Hiszem, ha látom (prédikáció, Húsvét utáni 1. vasárnap, 2020.04.19.)

textus: Jn 20,24-29

„24Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, nem volt velük, amikor megjelent Jézus. 25A többi tanítvány így szólt hozzá: Láttuk az Urat. Ő azonban ezt mondta nekik: Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.

26Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! 27Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! 28Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem! 29Jézus így szólt hozzá: Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

Az egész istentisztelet a YouTube-on:

Van egy mondásunk, amelyet minden bizonnyal sokszor elmondtunk már, talán mindannyian. Így szól: Hiszem, ha látom. Legtöbbször a szkepszis, vagy éppen a rossz tapasztalatok mondatják ezt a mondatot velünk. Az a biztos, amit látunk… amit ÉN láttam! Egészen pontosan: amit ÉN A KÉT SZEMEMMEL LÁTTAM! Ez – adott esetben – egy érthető hozzáállás. Ha valaki bizonytalan, vagy már megélt bizalommal való visszaélést, illetve csapták már be, mert jóhiszemű volt, akkor nagyon is helyénvaló tud lenni, ha csak abban bízik, amit lát.

Csakhogy, amíg maga a magatartás, méltán bizalomhiányos világunkban, az észszerű óvatosság bölcsessége, addig, ha szó szerint nézzük ezt a mondatot: „hiszem, ha látom”, bizony nagy tévedés! A mai történetünk pontosan ezt járja körbe. Nem ismerem a fent idézett szólásunknak az eredetét, de nem csodálkoznék, ha innen származna.

Jézust nagypénteken feszítették keresztre. A tanítványok közül csupán János volt ennek a tanúja, ő volt az egyetlen apostol a kereszt alatt (Jn19,25kk). A többiek szétszaladtak, mikor elfogták Jézust. És János volt – aki amúgy az igehirdetési alapige szerzője is – aki elsők között volt tanúja a feltámadásnak, pontosabban, Jézus teste hiányának a sírboltban (Jn 20,1kk), három nappal később.

Mindezek után pedig a tanítványok (Jánossal együtt) pánikszerűen rejtőzködtek, mert attól féltek, hogy őket is kivégzik, mint Jézust. Mi a furcsa ebben? „Hát” – gondolhatnánk – „ha mi tanúi lettünk volna olyan dolgoknak, mint ők, akkor biztos nem gubbasztottunk volt otthon.” (Ez utóbbi momentum, a félelem motivált otthon gubbasztás, igen közel áll most hozzánk. Bár, nyilván ez egy egészen más szituáció.) Szóval a tanítványok rejtőzködtek, és egyszer csak megjelenik nekik Jézus és beszélt velük. Azonban – és itt jön a történet bonyodalma – Tamás, az egyik apostol nem volt velük éppen akkor. Jelen helyzetünkben azt mondhatnánk, hogy minden bizonnyal ő volt a „boltba menős” a csapatban… Mikor visszaért a többiek újságolták neki: „Láttuk az Urat!”, azaz Jézust. Erre Tamás: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Magyarul: Hiszem, ha látom… Most őszintén! El tudjuk marasztalni Tamást ezért a viselkedésért? Én nem. Nyilván nem.

Csakhogy itt nem lehet vége a történetnek! Még úgy sem, hogy tudjuk, Jézus következő megjelenésekor már ő is ott volt. Ugyanis ma, bizonyos értelemben, mi mind „Tamások” vagyunk. Miért? Mert nagyon keveseknek adatik az meg, hogy vizuálisan is megjelenjen nekik a feltámadt Jézus. A Bibliában is mindössze bő ötszáz embernek (1Kor 15,6) adatott meg ez a csoda. Tehát, ha itt megállnánk, mármint, hogy Tamásnak igaza van és kész, akkor nagy bajban lennénk, ugyanis, akkor nekünk sem lehetne valódi, és főleg nem, élő hitünk!

