Kihozni belőle a legtöbbet (prédikáció, Húsvét ünnepe, 2020.04.12.)

textus: Jób 19,25-26

„25Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, 26és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent.”

A teljes istenisztelet videója:

A prédikció audió formátumban:

Különös ünnepünk van. Abban a helyzetben, amiben mindannyian vagyunk, még az is kérdés, hogy vajon ünnep-e ez egyáltalán ! Az ünnepben megszoktuk, hogy az mindig valami közösségi dolog, legalábbis az esetek túlnyomó többségében. Összejön a család, a barátok, és együtt üljük meg az ünnepet. Eszünk, iszunk, találkozunk, beszélgetünk, megosztjuk egymással gondolatainkat, érzéseinket, emlékeinket, élményeinket. Ilyenkor gondolunk azokra is talán, akikre az év ünneptelen időszakaiban nem is szoktunk. Ehhez képest, most ott ülünk a képernyők előtt, talán még egyedül is vagyunk, és nem sok minden emlékezet egy „szokványos” ünnepre…

Divatos ma azt mondani, hogy „találjuk meg ebben a pozitívumokat!” vagy „hozzuk ki a helyzetből a legtöbbet!” És igen, szép dolog megpróbálni kihozni ebből a „karanténünnepből” a legtöbbet. Tegyük is meg! Találjunk akár pozitívumokat! De ne felejtsünk el közben valamit! Mégpedig azt, hogy tulajdonképpen miről is szól ez az ünnep, kiről is szól ez az ünnep. Mert ez a legnagyobb ünnepe a kereszténységnek (nem a karácsony). És most, hogy ilyen ingerszegény szociálisan az ünnep talán sikerülhet odafigyelnünk a lényegre: hogy tulajdonképpen, az Isten hozta és hozza ki a legtöbbet ebből az ünnepből!

A kereszténység első századaiban csak titokban lehetett megülni a húsvétot. Nagyon durva keresztényüldözések, sőt keresztény-irtások voltak azokban az időkben. A fordulat 313-ban következett be, amikor Konstantinusz császár legálissá tette a kereszténységet. Abban az időben, a friss és szabad kereszténység egyik meghatározó püspöke, Athanáziusz püspök volt. (Neki köszönhetjük, különben, hogy akkor van a húsvét ünnepe, amikor van.) Ő ezt írta a húsvétról. „Egyébként szeretteim, ugyanaz az Isten engedte meg, hogy évenként megüljük ezt a napot, aki kezdetben meghatározta ezt az ünnepet. Ő maga, aki üdvösségünkért halálra adta a Fiát, üdvösségünkért adta nekünk ezt az ünnepet, amelyet minden évben megtartunk. Ez az ünnep útmutató számunkra a világban ránk zúduló viszontagságok között. […] Lélekben mindenkit mindenütt összeköt, és most lehetővé teszi, hogy közösen imádkozzunk, és együttesen adjunk hálát, hiszen így kell megülni az ünnepet. […] összegyűjti erre az ünnepre a távollevőket, s akik testben távol voltak, azokat a hit egységében testvérként fűzi össze.” Gyönyörű sorok… Egyébként Athanáziusz nem is sejtette, hogy mennyire igazak lesznek a sorai, így cirka, ezerhatszáz évvel a megírásuk után is. Ő nem tudhatta, hogy majd lehetséges lesz egykoron, hogy akik amúgy fizikailag, testben távol vannak egymástól mégis „összegyűljenek” közösségbe, hogy együtt legyenek, együttesen adjanak hálát az Istennek! De jó, hogy legalább így…

„No de, várjunk csak…! Mégis miért adjak én hálát az Istennek, amikor egy ilyen áldatlan helyzetbe kényszerültem! Amikor emberek egészsége, sőt élete is veszélyben van! Amikor emberek ezreinek egzisztenciája függ egy hajszálon… vagy akár már össze is omlott! És az ünnep is olyan gyér így távol egymástól!”- ha ilyen, és hasonló gondolatok vannak bennünk, akkor az jó! Nagyon jó! Mert, amíg kérdéseink vannak, addig – minden valószínűség szerint – a hitünk is életben van!

A mai igénk Jób könyvéből van. Ez egy olyan könyv, amit leginkább egy nagy kérdőjelként tudnék leírni, jellemezni. A könyv (egyébként tanmese jellegű) története szerint Jób egy igaz ember volt, akire még az Isten is igen büszke volt. De aztán az ördög azonban elment az Istenhez és egy „játékot” ajánlott neki. Ő mindennel megveri Jóbot, ami a csövön kifér,… és akkor majd kiderül, hogy tényleg olyan hívő-e, mind amilyen „békeidőben”. Így is lett, és Jób mindent elvesztett az ördög mesterkedése nyomán: vagyont, egzisztenciát, családot. A csupasz élete maradt, de őt magát is szörnyű betegséggel gyötörte az ördög. Erre eljöttek a „barátai” és bizonygatni kezdték neki, hogy ideje magába néznie, mert az Isten senkivel nem tesz ilyet, csak abban az esetben, ha valami nagyon gonosz dolgot művelt. Jób pedig folyamatosan állítja, ő semmi rosszat sem tett. És valóban… Ő semmi rosszat nem tett. Jób életet, tettei tekintetében nincsenek releváns ok-okozati összefüggések, hanem egyszerűen csak megtörtént a dolog.

