Örök élet kalória (prédikáció, Böjt 4. vasárnapja, 2021.03.14.)

Az igehirdetés hallgatható és letölthető formában:

Az igehirdetés a YouTube-on:

https://www.youtube.com/watch?v=4RCcbW9rzAg&ab_channel=Evlelk%C3%A9sz

textus: Jn 6,30-40

„30 Erre megkérdezték tőle: És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? 31 Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.” 32 Jézus pedig így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. 33 Mert az Isten kenyere a mennyből száll le, és életet ad a világnak. 34 Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret!

35 Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. 36 De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. 37 Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; 38 mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. 39 Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon. 40 Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.”

A ma emberének iszonyatosan magasan van az ingerküszöbe minden tekintetben. Ez egy folyamat, és bizony erősödik. Ha belegondolunk nem is lehet csodálkozni. Ha valamit nagyon sokáig látunk, hallunk, érzünk, tapasztalunk, stb. akkor egy idő után megszokjuk – és ha nem is természetessé – de hétköznapivá és öngerjesztő folyamattá válik. Például: ki az, aki jó szívvel és lelkesedéssel tud megnézni ma egy olyan hatvanas évekbeli filmet, amit előtte sohasem látott? A legtöbbek számára mondjuk a Máltai sólyom, vagy a Casablanca élvezhetetlenül ingerszegény és lassú. De például olvastam valami olyasmit is, hogyha ma Petőfi feltámadna, akkor egy pár napnál nem bírná tovább, mert annyira szennyezett a levegő ’48-hoz képest, hogy rövid úton belehalna. Tudniillik nem szokta meg úgy, és nem született bele, mint mi. De ugyanez a tendencia figyelhető meg a reklámok, vagy éppen a politika kapcsán is. Minél nagyobbat kell mondani, nem számít, hogy igaz-e vagy sem, a lényeg, hogy odafigyeljenek rá, mert akkor már nyert az ügy… És ez a folyamatos egymásra licitálás, az ingerküszöb egyre magasabban levése nagyon durva romboló hatással rendelkezik. Ugyanis egy ilyen folyamatban az extrém dolgokra, azt hisszük, hogy természetesek, és arra, ami pedig a természetes és normális meg azt, hogy sivár és érdektelen. Nem csoda, hogy ez egyáltalán nem szolgálja az ember boldogságát.

És úgy tűnik, hogy ez a fajta „ki tud nagyobbat mondani/mutatni” mentalitás egy idős az emberiséggel. (De persze az is igaz, hogy manapság brutálisan feltekertük a tempót e tekintetben [is].) A mai szakaszunk előtt közvetlenül Jézus megteszi az egyik leglátványosabb csodáját, enni ad ezreknek úgy, hogy csupán pár darab kenyér állt rendelkezésre. Ezt a kenyérszaporítás vagy a kenyércsoda történet (Jn 6,1-15). Aztán Jézus és a tanítványok átmentek egy másik városba, ahova nagy tömeg követte őket, részben azok, akik tanúi voltak a kenyércsodának, részben pedig mások, akik csak hallottak a dologról. És itt megkérdezik Jézus, hogy mit kellene tenniük, hogy az Istenhez közelebb jussanak. Jézus válasza egyszerű „higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6,29), azaz őbenne. És itt csatlakozunk be a történetbe: „És te milyen jelt mutatsz, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: „Mennyei kenyeret adott nekik enni.”” „Na Jézus, tudsz-e nagyobbat mint Mózes, akinek az idejében mannát ettünk a sivatagi vándorlás ideje alatt, miután kijöttünk Egyiptomból?” Arra vártak, hogy valami nagyobbat, extrémebbet, erősebbet mondjon vagy tegyen! „Mert, ha nem tudsz valami látványosabbat, akkor nem is foglalkozunk veled!” Gondoljunk bele micsoda badarság! Ezek között az emberek között szép számmal voltak olyanok, akik megtapasztalták a kenyércsodát egy nappal korábban, és most mégis többet, valami még nagyobbat követelnek! Jézus nem hiába mondja nekik: „láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek”. Ott volt számukra a jel, sőt jelek, csodák sokasága mégsem volt elég, mert mindig valami nagyobb, valami extrémebb kell, hogy megüsse a folyamatosan magasabbra kerülő ingerküszöböt!

