Isten a pusztában - 5Móz 8,2-3 (Böjt 4. vasárnapja, 2022.03.27.)

textus: 5Móz 8,2-3

“2 Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? 3 Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.”

Ma Laetare, azaz az öröm vasárnapja van. Az persze, hogy kinek mi okoz örömet, az egy nagyon szubjektív, egyéni dolog. Valakinek egy rendes ebéd már örömet okoz, valaki csak a luxuséttermekben találja meg. Valakinek már az is örömet okoz, ha éppen aznap nem hullanak a fejére rakéták, vagy gránátok, és nem lőnek rá, valaki pedig békeidőben is örömtelen. Valaki az ajándéknak örül, valaki a kedves szónak, valaki az elismerésnek, valakinek egy ölelés okoz örömet. De bármi is okozzon örömet nekünk, az tény, hogy az öröm egy érzés, amit valaminek ki kell váltania. Így bárminek vagy bárkinek is örülünk, az nem olyan mint úgy általában. Ha az öröm olyan lenne, mint az élet általában, akkor állandóan örülnénk, és ez nyilvánvalóan nincsen így. 

Az örömöt mindig párhuzamban, vagy éppen kontrasztban, valamivel szemben lehet értelmezi. Ha van olyan, hogy örülök, akkor olyan is van, amikor nem. És, ha nagyon közhelyes akarok lenni, akkor azt mondanám: az élet nem más, mint az öröm nélküli és örömteli pillanatok hullámvölgyei és hegyei. Azt hiszem, ha mindenki visszatekint az életére, akkor kb. ezzel egyet tud értni.

A mai igénkben Mózes is visszatekintett. Élete vége felé járt Isten népének nagy vezetője és visszanézett arra a negyven évre, amit a pusztában (azaz sivatagban) vándorlással eltöltöttek. Így szól az egész néphez: “Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek” Hullámhegyek és hullámvölgyek, örömteli pillanatok és sanyarú helyzetek. És ez így is van rendjén. DE! Van valami, ami talán furcsának hathat, vagy akár meg is botránkozhatunk rajta. Ez pedig az, hogy Mózes mind a jó pillanatokat, mind pedig a nehézségeket Istennek tulajdonítja! Igen, az Isten “táplált”, de bizony “sanyargatott” is! 

A hívő ember előbb vagy utóbb, de beleütközik abba a ténybe, hogy az Isten mindenható és uralkodik. Úgy tűnik, hogy ez egy triviális kijelentés, de az esetek túlnyomó többségében nem szoktunk belegondolni, hogy ez mit jelent valójában. Ugyanis azt jelenti, hogy az Isten akarata nélkül semmi sem történik meg. Sem jó…, sem rossz dolgok! Ez persze nem azt jelenti, hogy az Isten szánt szándékkal rombol és rosszat tesz a világgal, az emberrel, velem, hanem azt jelenti, hogy az Isten nem olyan, mint amilyennek a legtöbb ember elképzeli. Az egyik leggyakoribb tévedés, mikor az Istent jótündérnek, aranyhalnak, vagy háromkívánságnak tekintjük. Azt hisszük, hogy ha valamilyen szerencsés együttállás folytán, sikerül vele kapcsolatba kerülni, akkor ő azért van, hogy az én kívánságaimat teljesítse, és szükségszerűen megóvjon a rossztól. Hát nem igazán… Vagy azt gondoljuk az Istenről, hogy egy gép, egy automata. Imádkozom, rendes vagyok, jót cselekszem és akkor majd ő is így tesz, mert így KELL tennie. Jótett helyébe jót várj, ugye. Nos, ez sem igazán oké… Vagy éppen ellenkezőleg, azt gondolom, hogy az Isten egy rideg könyvelő és büntetőbíró keveréke, aki írogatja a dolgaimat és könyörtelenül kiszabja a büntetést, ha kell. Meg akkor is ha nem. Ez sem az Isten.

Az Isten Isten. Több ennél nincsen, kevesebb pedig soha nem lesz. Ennek megfelelően ő azt tesz, amit akar. És, amit tesz az jó. Nem azért jó, mert a mi mércénk szerint az beleesik abba a kategóriába, amit “jó”-nak lehet nevezni, hanem azért mert, amit az Isten tesz, az maga a JÓ! Ez akkor is így van, ha mi azt gondoljuk, hogy nincsen így, és akkor is így van, amikor mi mást vélünk tapasztalni.

