Bárhol, bármikor (prédikáció, Mennybemenetel ünnepe, 2019.06.02.)

textus: Lk 24,50-53

„50Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. 51És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe. 52Azok pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; 53mindig a templomban voltak, és áldották Istent.”

Az evangélikusság mindig is különleges helyet foglalt el a keresztény felekezetek között, kiemelten pedig, a történelmi felekezetek között. Ez a különlegessége (részben) abból adódik, hogy nem lehet egy skatulyába beszorítani. Hányszor hallottam már, ahogy pozicionálni próbálnak minket: „Igen, azt tudom milyenek a reformátusok meg a katolikusok, de ti kik vagytok?”, vagy „Ti valahogyan a reformátusok, meg katolikusok között vagytok félúton, nem?”. Ráadásul Magyarországon kevesen is vagyunk, így mindig is voltak olyan hangok, hogy csatlakozni kellene valamelyik „nagytestvérhez”. Sokszor felmerült, hogy talán jobb lenne, ha a református egyházzal fuzionálnánk, ha nem is teljesen, de szervezeti szinten mindenképpen. Vagy a múltkor meg azt mondta egyik katolikus plébános barátom, hogy „Figyelj már! Stólát hordtok, mondjátok, hogy »Uram irgalmazz!«, majdnem ugyanaz a liturgiátok, most már igazán visszatérhetnétek a nyájba!” Én abszolút híve vagyok az ökumenének, a keresztény egyházak egységének, de örülök és büszke vagyok, hogy evangélikus lehetek! Maradjon is így!

Ez (a fent taglalt) helyzet (szerintem) azért alakult ki, mert az evangélikusság nem valakivel vagy valakikkel szemben határozza meg magát. Nem azt mondjuk, hogy „mi nem olyanok vagyunk mint ők vagy amazok”, hanem mi mi vagyunk. Az Északi Evangélikus Egyházkerület jelmondata a következő: Conservando et Renovando, azaz megőrzés és megújítás. Szerintem ez a két szó kitűnően magyarázza azt mit jelent evangélikusnak lenni! Azt jelenti, hogy ami jó azt tartsuk meg, ami rossz azt javítsuk meg, vagy dobjuk ki. Praktikusan ez azt jelenti, hogy a kereszténység 2000 éves hagyományából minden a miénk lehet, ami a jó, ami hasznos, ami épít, ami a Szentírással összeegyeztethető! Nincsen jelentősége annak, hogy arra az adott szokásra, gondolatra, hagyományra, gyakorlatra milyen címkét aggatnak, hogy az „református”, az „katolikus”, vagy bármi más. Ahogyan Luther mondta, három feltétel szerint gondolkodunk: Szentírás, józan ész, lelkiismeret. Krisztust követjük, a címkék nem zavarnak bennünket.

De persze azért van egy-két olyan határozott tanítás, amely csak nálunk, csak a mi egyházunkban jelenik meg ebben a formában. Például az ubiqitas tanítása, azaz annak a hite, hogy Krisztus mindenütt jelen van. Jelen van a látható és a láthatatlan világ minden pontján, akár itt a földön, akár a mennyben.

A mai igénk a mennybemenetel története Lukács tollából. „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.” Ma ezt ünnepeljük, Krisztus mennybemenetelét. Ha kicsit jobban belegondolunk, akkor feltehetjük a kérdést, hogy vajon miért ünnepeljük ezt? Mi ünnepelni való van abban, hogy Jézus elmegy? Nem jobb lett volna, ha marad? Micsoda csoda lett volna, ha feltámadása után itt marad a földön és tovább tanít! Meg amúgy is, a búcsú valakitől, akik közel áll hozzánk, sohasem jó dolog, de főleg nem ünnepelni való! És, ha ez nem lenne elég ott van az a feszültség, ami Jézus ígérete és tette között feszül. Máté evangéliuma végén azt ígérte: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20), Lukács evangéliumának végén meg felmegy a mennybe?! Na, akkor ez most hogyan van? Lehet, hogy ez a „veletek vagyok”, csak egy szimbolikus kijelentés, nem szó szerint kell érteni? Erkölcsi támogatás csupán?

Nem. Krisztus valóságos jelenléte velünk van, de a mennyben is ott van egyaránt. Mert ő mindenütt jelen van, őt nem akadályozzák helyek, idők, semmi sem. Ott van mindenütt! Evangélikusként ebbe a hitbe vessük a reménységünket! Tegyük bátran!

De arra kérdésre még nem válaszoltunk, hogy akkor tulajdonképpen akkor miért ünnepeljük mi a mennybemenetelt. Azért, mert az üdvtörténet ezzel az ünnepel ér körbe. Krisztus a megígért messiás megérkezik a földre, él, tanít, meghal értünk. Majd feltámad, megjelenik a tanítványainak és visszatér a mennybe, ahonnan jött. „Ott ül a Mindenható Atyaisten jobbján.”- ahogyan az apostoli hitvallásban mondjuk.

Jó eséllyel én vagyok az egyetlen ebben az országban, aki nem szereti az István a királyt musicalt. Objektíven elismerem a erényeit a darabnak, de nekem egyszerűen nem tetszik. Mégis most nagyon idekívánkozik egy sor István dalából: „Oly távol vagy tőlem, és mégis közel”. Nos, valami ilyesmi történik most, mennybemenetel ünnepén. Krisztus a mennybe megy, de mégis itt van közöttünk, bennünk.

És ez jól is van így. Van még egy érdekes momentum ugyanis, amiről még szót kell ejtenünk. „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.” Nem tudom, hogy megfigyeltük-e már, de Jézus nagyon ritkán áld. Egészen pontosan két alkalommal egész szolgálata alatt. Egyszer a gyermeket áldja meg, mikor a tanítványok nem akarják őket odaengedni, de Jézus rájuk szól és megáldja a gyerekeket (Mk10,13-16), másodszor pedig itt a mennybemenetel közben. Jézus sokat beszél az áldásról, mint az Isten áldásáról, de saját jogán mindössze kétszer áld, s az egyik itt van most előttünk.

Miért? Számos oka lehet, de amit most a mi számunkra fontos az az, hogy Jézus távozásában áldás van. Miért? Mert amíg a „földi” Jézus egy adott idő, egy adott pontján, egy adott helyen végezte el a megváltás munkáját, addig a feltámadott és mennybe ment Krisztus, az egész világon és minden időben munkálkodik és hatóvá teszi számunkra a megváltást. Most, itt is.

Végül pedig azt olvassuk: a tanítványok „pedig leborulva imádták őt, majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, és áldották Istent.” Az áldásból áldás és hála fakadt. Mi sem tehetünk mást, mint hálát adni! Tegyük ezt, imádkozzunk…