Ajándék útirány (prédikáció, Somlószőlős-Noszlop, Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap, 2014.08.31.)

textus: 1Jn 2,1-2

„Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nem csak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.”

Élénken él bennem egy gyermekkori emlék. Nem túl jó, de nagyon tanulságos. Szolnokon nőttem fel, ami tudvalevőleg az Alföldön van. Ennek megfelelően Szolnok és környéke meglehetősen lapos vidék. Azt szoktuk mondani, hogy ha az ember feláll egy krumplis zsákra, akkor tiszta időben ellát Debrecenig, pedig az még vagy száz kilométer onnan. A legmagasabb pontok arra mifelénk a gátak. Szolnok ugyanis a Tisza partján fekszik és amióta van folyószabályozás, azóta szükség van gátakra, ami folyót kordában tartják. Gyerekkoromban nagyon szerettünk a gátakon csatangolni végig a város mentén de kívül a városon is. Egyszer biciklivel mentem a gáton és elhagytam már a város belterületét. Azon kívül már nincsen korlát a gáton. Nem is emlékszem igazán miért, de nagyon néztem valamit és lelassítottam. Nem figyeltem oda és rossz felé fordítottam a kerékpárt és legurultam, lebucskáztam a gát oldalán. Ez nem csak azért volt komoly, mert egy 5 méteres gáton gurultam le, hanem azért is, mert ki volt kövezve végig. De csoda történt, mert semmi bajom sem lett, és a biciklimnek sem!

Hogy miért meséltem el ezt a történetet? Ezt írja az ige: „ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” Manapság az ember nem nagyon tud mit kezdeni a bűnnel a „bűn” fogalmával. „Én nem vagyok bűnös!” - mondhatná mindenki - „nem loptam, nem gyilkoltam” stb. A mai ember nem tudja átérezni már a bűn mibenlétét. Sőt ha már meghallja magát a szót: "bűn", akkor rögtön „lezár” és ezt mondja: „mit akar már megint a pap rám erőltetni!”, vagy még inkább az „egyház rám erőltetni!”. Én senkit sem akarok vádolni, és főleg az egyház nem akar senkit sem vádolni, elítélni és bár sajnos sokszor megtette, de ez nem tartozik a feladati közé. 

Talán úgy tudnánk egy kicsit jobban megérteni azt, hogy mit is jelent a bűn, hogyha megnézzük mit is jelent ez a szó valójában, nem jogi, hanem bibliai értelemben. Ez a szó αμαρτια (hamartia) azt jelenti, hogy „célt téveszteni”, „elvéteni a célt” és „félrekormányozni”.

Kedves Testvérek! Senki nem akar félrekormányozni, mert akkor abból nagy baleset lehet. Ahogyan velem történt kerékpárral, de autóval még nagyobb. Mert bizony az életünk és a Krisztus követése, olyan mint egy gát. Nem túl széles. Nem hiába mondja azt az ige, hogy az Isten útja keskeny út (Mt 7,14)! És bizony félre lehet kormányozni a járművet, és akkor nagyot lehet esni. És ez a félrekormányzás mindannyiunkkal előfordulhat, főleg akkor, hogyha nem figyelünk oda arra, hogy mit mond Jézus, mit mond nekünk az ige, ha nem vagyunk kapcsolatban az Istennel. Rá kell döbbennünk arra, hogy egyedül, magunkban állva, nem tudunk csak a cél felé tartani, félrekormányzás nélkül élni. Ezt az ember magától nem tudhatja. (Róm 3,23) Ugyanis nincs az a spekuláció, nincs az az önmegváltó technika, nincs az a tudás, nincs az a hatalom, ami meg tudna bennünket a tévedésektől, a bűnöktől védeni! És ezért mindannyian rá vagyunk szorulva az Istennek a kegyelmére, az ő hatalmára, az megváltására!

„ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” Az életben általában egy esélyünk van. Sokszor egy rossz mondat, vagy egy nem helyes tett teljesen tönkre tud tenni egy életet, vagy éppen egy emberi kapcsolatot, egy családot, vagy egy barátságot. És biztosan van aki a munkájában követett el hibát és ezért elküldték onnan, mert nincsen második esély, mert ha te nem tudod tökéletesen végezni a munkádat, akkor még tízen sorban állnak, akik szívesen megpróbálnák.

