Adventi tükör (prédikáció, Somlószőlős-Karakószörcsök-Rigács, Advent harmadik vasárnapja, 2014.12.14.)

textus: Mt 11,2-10

„²Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: ³„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” ⁴Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: ⁵vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, ⁶és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” ⁷Amikor azok elmenőben voltak, elkezdett Jézus beszélni a sokaságnak Jánosról: „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? ⁸Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. ⁹De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt láttatok, sőt - mondom néktek -, prófétánál is nagyobbat. ¹⁰Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat.”

Úgy vettem észre, nagy az igény manapság az emberekben, hogy megismerjék, úgy igazán megtudják, hogy kicsodák is valójában. Most ezt nem úgy, nagy általánosságban értem, hanem egészen konkrétan. 

Mindannyian nagyon szeretnénk megismerni magunkat, hogy kik is vagyunk valójában. Mindig is nagy szerepe volt az egyéniségnek az emberek életében, de a mai Magyarországon különösen is. 25 éve megtörtént a rendszerváltás, miután a sokszor erőltetett és következetlen közösségi jellegről az egyénre került a hangsúly. Kicsoda vagyok én? Mik az én igényeim, mik az én elvárásaim? Mi az én érdekem? Mi az én hasznom az egészből? Ennek persze meg van a maga előnye és hátránya, most kivételesem nézzük az előnyeit.

Igen, alapjában véve nincs is ezzel semmi baj, hiszen az egyéniség talán a legsajátabb tulajdona minden egyes embernek. Nagyon fontos tényezője az életünknek az, hogy mi, vagy ki, mik, vagy kik alakítják a személyiségünket, énképünket. Ezen felül a ránk bízottak felé is felelősséget érzünk. Igyekszünk a gyermekeink, unokáink, de pl. más családtagjaink, barátaink személyiségét is óvni, figyelni, nehogy elcsússzanak, nehogy rossz irányba menjenek.

Ha a személyiséget tekintjük és feltesszük a kérdést, „ki vagyok én?”, akkor alapvetően két csoportra oszlanak a vélemények. Az egyik csoport az emberen kívülről, a másik magából az emberből eredezteti a választ. Van aki azt hirdeti, hogy „amim van, az vagyok én. Igen, mert a kocsi, a szép ház, az anyagi javak, a birtokaim határoznak meg engem, hiszen ezt látják az emberek”. Ennek a csoportnak igen nagy hátszele van manapság. Minden reklám, és az egész társadalom – legalábbis a világnak ezen a felén – azt sugallja, hogy „ezt vedd meg és akkor igazi egyéniséged lesz”, „ezt szerezd be, mert akkor mindenki tisztelni és szeretni fog, és látni fogja, hogy milyen nagy ember vagy te”, „fogyassz-fogyassz-fogyassz”! Persze nem azt mondom, hogy ennek a csoportnak, amely az emberen kívülre teszi a "ki vagyok én?" kérdés válaszának kulcsát, egyáltalán nincsen igaza. Részben igaza van, hiszen a ruha igenis teszi az embert ha tetszik ha nem, igenis számít az a mai világban, hogy kinek mennyi pénze és anyagi java van. De mégiscsak féligazság ez, mert valóban változtatja a személyiséget a tulajdon, de az alapjait nem határozza meg, csak ráerősít már meglévő személyiségjegyekre.

Aztán ott a második csoport, amely az emberbe, belülre veti minden bizalmát. „Igen, mert az ember a legfőbb érték, az emberi élet a legnagyobb kincs.”, vagy „Minden misztérium ott lapul az emberben.”, vagy „Az ember a mércéje mindennek, hiszen ő van a legmagasabb szinten.” Ebben is van igazság. Az emberi élet tényleg kincs, és hihetetlen dolgokra képes, és az emberi méltóság a legelidegeníthetetlenebb joga az embernek. Ezt senki sem kérdőjelezheti meg! A probléma csak az, hogy nincs olyan, hogy „az ember”. Mert pontosan a különlegessége miatt minden egyes ember más, más értékekkel, más érdekekkel, más erényekkel és bűnökkel. Beszélhetünk általánosságban az emberről, de nem sok értelme van, legalábbis a személyiségjegyek, a „ki vagyok én?” kapcsán. Akkor hát hol találjuk meg a választ?

