A legszemélyesebb közügyem (prédikáció, Somlószőlős, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2014.09.14.)

textus: Jak 2,14-17

„Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt az ilyen hit? Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól”, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.”

A testvérek bizonyára tudják, észrevették, hogy viszonylag sokat közlekedek kerékpárral. De nem csak a faluban, hanem ha dolgom, hittanórám vagy bármi más van, akkor is szívesen megyek kerékpárral, akár környező falvakba is, persze ha az időjárás megengedi. Fitten tart, gyors és nem kerül pénzbe, üzemanyagba.

Annak ellenére azonban hogy a kerékpár nem egy üzemanyaggal működő közlekedési eszköz, vonatkoznak rá, sőt vannak saját KRESZ szabályai is. Vannak törvények, vannak szabályok, amiket be kell tartani a biztonságos és gördülékeny közlekedés érdekében. Most nem akarom mindet felsorolni, csak egyet emelnék ki közülük. Az kerékpáros közlekedhet belterületen, a faluban és külterületen a faluk között is. De amikor települések között megy, akkor más szabályok vonatkoznak rá, főleg ha este, éjszaka teszi ezt meg. Ugyanis, amikor ilyen helyzetben van a kerékpáros, akkor láthatósági mellényt kell viselnie. Ez nem azért van, mert a jogalkotónak nem volt jobb dolga, mint hogy egy plusz réteget felrakjon a kerékpárosra, hogy had' izzadjon, hanem azért mert így leszünk láthatóak. Persze nem ettől lesz kerékpáros a kerékpáros, de ettől fogják mások látni, hogy az. Biztonságot ad, és legfőképpen, jelzi a többi közlekedőnek, hogy kiről is van szó.

A hit is olyan dolog mint a kerékpározás. Önmagában nem látszik igazán. Nincsen röntgen szemüvegünk, hogy belelássunk másoknak a lelkébe, hogy mi lakik ott bent. Nem látszódunk a világnak a számára mi hívő emberek. Kell valami, amitől láthatóak leszünk, valami ami megmutatja a világnak, hogy mi van bennünk. Kell egy láthatósági mellény, ami megmutatja a többi embernek, hogy kik is vagyunk valójában. Ezek pedig a cselekedetek, a tettek. Mert ha teszünk, akkor az bizony látszik, abból lehet következtetni, abból lehet tudni, hogy kik vagyunk valójában. Nem ez ami meghatároz bennünket, de tetszik nem tetszik ez az ami látszik és a világ szemében ez az ami számít. Kvázi „bizonyítéka” a hitünknek.

Sőt a Biblia még ennél is tovább megy. Nem csak azt mondja ránk, hogy látszódnunk kell a tetteink miatt, hanem ezt is: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Nem elég, hogy látszódunk, de „világítanunk” is kell. Világítanunk kell, a remény fényességét hordozni abban a világban, ahol a reménytelenség, vagy éppen a fásultság már-már népbetegség. Világítani kell, hogy az emberek láthassák, hogy van egy út, egy kivilágított ösvény, amelyen az élet nem reménytelen van célja és értelmes. Mert a keresztény élet ilyen.

Persze amellett, hogy mi világítunk, nem mi vagyunk a fényforrás. Csak úgy világítunk, mint a Hold, amelynek tudvalevőleg nincsen saját fénye, hanem a nap fényét veri vissza. Az Isten munkálja bennünk a hitet, és az ő fényessége tükröződik a mi világosságunkban, azaz tetteinkben.

De ne gondoljuk azt, hogy ezek a cselekedetek tesznek bennünket jóvá, vagy helyesség. Nem, hanem az a hit, aminek következtében tesszük ezeket a tetteket. Az Isten szeretete ajándékba van, nem kiérdemelhető! Isten aki üdvözít hit által.

Jakab levele pedig azt mondja, hogy ha ez a hit látszódni is akar, akkor a cselekedetekre van szükség. Ennek egyrészt van egy hála vetülete. Hogy hálából teszem amit teszek. Mert megismertem az Istent, tudom, hogy ő milyen, tudom, hogy jót akar nekem, tudom, hogy ő jobban tudja, ezért teszem azt amit teszek, mert ha az Isten akaratát teszem, akkor az jó nekem.

