A testmegmaradás törvénye (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap, 2019.06.30.)

textus: 1Kor 15,32-43

„32Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”. 33Ne tévelyegjetek: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” 34Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik Istent: megszégyenítésetekre mondom ezt.

35De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg? 36Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, 37és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. 38De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. 39Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. 40Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. 41Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. 42Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; 43elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.”

Antoine Laurent de Lavoisier. Esetleg mond-e valakinek valamit ez a név? […] Fizikából, illetve kémiából tanulhattunk róla anno. Az 1700-as évek végének nagy tudósa volt ő. 1781-ben kezdett kísérletei során felfedezte, hogy „Természetes vagy mesterséges eljárások során semmi sem teremtődik, axiómának tekinthetjük, hogy minden eljárásnál ugyanaz az anyagmennyiség van az eljárás előtt és az után.” (Az axióma pedig egy olyan kiindulási feltétel, amit adottnak veszünk.) Ez az axióma lett a tömeg vagy anyagmegmaradás törvénye. Magyarul, egy zárt rendszerbe ha beleteszünk valamit, akkor akármit is csinálunk vele az ugyanakkora tömegű marad. Nem lesz sem kevesebb, sem pedig több. Például, ha egy lezárt edénybe teszünk bizonyos mennyiségű vizet, lezárjuk az edényt légmentesen és felforraljuk, akkor az edényben keletkező gőz és forró víz ugyanakkora súlyú marad, mint a hideg víz előtte. Változhat küllemre, jellegre, alakra, de ugyanaz marad. Ez az egyik legfontosabb elve a fizikának és a kémiának egyaránt.

Mai igénk egy kicsit bonyolultnak tűnhetett hallgatás/olvasás közben. Furcsa indulatok, egymáshoz, első hallásra nem kapcsolódó mondatok,… meg olyan hosszú is. Mégis érdemes megküzdeni vele, mert egy olyan fontos témát taglal, amit nevezhetnénk akár a Biblia „tömegmegmaradás” törvényének is.

Az Egyházban, az évszázadok folyamán, látványosan alakult az emberhez, mint olyanhoz való viszony, az hogy hogyan tekint az egyház az emberre. És volt egy időszak, és talán még ma is tartja magát sokakban az az elképzelés, miszerint az ember két részből áll: testből és lélekből (ez eddig még rendben is van), azonban e kettő szemben áll egymással. Márpedig ez utóbbi állítás (hogy szemben áll egymással a test és a lélek) egyszerűen nem igaz! Nem csak kereszténységben, de sok-sok filozófiában és vallásban is ezt így tanították, tanítják. Csúnya, rossz, gonosz test, amely nem más, mint börtön a lélek számára. A cél az, hogy kibekkeljük valahogy ezt a pár évtizedet testben és majd utána jó lesz, ha majd csak lelkek leszünk. Végtelenül káros és hamis ez az állítás. Hiszen az Isten az embert testnek és léleknek teremtette meg és azt mondta, hogy ez így jó (1Móz 1,26kk). A test gondozása, a rá való vigyázás teljesen természetes keresztény értéknek kell, hogy legyen.

Azonban, tudjuk jól, hogy az ember teste véges. Eljön majd egy pont mindannyiunknak az életében, amikor a fizikai valóságból – legalábbis ebben a formájában – biztosan ki kell lépnünk. Akkor mégsem volt igazam és mégiscsak a lélek a jobb, a nagyobb, a maradandóbb…? A Biblia állítása így szól: „az ÚR terve örökké megmarad, szívének szándéka nemzedékről nemzedékre” (Zsolt 33,11) és „de az ÚR beszéde megmarad örökké” (1Pét 1,25) – márpedig tudjuk jól, hogy az Isten a szavával teremtette a világot és az volt a terve, hogy az ember, test és lélek egységégben legyen, és mégis… a fizikai testünk tényleg elenyészik majd.

Pál apostol gyönyörű példát hoz elénk e feszültség feloldása érdekében, egy olyat, amit a mezőgazdaságból kölcsönzött. „Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. […] Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké.” Nem tudom kinek van olyan kertje, ahol kertészkedik is. Nekünk van. Fantasztikus látni azt, hogy micsoda pici magokat, hagymákat elvetünk és micsoda szép növények lesznek belőle, amelyek a legtöbb esetben köszönőviszonyban sincsenek a magok formájával és alakjával. Pál ezt az analógiát hozza a testre is. Ez a fizikai (vagy ahogyan ő fogalmaz: földi) test él, ameddig él, és egységet képez a lélekkel. És amikor ennek a testnek lejár az ideje, akkor akkor a feltámadásban, az örök életben új testet kapunk, olyat, amelyet az Isten meghatározott. Azaz, Pál nem kevesebbet állít, mint hogy a örökkévalóságban, a mennyben is testben leszünk. Nem olyanban, mint a mostani, de testben. Miért? Azért, mert az Isten így látta jónak: test és lélek egysége! Ez a Biblia tömegmegmaradás törvénye. Vagy inkább adjunk neki új nevet: a testmegmaradás törvénye. Más lesz, mint volt, mint ma van, de lesz!

Sok nyomorúságot tapasztalunk meg ebben az életben, ebben a testben. Ez kétségtelen. Azonban Pál bátorít bennünket: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.” Igen, nem tagadhatjuk, hogy az élet nem egyszerű, sokszor nagyon is nehéz, de az a reménységünk, hogy az eljövendő életben már nem ez lesz a tapasztaltunk, az nem ilyen lesz!

Az örök élettel, a mennyországgal való vigasztalás megint egy olyan dolog, amit sokszor rosszul „használtak” az egyháztörténelem során. Hányszor hangzott el egyházi emberek szájából, válaszul a nyomorúságra, hogy „nem baj, hogy itt szenvedsz, tűrjed csak, majd odaát jó lesz”. Egész nemzedékeket tartottak így passzivitásban, nehogy fellázadjanak azok ellen a társadalmi igazságtalanságok ellen, amelyekben nem egyszer magának az egyháznak is komoly szerepe volt! Ez katasztrófa, mert azt eredményezte, hogy az emberek számára egy idő után – és így van ez ma is – semmilyen vigaszt, semmilyen reményt nem ad az örök élet lehetősége! Sőt a legtöbbek nem is veszik komolyan, csak mosolyognak rajta! „Örök élet?! Ugyan már!”

Pedig az örök élet, az Isten megújító és újrateremtő szeretetének a helye, illetve annak a tudata, hogy ránk is vár ott egy hely, a legfontosabb remény, amink lehet! Küzdünk itt, ebben az életben is, hatalmas érték ez az életünk is, hiszen ebben a formában csak egyszer élünk. De mégis, a teljességet odaát fogjuk elérni. Miért-jeinkre válasz, bajainkra orvosság, könnyeink felszárítása… ilyen ígéretet kaptunk!

És hogyan lehet ez a miénk? Csak és kizárólag hit által! Azáltal, hogy Jézus Krisztusba kapaszkodunk, aki ezt megadja nekünk! Így legyen. Ámen