Az igehirdetési alapigében egy üzenetváltásra lehetünk figyelmesek Keresztelő János és Jézus között. Nem beszélgetésre, mert a két beszélgető fél nincsen egymás mellett. Keresztelő János a börtönből üzen Jézusnak. No, nem azért van börtönben, mert valami köztörvényes bűnt követett el, hanem azért, mert az igazságot hirdette. Kikelt az uralkodó ellen, aki elhagyva feleségét, a testvére feleségével élt együtt. Ezért kellett börtönbe mennie és onnan üzen Jézusnak: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”, azaz „Te vagy-e a Megváltó, a Messiás, a Krisztus vagy pedig még várnunk kell rá?”, egyszerűen és magyarul: „Ki vagy te?” Keresztelő János feltette a nagy kérdést. Vajon Jézus mit válaszol rá? Figyeljünk oda, mert mi is ott találjuk meg a választ a saját kérdésünkre! Jézus ezt válaszolta azoknak, akik János üzenetét hozták: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium” - Jézus nem mondja meg, hogy kicsoda ő, hagyja, hogy a tettei beszéljenek helyette, mindazok a cselekedetek, amiket ő tesz, azok a jelek, amelyek a szolgálatát kísérik. Tettek, amelyek megváltották a világot, tettek amelyek simogattak és gyógyítottak, tettek, amelyek helyreállítottak és legyőzték a halált!

De Jézus nem ezzel fejezte be a mondanivalóját. „Miért mentetek ki a pusztába? Szélingatta nádszálat látni? Ugyan miért mentetek ki? Puha ruhákba öltözött embert látni? Hiszen akik puha ruhákat viselnek, a királyok palotáiban vannak. De hát miért mentetek ki? Prófétát látni? Azt láttatok, sőt - mondom néktek -, prófétánál is nagyobbat. Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm előtted követemet, aki elkészíti előtted az utat.” Miután magáról beszélt, azonnal Jánosról kezd el beszélni, arról, aki feltette neki a kérdést.

Mi ennek az üzenete? Az, kedves testvérek, hogy Jézus nem akar szánkba rágni semmit. Ő nem mondja meg, hogy kinek tartsuk őt, ő nem akarja magát ránk erőltetni, hogy „Igen, én vagyok a Megváltó és neked ezt kell hinned!” Nem. Mert erre a kérdésre, hogy „kicsoda Jézus?”, csakis mi tudjuk megadni a választ. Mert hogyan nem beszélhetünk arról, hogy „az ember”, úgy általánosságban, úgy Jézus Krisztusról sem beszélhetünk csupán objektívan, szárazon, szótár szerűen! Jelen helyzetben csakis az számít, hogy mi kinek tartjuk őt. Hogy az ő tettei, munkája, szolgálata milyen nyomot hagyott bennünk, ha hagyott egyáltalán. Úgyhogy ez a helyes kérdés: „Kicsoda nekem Jézus?”. 

És amint meg tudom erre adni a választ, és a válaszom ez: Jézus Krisztus az én személyes megváltóm”, abban a pillanatban, amikor eljut hozzánk Jézus tetteinek, szolgálatának híre és eltalálja a szívünket, abban a pillanatban... Ő rólunk kezd el beszélni! Ahogyan Keresztelő János esetében tette. Mert igazán Jézus Krisztuson keresztül, fogjuk megtudni, hogy kik is vagyunk valójában.

Nincsen igaza egyik – a prédikáció elején említett – csoportnak sem. Mert sem az emberek kívül, az anyagiakban, a birtoklásban, sem pedig belül magában az emberben sincs benne arra kérdésre a válasz, hogy „Ki vagyok valójában én?”, mert egyedül Jézus Krisztusban és az ő munkájában, a megváltottságunkban jöhetünk rá arra, hogy kik is vagyunk valójában!

Ez, testvérek, Jézus tükre, az advent tükre. Mert az fog bennünket meghatározni, hogy hogyan és miként várjuk Jézust. Hogy az ő földre születésében egyedül csak „Kisjézust”, a „szeretet ünnepét”, a karácsonyfát látjuk, vagy pedig észrevesszük azt a hatalmas megváltó munkát is, amit ő elvégzett! Előttünk vannak-e az ő tettei, az örömhír, hogy van út az Istenhez, van út az örök életre? Megragadjuk-e az Istennek a hatalmas szeretetét?

Lehet, hogy hangulatrombolónak hatok most, de higgyük el és tapasztaljuk csak meg, hogy az igazi hangulata az adventnek és a karácsonynak akkor lesz, ha mindezek a szemünk előtt és szívünkben vannak! És ha ez így van, akkor sem lesz ízetlenebb a bejgli, vagy csúnyább a fa, hanem "csak" a központ, a középpont helyeződik át, a külsőségekről és magunkból oda, ahol lennie kell, ahol mindig is a helyén van: Jézus Krisztusnál, aki által lehetünk azok, akik lennünk kell és aki az igazi szabadító!

Ámen