De itt nem állunk meg. A látszódásnak a másik aspektusa, hogy mások is megismerik és másoknak is megtetszik, másokat is megragad! Mert hol van manapság az önzetlen jó tett, hol vannak azok az emberek akikre számítani lehet? Mert ilyennek kell lennie a hívő embernek! Annak, aki megtapasztalta már az Istennek a szeretetét, a szabadítását. Azt a felszabadító hatalmat, amely úgy átformálja az embert, hogy szabad lesz a jóra. Olyan sokszor beszélünk arról, hogy mitől szeretnénk megszabadulni: rossz szokásoktól, rossz emberektől, nehéz helyzetekből, kilátástalan utaktól stb. De olyan keveset beszélünk arról, hogy mire szeretnénk szabadok lenni. És, testvérek, az Isten felszabadít bennünket a jóra, a jó cselekvésére, hogy szabadon szeressünk, hogy szabadon kedvesek legyünk, hogy szabadon mosolyogjunk, hogy szabadon segítsünk a másiknak, hogy szabadon tegyük a jót, mert az Isten szeretetében nem ciki jónak, segítőkésznek, önzetlennek lenni!

Többször hallottam már ezt, hogy a hit magánügy. Hát igen, úgy általában a hit magánügy, de a keresztény hit, Jézus követése, az nem magánügy. Jakab arra figyelmeztet bennünket, hogy nem lehet magánügy, mert a célja az, hogy mindenki más megismerhesse és szabaddá válhasson az Isten szeretetében. A kereszténység az egyetlen olyan csoportosulás a világon, ami nem önmagáért van, hanem mindenki másért, azokért akik nem tartoznak közéjük. Ezt írja az ige: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Azért vannak a cselekedeteink, hogy „megmutassák” az Istent az embereknek, hogy aztán ők is kedvet kapjanak ahhoz, hogy az ő útján járjanak. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy (keresztény) hit magánügy, hanem én inkább úgy mondanám: a legszemélyesebb közügy! Személyes, mert a hitem Isten és közöttem feszül, de közügy, mert az ebből a hitből fakadó cselekedeteknek látszaniuk kell, és tovább mutatva rólam az Istenre kell irányítania a figyelmet.

Összefoglalva: felteszi a kérdést Jakab „mit használ”-nak a cselekedetek. Nekem semmit, mert az üdvösséget nem tudom vele kiérdemelni, sem az Isten szeretetét megvenni. De másnak viszont használ, mert az Istennek úgy tetszett, hogy bennünket embereket használjon más emberek elérésére, megszólítására!

Jó, jó – mondhatnánk – tegyük a jót, de mi ez a jó? Már ejtettünk szót róla, hogy a keresztény ember, ugyan közel sem tökéletes, de igyekszik önzetlen és segítőkész lenni. De ma itt most Jakab néhány egészen konkrét súlypontot ad nekünk.

1. A diakónia: „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól”, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?” - írja az alapige. Nem az én dolgom lenne, de mégis én akarok segíteni! Hiszen nem az én dolgom, hogy másnak meglegyen a betevő falatja, a tüzelője, stb., mégis akarok neki segíteni, de nem azért, hogy után döngethessem a mellem, hogy én milyen jó ember vagyok, hanem azért, hogy rámutassak, hogy az Isten ilyen, ilyen az ő követője.

2. A kapcsolat: mégpedig az Istennek való kapcsolat. Nem rajtam múlik, de én is akarom! Teszem a jót hálából, mindazért amit az Isten tett velem, nem pedig azért, hogy bevágódjak nála! És így teljes az ember és Isten kapcsolata.

3. És az utolsó: a közösség. Nem lenne muszáj, de mégis, nekem fontos! Nem muszáj a gyülekezethez tartozni, nem muszáj templomba vagy egyéb gyülekezeti alkalomra járni. De nekem fontos, mert ez Isten akarata és olyanok között lehetek, akik – reménység szerint – hasonlóan gondolkodnak, élnek, cselekszenek mint én.

Diakónia, kapcsolat, közösség – a szeretet cselekedetei, amikre rávilágít nekünk ma az ige. Nem erőszakkal, nem nyomulva, hanem szelíden megjegyezve. „Keresztény vagy? Istenhez tartozol? Igen? Akkor ezek legyenek láthatóak az életeden és meglátod áldás leszel mások – és nem utolsósorban – a magad számára is!”

Ámen