Gondoljunk csak Mózesre és a népre a pusztában, a sivatagban:  “Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek” A népnek 40 évig kellett a pusztában vándorolni, megtapasztalni a legnagyobb mélységeket és magasságokat azért, hogy valóban az a nép lehessenek, akiknek lenniük kell. Nincsen ez másképpen velünk sem. Nekünk is meg vannak azok az időszakaink, amiket nyugodtan nevezhetünk életünk “pusztáinak”. Amikor úgy érezzük, hogy nincsen semmi és senki, aki segíteni tudna, nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kellene, sőt nagyon rosszul mennek! Mindez pedig nem történik az Isten akarata nélkül! Ezt nehéz elfogadni. Nehéz beismerni az Isten mindehatóságának és uralkodásának a tényét. De mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy számon kérjük őt, és főleg nem, hogy megszabjuk mit tegyen, még akkor sem, ha a “másik út” a mi fogalmaink szerint jó, de legalábbis jobb lenne. 

És gondoljunk csak bele. Hol maradna az öröm, ha nem lenne olyan pillanat, amikor oly nagyon hiányzik? Mi értelme lenne akkor? Mert ez így működik: ha nincsen éhség, nincsen manna. Csak kontrasztban értjük meg és éljük meg igazán az örömöt.

De mégis akkor hogyan érthetjük meg és fogadhatjuk el az Isten akaratát? Hogyan ismerhetjük fel a JÓistent, minden helyzetben? Így fejezi be a mai igénk: “Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.” A szón, Isten szaván, igéjén keresztül. Az Isten szavával élő ember tudja csak felismerni az Urat, tudja segítségül hívni a pusztában, és tudja a vele való kapcsolat, az ajándékai felett való örömöt megélni a maga mélységében! Mert előbb vagy utóbb, de megtörténik a csoda!

Azonban még egy fontos dolog van, amit meg kell említeni. Azt mondtam, hogy csak az Isten szavával élő embernek van erre lehetősége. És ez így van. De ha az Isten szavát a SZÓt, csupa nagybetűvel írom, akkor ér össze igazán a mai üzenet. Ugyanis az Isten nagybetűs SZAVA, IGÉJE nem más mint Jézus Krisztus. János evangéliuma így ír a Fiúistenről: “Kezdetben volt az Ige [azaz a Szó], és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. [...] Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,1.4) Jézus Krisztusban ismerhetjük fel az Istent a legteljesebb módon, amennyire az embernek lehetséges. Ő az, akitől és aki által azt is megtudhatjuk, hogy hogyan viszonyul hozzánk az Isten a pusztában. Gyönyörű példája ennek a ma oltár előtti olvasmányunk az 5000 ember megvendégelése (Jn 6,1-15). Ott a tömeg, 5000 ember, kint vannak a pusztában, azért jöttek, hogy Jézussal találkozzanak, részesüljenek a Szóban, de nincsen mit enniük. Kint a pusztában - úgy tűnik - nincs, aki segítsen. “Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” (Jn 6,7)- kiált fel Fülöp a tanítvány. “Ide majdnem egy évnyi átlagbér kellene! Honnan vegyünk ennyit!?” Hányszor kiáltunk fel mi, Krisztus ma tanítványai. “Semmi esély! Nem látom a végét az egésznek! Elvesztem! Nem bírom! Ez lehetetlen!” És igazunk van. Csakhogy, emlékeztessük magunkat arra, hogy mi Istenhez, a Mindenható Uralkodóhoz tartozunk, aki bármit megtehet! És Jézus Krisztusban megmutatta, hogy mit tesz. András a másik tanítvány így szól: “Van itt egy gyermek, akinél van öt árpakenyér és két hal, de mi ez ennyi embernek?” (Jn 6,9). Jézus leülteti őket, hálát ad és megérkezik a csoda. Az öt kenyérből és a két halból a pusztaság kohójában bőség válik, minden emberi értelmet meghaladó bőség! 

Ilyen Istenünk van! Na, ha valami, akkor ez ok az igazi örömre! Ámen