Te megtettél mindent! - Ézs 42,22-25 (Böjt 3. vasárnapja, 2022.03.20.)

textus: Ézs 43,22-25

“22 De nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! 23 Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, véresáldozataiddal nem engem dicsőítettél. Nem én voltam, akinek ételáldozattal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. 24 Nem nekem vettél drága pénzen jó illatú nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Bizony, nekem csak vétkeiddel szolgáltál, énértem csak bűnökkel fáradoztál. 25 Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.”

    “Te megtettél mindent!” - talán ez a legfontosabb mondat, amit az ember hallhat egy dolgozat, verseny, munkahelyi értékelés, vizsga, felvételi, vagy bármilyen más megmérettetés előtt, vagy éppen utána. Minden más megszólalás - a “Szép volt!”-tól, a “Hát, ez nem a legjobb pillanatod!”-ig - egyfajta objektív teljesítményre utal, arra, hogy van egy általános, mindenkire vonatkozó mérce, amely alapján értékelni lehet a teljesítményt, függetlenül minden körülménytől. Persze nem azt mondom, hogy nem jó, ha van valamiféle viszonyítási alap, amin mindenki el tudja helyezni magát, de a pedagógia és az emberi teljesítménnyel foglalkozó más tudományágak, már nagyon régen rájöttek, hogy az ember akkor tud fejlődni és a legjobb teljesítményt nyújtani, és akkor lehet igazán értékelni, ha nem csupán másokhoz, vagy egy személyektől független, objektív mércéhez mérik, hanem elsősorban önmagához. Éppen ezért a “Te megtettél mindent!” mondat a legjobb, amit hallhatunk saját teljesítményünk értékelésére, mert ekkor biztosan tudhatom, hogy lehetőségeimhez, képességeimhez, erőmhöz, kvalitásaimhoz mérten cselekedtem, annak legjavát adtam.

Vajon az Isten hogyan néz rám? Hogyan, milyen módon értékeli azt, amit én teszek, ahogyan élek? Hogyan néz arra, amit a legjobb tudásom, képességeim, lehetőségeimhez képest mérten teszek a hívő életben? És, egyáltalán…Tényleg megtettem mindent?

Ézsaiás próféta könyve egy nagyon kettős alkotás. Két pólusa van mindannak, amit írt, amit mond, amit üzen. (Bár ez mondjuk igaz a prófétai könyvekre úgy általában is.) Az egyik pólus az ítélet. Isten népének bűnei, rossz útjai felett mondott ítélet. Annak az igazságnak a kijelentése, hogy a tetteknek következményei vannak. A másik pólus pedig a kegyelem, azaz az Isten embermentő szeretetének hirdetése. Ezt a kettősséget figyelhetjük meg a mai igénkben is.

“De nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, véresáldozataiddal nem engem dicsőítettél. Nem én voltam, akinek ételáldozattal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. Nem nekem vettél drága pénzen jó illatú nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével.” Mi ez az áldozat dolog? - kérdezhetnénk. Égőáldozat, ételáldozat, véresáldozat, meg még kitudjamilyen áldozat… Abban az időben, amikor az igénk íródott, akkor az áldozat, mint olyan volt az Istennel való kapcsolat elsődleges eszköze. Bűnt követtél el? - Akkor mutass be ilyen áldozatot. Az Isten meghallgatott és segített?  - Akkor mutass be hálaáldozatként egy másik fajta áldozatot. Stb. Az Istennel való kapcsolattartás, kommunikáció az áldozatok számtalan fajtáján keresztül történt. A lényeg azonban most nem a módon (az áldozaton, mint olyanon van), hanem azon, amit ezek az áldozatok kifejeztek: bűnbánat, hála, dicséret, kérés. Ma is ezek azok az okok és motivációk, amelyek mentén az Istenhez fordulunk. És ebben a szakaszban az Isten azt a szomorú igazságot közli, hogy a nép nem akart kapcsolódni semmilyen módon sem őhozzá!