Sokan így gondolnak az Istenre, mint egy kegyetlen főnökre, vezetőőre, aki sorban elpöccingeti az emberek, akik hibáznak, csak mert úgyis van elég, akik még próbálkoznának. De ez nem igaz! Hiszen pontosan ezért küldte el Jézus Krisztust a világba, az egész emberiség, az egész világ üdvére. Bár ez is egy kicsit olyan távoli, mint a bűnnek a fogalma volt. Az egész világért! Ezzel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az ige azonban azt is írja, hogy nem csak az egész világért, hanem a miértünk is. Jézus Krisztus ugyanis az egész világ megváltója, de egyben személyes megváltónk is lehet. A megváltás, Krisztus váltáságműve, általános a szónak világméretű értelmében és személyes a szónak egyes emberre szabott értelmében. Kapcsolatba kerülhetünk Vele és akkor ő lesz a Pártfogónk az Atyánál. Ő pontosan azért dolgozik, hogy kimentsen bennünket a bűnből és szorult helyzetekből.

Ez persze nem azt jelenti, hogy azt teszünk, amit akarunk, mert Jézus úgyis rendbe teszi a dolgainkat, de ha elesünk, akkor van második, harmadik és sokadik esély is. Mindig van még egy lehetőség, mert az Atya megbocsát. Gondoljunk csak bele, amikor János apostol, itt a alapigében, a bűnről beszél, akkor is Atyának írja az Isten. Olyan Istennek, akik Atyaként viselkedik az irányunkba, jó szülőként, akkor is amikor azt mi nem érdemelnénk meg.

Mert ez az ő akarata. Nem a mi munkánk, nem a mi érdemünk az, hogy az Isten szeret bennünket, azt nem lehet kiérdemelni. Gondoljunk csak bele: az Isten már akkor megmutatta a szeretetét, amikor még nem is éltünk, és nem is érdemeltük (Róm 5,8).

Ezért nagyon hálásak lehetünk! Isten teremtett bennünket, ő elfogad bennünket és szeret bennünket függetlenül a teljesítményünktől és függetlenül attól, hogy mikor, mennyiszer és mennyire kormányzunk félre.

Itt be is fejezhetném a prédikációt, de nem mehetek el szótlanul az oltár előtt felolvasott ige mellett sem, amely igencsak kapcsolódik a témánkhoz. A sztori: a farizeus és a vámszedő esete a templomban. (Lk 18,9-14) Két ember, egy farizeus, egy vallási vezető, a „rendes ember” és egy vámszedő, aki együtt működött az akkori, Izraelt elnyomó rendszerrel és behajtotta nekik a pénzt, „a gonosz, áruló ember” elmentek a templomba imádkozni. A farizeus, a „rendes ember” így imádkozott: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek.” - hát igen, fizetem az egyházfenntartást, imádkozom, járok temploma – mondanánk ma. A vámszedő pedig így imádkozott: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Hát igen, volt miért irgalomért esedezni a gonosz árulónak! Mégis döbbenetes módon az ige azt mondja, hogy a vámszedő, a gonosz ment haza igazként és a farizeus rendes ment haza hamisként. Hogy van ez?

Nem azzal van a probléma kedves testvérek, hogy valaki fizeti az egyházfenntartást, jár templomba, korrektül és becsületesen viselkedik. Sőt! Bárcsak minél több ember lenne, aki így tesz, bárcsak minél többen lehetnénk! A baj azzal volt, hogy a farizeus nem ismerte fel azt, hogy nem azáltal lesz jó az Istennél, ha ezeket teszi, hanem azért mert kapcsolata van vele és felismerte, hogy nem lehet más esélye egy teljes életre, mint az Istennek a bűnbocsátó kegyelme! Nem azért valljuk meg a bűneinket imádságban minden istentisztelet elején, mert rablógyilkosok vagyunk, hanem azért mert a félrekormányzásunk ellenére az Isten kegyelme és szeretete az, ami fenntartja mi életünket is, és az egész világot és ezt ajándékba kaptuk.

Legyen ez a mai vasárnap a feltétlen szeretet vasárnapja, amelyért folyamatosan hálásak lehetünk az Istennek. Imádkozzunk azért, hogy mindannyiunk megismerhesse személyes megváltójaként Jézus Krisztust.

Ámen