A tyúkanyó evangéliuma - Mt 23,37-39 (Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap, 2023.06.18.)

textus: Mt 23,37-39

“37 Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! 38 Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok. 39 Mert mondom nektek, nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!”

Korunk egyik legnagyobb félresiklása, hogy összetéveszti az igényt, vágyat a szükséglettel. Az, hogy valamit szeretnénk, hogy legyen, az nem jelenti azt automatikusan, hogy arra szükségünk is van. És az, hogy nem szeretnénk valamit, az nem jelenti azt, hogy amúgy ne lenne szükségünk rá. Hányszor állok meg a kirakat előtt, de még többször böngészgetek online boltokat, hogy “hú, ez is, meg az is milyen szuper, milyen jó lenne…!” közben pedig semmi szükségem sincsen rá. Meggyőződésem szerint - többek között - a bolygónk sorsa is attól függ, hogy az emberiség ezt a különbsége elkezdi e érzékelni és komolyan venni. 

De a mindennapok kapcsolati dinamikáiban is fontos szerepe van (vagy kellene, hogy legyen) ennek a megkülönböztetésnek. Gondolhatunk itt a segítségnyújtásra például. Nem tudom, hogy van-e így ezzel valaki, de én többször próbáltam már másokon segíteni, azonban nem hagyták. Mert nem volt rá igénye az adott illetőnek. Szüksége lett volna, de igénye nem. Pedig látom a hiányt, megvan bennem a szándék, az akarat, ott a lehetőség, de mégsem. Persze nem zárom ki azt, hogy tévedtem, és valóban nem volt szüksége segítségre, de én akkor is úgy éreztem. 

Ha már voltunk így, akkor jó, ha tudjuk, hogy nem vagyunk ezzel és ebben egyedül. Jézus is pontosan ezt élte át a mai igénk tanulsága szerint: “Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” Amikor itt Jézus “Jeruzsálemet” mond, akkor nyilván nem a városra, hanem annak lakóira, sőt, Izrael egész népére (is) gondol. Sőt, nyugodtan vonatkoztathatjuk ezt az igét az egész emberiségre, a komplett emberi nemre is. Itt vagyunk most a templomban annyian amennyien, pedig valójában - ha a szükség felől közelítünk - akkor az egész városnak itt kellene lennie, és ostromolnia a templomkaput. De ez sajnos nincsen így. Miért? Mert bár mindenkinek szüksége lenne az Istenre (Róm 3,23), viszont csak keveseknek van igényük rá! Olyan ez, mint a kisgyerekeknél az orrfújás. Tiszta takony a gyerek, mégis menekül a zsebkendő elől! Csak ezen nem egy nátha, hanem az örök élet múlik!

Pedig Isten nagyon próbálkozott, akkor is és ma is küldi az embereit, akiknek sokszor mostoha sorsuk volt/van/lesz ebben a szolgálatban. Sőt, Isten még a Fiát is elküldte, hogy hátha akkor rá hallgatnak! Nem egy diktátor vagy egy börtönőr stílusában, hanem a legnagyobb szeretettel: “Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” Ne feledjük, ezt Jézus mondta! Micsoda különös szerepbe rakja magát a Megváltó most előttünk, ebben a szakaszban! A kotlós, vagy ha úgy tetszik, tyúkanyó szerepbe! Gondoljunk már bele: Jézus Krisztus azt mondja, hogy ő mint egy tyúkanyó (is) van közöttünk, azzal az attitűddel, óvó-védő szeretettel! Azt hiszem sok minden gondolhattunk Jézusról, de tyúkanyót azt nem hiszem…

A visszautasításnak pedig bizony van következménye: “Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok.” Az eredeti görög szöveg sokkal erősebb, mint a magyar fordítás. Ott nem egy, hanem két szóval fejezi ki azt, hogy “elhagyatottá”. Egyrészt az “elhagyni” másrészt pedig a “magányos” szavakkal. Így még erősebben érződik az, hogy mi Jézus visszautasításának eredménye: a magány. És itt most elsősorban nem az elmagányosodásról van szó, amely amúgy napjaink egyik legnagyobb problémája (valamennyire persze arról is), hanem inkább az ürességről. Arról, hogy Jézus nélkül üressé válik (marad) az élet. Ezt az ürességet nem úgy kell érteni, mint, amikor az ember hasa üres, és megkordul a gyomor, az agy pedig jelez egy éhségérzettel, hogy ideje enni. Nem. Ez az üresség sokszor észrevétlen, mert nem is tudjuk, hogy mitől és hogyan van. Csak azt érezzük, hogy valami hiányzik, valami nincsen rendben.

Hogyan lehet ezen változtatni? Hogyan szűnhet az üresség? “Mert mondom nektek, nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!” “Áldott, aki az Úr nevében jön!”- Ezt kiabálták Jézusnak, amikor bevonult Jeruzsálembe, ezt ünnepeljük Virágvasárnap. És pontosan ezt kell tennünk nekünk is. Virágvasárnapot, a Befogadás Ünnepét elkészíteni. De nem ünnepi asztallal, fehér inggel, vagy pirosbetűvel a naptárban, hanem itt bent, a szívünkben. 

És ha ez megtörténik, akkor vesszük észre leginkább magát az ürességet is. Ugyanis, legtöbbször fel sem tűnik, csak amikor Jézus megjelenik és betölti az űrt. “Te jó ég! Hogy ezt eddig nem vettem észre!” Amíg az élet eddig csupán sorjázó események kusza halmaza volt, addig Jézus érkezte után helyrére kerülnek a kirakós darabjai! Így érkezik meg hozzánk a megváltás. Jézussal, aki nem máshonnan jön, hanem az Istentől, az ő nevében!

Megváltásra van szükségünk. És nem csak nekünk, hanem az egész világnak. Akkor is így van, ha a világ ezt nem tudja, vagy ha nincsen igénye rá! És Jézus itt van, adja magát! Az ő befogadása a gyógyszer az ürességre, s út az örök életbe! Lépjünk rá erre az útra! Ámen.