Sőt! Az ige még ennél is tovább megy és még súlyosabb helyzetet vázol fel: “Bizony, nekem csak vétkeiddel szolgáltál, énértem csak bűnökkel fáradoztál.” Micsoda groteszk kép ez! Méghogy a bűnnel szolgálni Istennek?! Hiszen a bűn Isten ellen van. Sőt, a bűn alapból is az Istentől való távolságot jelenti! Nem is tudom, hogy ez Isten részéről irónia volt, vagy pedig egy valós tragédia leírása. Ezek után azt hiszem nyilvánvaló, hogy itt a népről nem mondható el, hogy megtett mindent, ami tőle telt…

De mi a helyzet velünk? Mi vajon mit tettünk azért, hogy az Istenhez jussunk? Ne legyenek illúzióink magunk felől. Ugyan kényelmes lenne ezt az igének az érvényességét csupán akkorra és oda helyezni, eltávolítani magunktól, de a helyzet az, hogy ez az ige itt és most is igaz! Pál írja: “Hogyan van tehát? Különbek vagyunk? Egyáltalán nem! [...] Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem.” (Róm 3,9a.10b-12) Egyáltalán semmi esélyünk sincsen, a legjobb teljesítménnyel sem, hogy az Istenhez eljussunk! Ne tévedjünk! Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetünk jók, rendesek, kedvesek, aranyosak, jóindulatúak, jószándékúak. Dehogyisnem! És az nagyon is szuper dolog! A baj csak az, hogy a bűnök mellett, és főleg a bűnök ellen, ezek semmit sem érnek! Nem kiváltható a rossz a jóval, és nem lehet ellensúlyozni sem a rosszat a még több jóval! Hiába a teljesítmény, hiába mondjuk, hogy magunkhoz képest (meg főleg másokhoz képest! főleg AZOKHOZ képest!) mi megtettünk mindent. NEM KEVÉS A TETT, hanem ROSSZ AZ ÚT amin járunk, ha így gondolkodunk.

Mi akkor a megoldás? Hogyan lehetek közel az Istenhez, és hogyan lehet a saját teljesítményemnek is értéke, valódi értéke?

Nos, itt jön be a prófétai könyv másik pólusa: a kegyelem. “Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.”-mondja az Úr. Micsoda evangélium van ebben az egy mondatban! Az Isten az, aki megoldja ezt a helyzetet. “Én, én vagyok az”- mondja. Igen, Ő az, aki megoldja. A megoldás pedig Jézus Krisztusban jött el hozzánk. Ő az, aki ezzel a reménytelennek tűnő helyzettel tud és akar is mit kezdeni. “Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat” Az Isten azt ígéri, hogy eltörli azt az alapvető állapotot, amely tőle elválaszt, a bűnt. És azt is mondja: “vétkeidre többé nem emlékezem”- azaz figyelmen kívül hagyja mindazt a vétket, amit pedig tevőlegesen cselekszünk ellene.

Az Isten megtehette volna, hogy magunkra hagy bennünket, hiszen neki érdeke nem fűződik ahhoz, hogy nekünk jó legyen. De mégis annak ellenére, hogy az ember egyszerűen képtelen még magához képest is - nem hogy mindent! - de még eleget sem tenni az Isten országáért, ő mégis megtesz mindent azért, hogy mi eljuthassunk oda. És higgyük el, ha ő megtesz minden tőle telhetőt, akkor az elegendő! 

És ekkor, csakis ekkor lesz valódi értéke és helye mindannak, amit MI teszünk. Abban az esetben, ha már tudjuk, hogy az Isten szeret, tesz, és rajta nem múlik. Így lesz helye a hálának, az imádságnak, a kérésnek, a dicséretnek és mindannak, amit az Istenért vagy az ő ügyéért teszünk, és így lesz értelme az kedvességnek, jóságnak, irgalomnak, amit embertársaink felé gyakorlunk. Mert csakis így, a félelem  nélkül és szabadon tett erőfeszítések teszik igazán értékessé ezt a mondatot: “Te megtettél mindent!”