Isteni tánc - Jn 17,1kk (Szentháromság ünnepe, 2023.06.04.)

textus: Jn 17,1-2.9-10.20-21

“1 Miután ezeket mondta Jézus, tekintetét az égre emelve így szólt: Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, 2 mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. [...] 9 Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, 10 és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. [...] De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; 21 hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”

Keresztbe kasul végigjártam már a Bakonyt. Úgy értem, hogy túrázva, kirándulva. Nagyon szeretem az erdőket, a mezőket, a hegyeket, a patakokat, a sziklákat. De, ami mindig  legjobban megérintett az magaslatról való látvány. Amikor felmegyek egy hegyre, és ha van egy erdőtől nem borított része is a hegytetőnek, ahonnan le lehet nézni a tájra… nos, az valami fantasztikus. Sok-sok ilyen emléket tudok felidézni. Előttem van egészen pontosan a hegyek és erdők vonulata, az utak és ösvények... De az a helyzet, hogy hiába próbálnám meg leírni vagy elmagyarázni, nem lehetne. Nem azért mert béna vagyok - elég jól tudok beszélni - hanem azért mert lehetetlen. Lehetetlen leírni magát a látványt is, de az érzéseket, a kapcsolódás mikéntjét is. Egyszerűen látni, tapasztalni kell. Olyan ez, mint a szerelem. Lehet szépeket mondani, kitűnő verseket írni - talán mi is tudnánk jópárat idézni - de magával az érzéssel, úgy igazán mélységében, csak az lehet tisztában, aki már átélte valamikor, vagy aki éppen most is benne van. 

Ma Szentháromság vasárnapja, hovatovább, ünnepe van. A Szentháromság fogalma, mibenléte talán az egyik legkeményebb dió a kereszténységben. Éppen ezért szokták azt mondani (nem is annyira) viccesen, hogy valójában az unitáriusok (az egyik egyház, amely tagadja a Szentháromság létét) valójában a legnépesebb felekezet, csak éppen a tagjaikat más egyházakban tartják… Mert bizony sokan beleakadnak abba, hogy Atya-Fiú-Szentlélek, mégis egy Isten…? AKkor mégis hogyan van ez? Hogyan lehet ezt megérteni? Hogyan lehet ezt felfogni? Gondoljunk csak vissza egy gyönyörű tájra, akár itt a Bakonyban. Gyönyörű. Lehet mesélni róla, agyalni rajta, elképzelni az elmondottak alapján, és még lehet is, hogy akinek meséljük el tud képzelni valami hasonlót, de hangulatában, és főleg részleteiben, köszönő viszonyban sem lesz azzal, amit mi láttunk és - főleg - átéltünk. Nos, valami ilyesmi a helyzet a Szentháromsággal is. Lehet róla beszélni, sok jó dolgot elmondani, de csak akkor lehet igazán megragadni a lényegét, ha saját tapasztalatunk van ezzel kapcsolatban.

Nem olyan régen olvastam egy könyvet (még sajnos nem sikerült végig…) Richard Rohr - általam nagyon tisztelt - ferences szerzetes tollából. Az a címe, hogy Isteni tánc, és a Szentháromság egy nagyon különleges megközelítéséről beszél. Azt írja, hogy általában azért nem tudunk mit kezdeni a Szentháromsággal, mert nem tudjuk felfogni azt, hogyan lehet az egy (Istenből) hármat (három személyt) “csinálni”. Egy-három… hogyan? De mi lenne akkor - kérdezi ő - ha megfordítanánk a dolgot? És nem az egy felől közelítenénk a háromhoz, hanem három felől az egyhez. Tehát: van három isteni személy, az Atya, Fiú, Szentlélek, akik olyan szoros közösséget alkotnak, hogy nem átvitt értelemben és csupán szimbolikusan, de valóságosan - minden értelmet meghaladó módon - egyek! És ezen a ponton jön be a tapasztalat is. A Szentháromság meghív bennünket, a közösségébe! Hogy legyünk egyek vele - ha nem is úgy, 100%-ban, ahogyan ők egyek - de mégis valóságosan.

Ennek gyönyörű képe Jézus főpapi imája, ahogyan János evangéliumának 17. fejezetét hagyományosan nevezni szoktuk. Jézus imádkozik. Ez már önmagában is különleges, hiszen, ha maga is isteni személy, akkor miért kéne imádkoznia? Egyrészt azért mert ő, a világba érkezésétől, nem csupán Isten, hanem teljesen ember is, így végezte el a megváltás művét, azaz ezzel is utat mutat emberségből a számunkra, hogy mi is így tegyünk, imádkozzunk. Másrészt azonban benne van az, hogy ő bár egy az Istennel, de mégis külön személy, hiszen magával minek beszélgetne ilyenformán akárki is… Ily módon, az ima tartalmából, abból, amit Jézus mond, kirajzolódik az egység (olvassátok el az egész fejezetet), de magából a tényből, hogy itt imáról van szó, felsejlik a különbözőség is!

És ma meghívást kapunk ebbe a közösségbe. Jézus értünk imádkozik, azokért, akik hozzá tartoznak, hogy ez a hozzátartozás valódi legyen. Hogy belekerüljünk abba az isteni egységbe, amely az Atya, közte, és a Szentlélek között van. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a Szentháromság “megértéséhez” a tapasztalaton, kapcsolaton át vezet az út, és a belépési pont nem lehet más, mint Krisztus!

Olyannyira fontos ez, annyira lényeges, hogy Jézus azt mondja, ebből a vele és az Atyával (és természetesen a Szentlélekkel) való közösségből fog a világ következtetni arra, hogy Jézus az Atyától jött! Így, ha akarjuk ha nem, a mi szentháromságos kapcsolatunk reprezentálja a világ számára Krisztust! Micsoda lehetőség, micsoda méltóság, micsoda felelősség!

Ennek fényében hallgassuk meg még egyszer Krisztus szavait itt a végén: “Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, mivel hatalmat adtál neki minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjon. [...] Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és én megdicsőíttetem őbennük. [...] De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.”