Csakhogy, hála Istennek, nem kell itt „megállni”! Ugyanis Tamás itt két dolgot csúnyán összekevert: a hitet, és azt az állapotot, amit a Biblia „színről színre” látásnak nevez (1Kor 13,12). Ha ugyanis mind látnánk a feltámadott Jézust, úgy, ahogyan van, akkor abban már semmilyen szerepe nem lenne a hitnek. Az már az abszolút bizonyosság, fizikai empíria, tapasztalat lenne. És akkor most megkérdezhetnénk, hogy „Oké, valóban, a hitnek addig van szerepe, amíg el nem jön a színről színre látás ideje, de akkor a tanítványok miért láthatták Jézust? Akkor az ő hitük nem igazi?” Dehogynem igazi! És, ahogyan János írja, kicsit később: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31) Nyilván valahol el kellett kezdeni azt a hitbeli, apostoli láncolatot, amiben mi is benne vagyunk. Le kellett írni ezt a találkozást is, hogy mi értesülve erről, megragadva ezt, hihessünk!

„Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: Békesség nektek! Azután így szólt Tamáshoz: Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő! Tamás pedig így felelt: Én Uram és én Istenem!” Mi az érdekes ebben? Az, hogy Tamás végül nem váltja be azt az ultimátumot, amit kijelentett, nem tapizza meg Jézus sebeit. Nincsen szükség rá, hiszen Jézus puszta jelenléte elegendő volt mindenre. Jézus hitet teremt, amikor szól: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”, és érintés nélkül is működik a dolog! Olyannyira, hogy Tamás leborult Jézus előtt: „Én Uram és én Istenem!” Jézus ezt válaszolta neki: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”

„Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Erről a mondatról nekem rögtön a Boldogmondások (Mt 5,1kk) jutottak eszembe, amelyek közül az elsőt szerintem mindenki ismeri: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3) A lelki szegénység az a pillanat, amikor az ember rádöbben arra, hogy szüksége van az Istenre, szüksége van Jézusra. Hogy nem csupán TÖBB attól, hogy az Istennel kapcsolatban van, hanem KEVESEBB, szegényebb attól, ha nem! Így a lelki szegénység az Isten folyamatos jelenlétének vágyát, szükségét jelenti. „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.”- Miért? Mert akik így vannak, azokat színről színre látás hiánya nem el-, hanem oda fordítja Jézus felé. Ők…, mi vagyunk azok, akik rájöttek, hogy az Isten nélkül szegények vagyunk, és ezt a hiányt az Isten a hitünkön, mintegy a fizikai érzékszerveken túlmutató dimenzióval, a hittel tölti be!

Ma van a húsvét hetét lezáró vasárnap, az un. Fehérvasárnap. A bevezető ige (latin szavai) alapján ezt Quasi modo geniti („Mint újszülött csecsemők”) vasárnapjának is nevezzük. Így hangzott az istentiszteletünk elején: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre” (1Pét 2,2) Itt Péter apostol arról beszél, hogy a lelkünk nevelése, táplálása ugyanolyan fontos, mint a testünkké. És mindenekelőtt a „tejre” van szükségünk, a „a hamisítatlan lelki tej”-re! Arra az alaptanításra, amely növeli, táplálja lelkünket, hitünket. Ez pedig nem más, mint (többek között) a feltámadás üzenete! A feltámadás ténye, ugyanis nem generálja, hanem feltételezi és növeli a hitünket. Ahol befogadásra talál, ott az Jézus felé nyújtóztatja a tagjainkat. Gondoljunk Tamásra. Ő „tanúja” volt a feltámadásnak, mégis először rejtőzködött a többi tanítvánnyal együtt, majd maga sem akarta elfogadni a többiek bizonyságtételét. De amikor felébredt benne a hit Jézus szavára „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”, akkor már nem is vágyott a „további” fizikai kontaktusra, nem akarta megtapintani a szegek helyét, hanem csak leborulni Jézus előtt! „Én Uram és én Istenem!” Nekünk is „csak” erre van szükségünk, Jézus jelenlétében lenni! Ahol ki tudjuk Tamással együtt mondani: „Én Uram és én Istenem!”! Ámen