

Amikor olvastam ezt a szakaszt, valami nagyon „megütött”. A 18. vers így szól: Pilátus „Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki.” Pilátus, okos ember lévén, pontosan tudta, és a szentíró teljesen egyetért vele, hogy Jézust a főpapok, a szidó vallási tanács, a szellemi elit, azért adta át ítéletre neki, mert irigyek voltak rá! Eddig még nem is tűnt föl ez! Gyorsan megnéztem, maga fogalom csupán kétszer fordul elő a négy evangéliumban, itt, és Márk 15,10-ben, ugyanennél az eseménynél.

Irigység, mint motiváló erő Jézussal szemben! Döbbenetes! De végiggondolva nagyon is logikus. Mert mi is az irigység folyamata? 1. Adott egy másik személy, aki nem én vagyok, akinek (vélten vagy valósan) magasabb pozíciója, jobb eredményei, több dolga stb. vannak, mint nekem. 2. Aztán megszületik bennem a vágy, hogy milyen jó lenne nekem is az, ami annak a bizonyos másiknak van. És ezzel párhuzamosan annak is a vágya, hogy neki, a másiknak ne legyen meg! 3. Ennek gyökere pedig ugyanaz, mint gyermekkorban, a dömper esetében: a fájdalom. Annak a fájdalma, hogy „nem én vagyok ott”, „nem enyém az”! És igen, a zsidó vallási vezetők iszonyatosan irigyek voltak Jézusra és az ő „pozíciójára”, mert már nem ők voltak a viszonyítási pont! Egyértelműen kiderült, hogy Jézus jobban tudja, őneki hatalma van, és a virágvasárnapi eseményekből, a Jeruzsálembe való bevonulásból tudjuk, hogy tömeg szerette Jézust. Ez adhatott okot az irigységre, ami gyűlöletbe fordulva azt eredményezte, hogy ezek a vallási vezetők Jézus halálát kívánták. Rosszat nem tudtak ellene felhozni, csak a pozícióvesztés fájdalma motiválta őket.

De miért kell, hogy foglalkoztasson ez minket? Mert az nyilvánvaló, hogy csupán a korabeli főpapokat szidni nem egy előremutató cél egy istentiszteleten. Azért kell, hogy foglalkoztasson, mert ma, nem egyszer és nem kétszer, pontosan ugyanez történik meg. Hányszor van az, hogy az ember irigy az Istenre, Jézusra! Hányszor van az, hogy az ember Istent akar játszani mások élete felett! Hányszor történik meg, hogy az ember elítéli embertársát, mert úgy gondolja, hogy korlátlan hatalma van fölötte! És hányszor megtörténik az, hogy mikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én elképzelem, amikor megtapasztalom azt, hogy az Isten másképpen gondolkodik, cselekszik mint ahogy én el tudom képzelni, akkor „ítélkezem” Őfelette! Gondoljunk csak bele, micsoda abszurd dolog az a mai szakaszban, hogy Jézus Krisztust az Isten Fiát, a Megváltót emberi ítélőszék elé hurcolják! Hiszen egy csettintéssel véget vethetett volna a dolognak… De nem tette. És ma is, hányszor és hányszor „kell” Jézusnak a mi ítélőszékünk elé állnia?! Miközben egy csettintéssel elintézhetné ma is dolgot… De nem teszi. Hanem még ebben a helyzetben is miértünk dolgozik, jelenlétével, érthetetlen és döbbenetes alázatával!

Igen, ebben a bibliai szakaszban érhetjük tette leginkább azt, hogy mit jelent az, hogy Jézus Krisztus emberré lett, hogy a végtelen a végesbe, a korlátlan testbe öltözött értünk!

Ne kövessük el azt a hibát, amit a főpapok és a vallási vezetők követtek el. Ne irigykedünk az Isten helyére, pozíciójára. Ott nincsen helyünk. És ez nem az bizonyos tiltott gyümölcs, ami mindennél édesebb, mert soha nem lehet elérni! És nem is lenne jó. Sajnos, ma sokan választják, hogy önmaguk lesznek a maguk „istenei”. Rettentően magányos választás ez… El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az Isten nélkül élni, hogy minden döntésemben, minden hullámvölgyben, minden eseményben csak magamra számíthatok… Van egy nagyon jó mondás: Isten azért némul meg néha az életünkben, azért nem válaszol, hogy megtapasztalhassuk, hogy milyen nélküle, az ő vezetése és kegyelme nélkül élni. És így még komolyabban vegyük a küldetést, hogy az Ő szeretete elérjen az emberekhez. Mert mennyivel áldottabb és biztosabb állapot az, hogy hiszem és tudom, hogy az Úr ott van mellettem, sőt tevékenyen dolgozik értem! Hogy odafordulhatok hozzá, és nem csak a bajban, hanem „csupán” azért is mert van! Mert nekem mint teremtménynek jó kapcsolódni a forráshoz a Teremtőhöz! És nekem mint Isten gyermekének jó odafordulni Jézushoz a Megváltómhoz! Ahhoz a megváltóhoz, aki alázattal viselte értem, még legmegalázóbb, legabszurdabb helyzetet is! Aki hajlandó az én ítélőszékemre is odaülni, amikor Őt vádolom, csak azért, hogy megmutassa a szeretetét és ezzel vonzzon oda magához!

Erre más választ nem lehet adni, mint leborulni ez előtt nagy kegyelem előtt! Leborulni – és böjti időszakhoz méltón – önvizsgálatot tartani. Mert egy nap eljön majd az a pillanat, amikor többé nem tudom Jézus a vádlottak padjára citálni, mert nekem kell majd megállnom az Ő ítélőszéke előtt! Ez így lesz! Ámen