És Jób ebben a helyzetben ezt mondja: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent.” Döbbenetes mondat… Jób „barátai” nyomták a dumát: „Az Isten ilyen… az Isten olyan… az Isten nem lehet ilyen… az Isten nem lehet olyan…” És erre Jób, a nyomorúsága közepette, a halál kapujában, mit tesz? Keresi az Istennel való kapcsolatot! Jób vádló „barátai” folyamatosan az Istenről beszélnek, de Jób az egyetlen, aki az Istennel akar beszélni! És mi, most ezt tudjuk megtanulni Jóbtól! Ebben az évben nem tudtunk ott lenni nagyhéten a templomban, a keresztény testvérekkel sem tudtunk találkozni. Nélkülöznünk kellett és kell az olyan helyeket, ahol az Istenről beszélnek! Akkor itt az idő, hogy, ebben a nyomorúságban, Jóbról vegyünk példát. Ha nem tudunk olyan helyre menni, ahol az Istenről beszélnek, akkor legyünk mi az a „hely”, ahol beszélgetés történik az Istennel! De, akkor még mindig nem tudjuk, hogy miért kellene hálát adni! Mert ez mégiscsak egy (nem pozitív) különleges helyzet, nem szokványos, és semmiképpen sem természetes…!

Az oltár előtti olvasmány (a lekció) a húsvéti történet volt (Mk 16,1-8). Arról olvastunk/hallottunk, hogy Jézus feltámadt, arról, hogy megtörtént a világ legnagyobb eseménye, minden idők középpontja, origója. Az ember legnagyobb ellensége a halál, és ezt győzte le Jézus azzal, hogy bűntelen lévén, feltámadt, és ezzel „megépítette” az utat számunkra is, hogy eljuthassunk az Istenhez. Amikor Jób szavait olvassuk („Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent.”), akkor ne csak Jób nyomorúságára, vagy a jelen helyzetben, a sajátunkra gondoljunk, hanem Jézuséra is. Ő értünk tette, amit tett. Miértünk! Értünk vállalta az emberlétet, bár nem lett volna muszáj, értünk vette fel a keresztet, és bár a kereszt tartotta őt, mégis mindannyiunk búját, baját, bűnét, betegségét, ő hordozta a kereszten! Vajon a kereszten lévő Jézusban, a mérhetetlen szenvedés közepette, meglátjuk-e az Istent? Mert ő van ott a kereszten! Ő szenved ott a kereszten Jézusban! Értünk! És bár Jézus – úgy tűnik – vesztes áldozat Nagypénteken, mégis kiderül húsvétkor, hogy Ő győzött! És nekünk pedig utat nyitott az Istenhez, azáltal, hogy bűneink terhét magára vette! „Nincsen igaz ember egy sem” (Róm 3,10) - írja Pál. Nincsen olyan ember, aki megfelelhetne azoknak a kritériumoknak, amely az Isten szemében igaznak, jónak, „megfelelőnek” számítanánk. De nem is kell! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Hát ez, szerintem, ma is ok a hálaadásra!

Eddig arról beszéltünk, hogy a jelen helyzetben az ünnep egészen más jelleget kap. De ezt a cseppet sem természetes helyzetet felhasználhatjuk arra, hogy bár sokkal kevesebbet hallunk az Istenről, annál többet beszélhetünk az Istennel. És van miért most is hálásnak lenni, hálát adni az Istennek, mert ő jót akar nekünk, és ezt onnan tudjuk, hogy a legtöbbet és legnagyobbat már odaadta értünk, születésünk, létezésünk előtt,… saját magát Krisztusban.

Amiről azonban még nem beszéltünk az az, hogy milyen különleges szót használ Jób ebben a szakaszban. „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent.” „Megváltó”. Különös íze van ennek a szónak, hiszen a Jézus előtti időkben hangzott el. „Megváltónak” Jézust szoktuk nevezni. Gyakorlott Biblia olvasók, veterán templombajáról, hittanosok már rögtön mondhatnák is, hogy itt a „megváltó” biztos a „messiás” szó, hiszen héberül, az Ószövetség nyelvén, így mondjuk azt, hogy Krisztus. De itt nem ez a szó szerepel. Hanem egy másik a „gó´él”. Ez a szót pedig a legközelebbi rokonokra használták akkoriban. Azokra, kikre mindig lehet számítani, akik kezeskedtek, gondoskodnak. Akik, ha kellett, az pl. az adósrabszolgaságba került szerettüket kiváltották, „megváltották”. De még mielőtt kétségbe esnénk, hogy ez itt most nem szól Jézusról (is), azelőtt elmondom, hogy de! Sőt! Ez még mélyebbé teszi a dolgot, hiszen azt mutatja meg, hogy amikor Jézusról, mint megváltóról gondolkodunk, akkor ne valami távoli személytelen esemény legyen jelenjen meg előttünk, hanem egy személyes megváltó, akik legközelebbi családtagként viszonyul hozzánk, és nincsen az a helyzet, nincsen az a járvány, aminek közepén őrá ne lehetne számítani! Nos, szerintem ezért a kapcsolatért, pontosabban ennek a kapcsolatnak a lehetőségéért (Jézuson nem múlik…) is hálát lehet adni!

Vegyünk példát Jóbról! Legyünk és/vagy maradjunk hívők ebben a helyzetben is. Mert az ünnep belseje a miénk akkor is, ha külső jelei és ízei igencsak elsorvadtak! Figyeljünk az ünnep szerzőjére, és táplálkozzunk belőle ne csak az ünnepen, de minden nap. Ámen