Meggondolta magát - 2Kir 20,1-7 (Böjt 2. vasárnapja, 2022.03.13.)





textus: 2Kir 20,1-7

1 Abban az időben Ezékiás halálosan megbetegedett. Ézsaiás próféta, Ámóc fia elment hozzá, és ezt mondta neki: Így szól az Úr: Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! 2 Ezékiás erre a fal felé fordult, és így imádkozott az Úrhoz: 3 Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én hűségesen és tiszta szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt.

4 Ézsaiás még a palota belső udvarát sem hagyta el, amikor így szólt hozzá az Úr igéje: 5 Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem fejedelmének: Így szól az Úr, ősatyádnak, Dávidnak Istene: Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az Úr házába. 6 Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel. Asszíria királyának a kezéből pedig kiszabadítalak téged meg ezt a várost, pajzsa leszek ennek a városnak önmagamért és az én szolgámért, Dávidért. 7 Majd ezt mondta Ézsaiás: Hozzatok egy csomó préselt fügét! Odavitték és a kelevényre tették; a király pedig életben maradt.


-Meggondoltam magam.
-De azt mondtad, hogy vaníliát kérsz.
-Nem, most mégiscsak csokit kérek.
-De már kikértük a vaníliát.
-De én akkor is csokit kérek.

Nem egyszer, nem kétszer zajlott le ehhez hasonló beszélgetés, különböző ízekkel a fagyizónál a lányommal, amikor még kisebb volt. Persze én értem, hogy nehéz a döntés, de akkor is. Nagyon bonyolult tud lenni, főleg szezonban sorbanállás közben, ilyen fordulatokat jól kezelni, anélkül, hogy meg akarjanak licselni a pultban, vagy a sorban mögöttünk állók.

Persze az is igaz, hogy az ember ilyen, sokszor meggondolja magát. És nyilván nem is a fagyi a legnagyobb dolog. Az életben sokszor van olyan, hogy van egyfajta dolog, cselekvés, vagy viselkedésünk, véleményünk, de aztán egy idő (talán sok, talán kevés) után, az ember meggondolja magát, mert változik, mert úgy alakulnak a körülmények, vagy olyan lesz a szükség vagy az igény. És ez természetes. Az ember akarhatja, teheti, gondolhatja mindig ugyanazt, nem lehet mindig ugyanaz. 

Az Isten sokszor emberként képzeljük el. Ez is természetes. Az ember önmagából indul ki, úgyhogy ebben nincsen semmi meglepő. Meg amúgy is, Isten emberré lett Jézus Krisztusban, amit pontosan azért tett, hogy jobban megértsük, és jobban elképzelhessük őt, megtudjuk, hogy milyen, még akkor is, ha ebben az életben ez sohasem fogjuk teljesen sikerülni. 

A gond akkor kezdődik, amikor nem csupán az embert mint képet hívjuk segítségül az Isten megismerésében, ha nem csupán a “külcsíny” tekintetében keresünk kapaszkodókat, hanem “belül” is olyannak gondoljuk az Istent, mintha egy ember lenne. Ez pedig nagyon nagy hiba, mert bármit is gondoljunk, az Isten nem ember, és nem is úgy viselkedik. 

Ezt olvassuk az Istenről: “akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása” (Jak 1,17) Tehát az egyik legfőbb különbség az Isten és az ember között, hogy az Isten nem változik. És ez különben Jézusra is igaz: “Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid 13,8)

A mai igénk, mintha ennek a fenti igazságnak szöges ellentétét hozná elénk. Azt olvassuk, hogy Ezékiás király (hogy ő ki volt az a mai témánk szempontjából mellékes) halálos beteg lett. Olyannyira, hogy az Isten azt üzente neki, hogy végrendelkezzen, mert itt az ideje: “Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben!” Erre Ezékiás így imádkozott: “Ó, Uram, ne feledkezz meg arról, hogy én hűségesen és tiszta szívvel jártam színed előtt, és azt tettem, amit jónak látsz! És Ezékiás keservesen sírt.” Ha kiindulunk, abból, amit az előbb az igében olvastunk (hogy az Isten nem olyan, mint az ember, azaz nem változik, nem gondolja meg magát), akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy szegény Ezékiásnak lefőtt. Bármi is lesz, bármit is tegyen, bárhogyan is rimánkodjon, neki annyi. De mégsem ezt olvassuk, hanem mit? Ezt mondta az Úr: “Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Meggyógyítalak, három nap múlva már fölmehetsz az Úr házába.” 

Na, akkor most mi van? Akkor mégiscsak meggondolta magát az Úr? Akkor mégiscsak olyan mint egy ember? Akkor mégis mihez tartsuk magunkat? Itt most egy olyan ponthoz jutottunk el, ami egy alapigazság Istennel kapcsolatban. Ez pedig az, hogy emberi szemmel nézve Istennek ez a hozzáállása egy paradoxon, azaz ellentmondás. Az Isten nem változik, mégis változtat a dolgok menetén, meggondolja magát. Innen nézve, a mi perspektívánkból ez valóban ellentmondásnak tűnik, de abban egészen bizonyos vagyok, hogy az Isten szemszögéből egyáltalán nem.

És ez bizony egy jó hír a számunkra. Miért? Mert ha az Isten az emberek szerinti következetesség rabja lenne, akkor az nekünk nagyon rossz lenne. Nem csak Ezékiásnak, aki meghalt volna abban a betegségben, hanem nekünk is, akik minden bizonnyal elvesznénk a bűn miatt. De az a jó hírünk van, hogy akárhányszor az Isten a maga kijelentéséhez képest változtat, így látszólag, emberi szemszögből nézve, következetlen, akkor azt mindig a mi érdekünkben teszi! Gondolhatunk itt Noé történetére (1Móz 6,5-től), amikor az Isten újat kezd, de megkönyörül Noén és családján, így az emberiségnek mégsem kell kipusztulnia. Vagy Izrael népes esetében, akik míg Mózes fenn volt a Sínai hegyen, hogy az Isten törvényét kézhez vegye, addig bálvány szobrot építettek és azt imádták (2Móz 32). Az Isten e miatt az arcátlanság miatt el akarta törölni a népet, de Mózes kérésére megkegyelmezett. De ami még ennél is fontosabb - a bűn miatt minden embernek el kellene vesznie Ádám óta, de az Isten megkönyörült rajtunk és Jézust elküldte, hogy általa gyermekei lehessünk és helyünk legyen az ő országában. (Gyönyörű leírása ennek a terméketlen fügefa példázata - Lk 13,6-9)

Mit mond el ez az Isten és ember kapcsolatáról nekünk? Azt, hogy az Isten hallgat a szavunkra. Mi értelme lenne imádkozni, kérni az Istent, ha nem hallgatna meg és nem alakítaná úgy a dolgokat, hogy megadja nekünk, amit kérünk. (Persze nem mindig úgy, azt és akkor, amikor mi akarjuk, de hát az Isten nem egy automata.)

Csodálatos ellentmondás ez! “Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet” (Zsoltárok 10,17)- írja a zsoltár. Ha alázattal és hittel fordulunk az Isten felé, akkor az Ő “füle” felénk fordul, és megerősít minket. Milyen fantasztikus, hogy egyszerre bízhatunk az Isten egész világot - és benne minket - átfogó, a teremtés előtt lefektetett tervében, ami változhatatlan, és az ő szerető kegyelmében, amely mégis hajlandó változtatni a kedvünkért, értünk! Ebben bízve szólítsuk meg őt. Ámen. 

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Jó, de mit jelent? (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2016.08.22.)