Csakhogy Jézusnak semmit sem KELL tennie! A múlt héten beszéltünk arról, hogy Jézust meg kell látni, és nem csak látni, de észre is kell venni, értelmezni kell, hogy kicsoda is ő! Hogy ő nem csupán egy a sok közül, nem csak egy szépeket és jókat mondó valaki, nem egy életvezetési tanácsadó vagy éppen erkölcscsősz, hanem ő az Isten Fia, a Megváltó, az Isten Báránya, akinek nem kell, de mégis magára veszi a mi terheinket is és bűneink bocsánatát kaphatjuk a keresztje által. Jézusnak semmit sem kell tennie, mert már mindent megtett értünk! A MI feladatunk, az hogy minél közelebb kerüljünk hozzá! „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el;”- mondja Jézus. Menni, menni Jézushoz ez a feladat!

Ez ez a Jézushoz menés pedig tényleg valós közelséget jelent! Nem egy nagyon távolról, kicsit távolra kerülést, hanem a Jézussal való közelség „mínuszba” is mehet. „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” Jézus az Isten Báránya – hallhattuk múlt héten Keresztelő Jánostól ezt az egyszerű, de annál mélyebb mondatot. „Én vagyok az élet kenyere.”- halljuk most, nem csak Jézusról, de JézusTÓL ezt a talán még az előzőnél is erősebb kijelentést! Jézus annyira közel akar lenni hozzánk, hogy valójában már bennünk lesz! Mint a kenyér, amely évezredek óta alapélelmiszere az embernek, Ő a mennyei kenyér, akinek „elfogyasztása” legalább olyan fontos, mint a fizikai táplálkozás. (És nem véletlenül jut eszünkbe, ennek mentén pl. az úrvacsora sem, amiből most olyan nagy hiányt szenvedünk!)

De miért is jó ez nekem? Miért kéne Jézushoz közelednem, vele (lelki szempontból) táplálkoznom? Valahol olvastam – de erről itt sokan sokkal többet tudnak, tekintve, hogy Ajkán vagyunk – hogy anno a bányászok – és közülük is a vájárok – sokkal többet kellett, hogy egyenek egy nap, mint egy átlag ember, hogy bírják a strapát a tárnában. Van is egy ilyen kifejezésünk arra, mikor nagyon bőséges az étel, vagy valaki túl sokat eszik, hogy ez bizony „bányászkalória”. Úgy tudom a bányászok kalória adagja olyan 4-5000 volt naponta, ami egy átlag ember energiaszükségletének minimum a duplája. De nekik szükségük volt erre. És persze ki lehetne számítani, hogy mondjuk ennyi kalóriával egy átlag ember mennyit tudna teljesíteni, gyalogolni, vagy éppen dolgozni. Sokat, az biztos. De még mindig nem életvezetési, vagy táplálkozási tanácsadáson vagyunk, hanem istentiszteleten. És ezért nekünk nem egy bányai munkanap, vagy nem több napnyi emberi teljesítmény a perspektíva, hanem az örök élet. Az örök élet, amely nem érhető el a legnagyobb bányászkalóriával sem, hiszen nem emberi teljesítmény az alapja, hanem Jézus, az élet kenyere, és a vele való táplálkozás. „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen”-mondja ő. Örök életre vivő kalória!

Íme hát, a Nagy Vándorútnak, amit életnek nevezünk, a jó végállomása! Ezen az úton, Jézus jön felénk, adja önmagát, kenyérként, nekünk pedig törekedni kell őfelé, hogy közel kerülhessünk, hogy táplálkozhassunk belőle, nem csak mára, nem csak holnapra, de minden napra és az örök életre. Ámen