Cetli-Pál (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap, 2015.08.16.)

textus: 1Kor 15,1-11

"Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. 2 Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. 3 Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, 4 eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, 5 és megjelent Kéfásnak [megj.: Péter], majd a tizenkettőnek [megj.: tanítványoknak]. 6 Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. 7 Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. 8 Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. 9 Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. 10 De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. 11 Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké."

Sokszor elfelejtünk dolgokat. Én legalábbis biztosan. De szerintem nem csak én, mert az idők során komoly eszköztár fejlődött ki az emlékeztetés kapcsán. Sok ember cetlit használ, felírogatja dolgokat, magánál tartja a cetliket, vagy az erre fenntartott helyen, és így igyekszik semmit sem elfelejteni. Aztán ott vannak azok, akik naptárt, vagy határidőnaplót használnak. Benne ott vannak a dátumok és időpontok, így sokkal könnyebb számon tartani, hogy mikor, hol és mit kell csinálni. Én magam is ezek közé az emberek közé tartozom. De ennél már sokkal modernebb dolgok is vannak. Valaki a telefonjába, megint mások a számítógépben, vagy éppen más okos eszközön tartják az emlékeztetőket. Ennek is meg van a maga előnye. De még így is sokszor elfelejtődnek a dolgok, olyanok, amelyeknek nem szabadna. Persze tévedni - és felejteni - emberi dolog, de akkor is.

A keresztény embernek is sok esetben emlékezetőre van szüksége, hiszen mint minden ember elfelejthet dolgokat. Persze itt, elsősorban, most nem egy találkozóra, vagy egy fontos elintéznivalóra gondolok. Az is lehet, de most a hívő élet dolgaira fókuszálunk. Igen sok mindenről van szó az egyházban, gyülekezetben. megbeszéljük az ügyes-bajos dolgainkat, odafigyelünk a közösségre, a szolidaritásra, a szeretetre, a gyülekezet gazdálkodására, az adakozásra, próbáljuk szervezni az "utánpótlást", alkalmakat, ünnepeket... stb. De a sok tennivaló, meg feladat, alkalom és szervezés és mindennapok nehézségei közepette bizony van, hogy imán elfelejtjük a lényeget! Hogy tulajdonképpen miért is van a gyülekezet, hogy tulajdonképpen mi is, illetve ki is a középpont.

"Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek," - így kezdi Pál a mai szakaszt. "Eszetekbe juttatom" - Pál itt mint emlékeztető, mint "cetli", lelki "határidőnapló" lép a gyülekezetbe a levele által és emlékezet. Mire? Az evangéliumra. Mert a sok minden között elveszett a lényeg. Vagy ahogyan a mondás tartja: sok bába között elveszik a gyerek. Bizony, a korinthusiaknak nagyon különleges gyülekezetük volt, tele az Isten csodáival, csodás jelekkel, nagy szolgálatokkal. De valahogyan a lényeg veszett oda, ami miatt a gyülekezet gyülekezet, ami miatt keresztény a keresztény: az evangélium. Az örömhír, a Jézus Krisztusról szóló bizonyságtétel. Mert ez, mert ő a lényeg! Ha nem őróla van szó, ha nem ő van a középpontban, akkor rossz úton járunk.

És ez nem gépiességet, az unalomig ismert történetek ismételgetését, nem is "felakadt" lemezt jelent, hanem az életet jeleni számunkra. Mert, ahogyan Pál írja: "Általa [ti. az evangélium által] üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek" Mert bizony a hitnek a célja az üdvösség (1Pét 1,8-9). És az üdvösség kulcsa pedig nem más mint Jézus Krisztus. És Pál össze is foglalja, ezt pár mondatban: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is." Azaz Krisztus meghalt a mi bűneink miatt, eltemették, feltámadt, majd megjelent.

Igen, Krisztus meghalt a bűneinkért, pontosabban a bűneink bocsánata miatt. Azért vállalta az emberlétet és az igázságtalan büntetést és halált, hogy helyreállítsa a megszakad kapcsolatot Isten és ember között. Azt a kapcsolatot, amit a bűn szakított meg. És ez mindannyiunkra igaz. Mondhatjuk, hogy én nem lopok, nem vagyok gyilkos vagy éppen csaló, de a bűn mindannyiunk életében benne van. Ott van, mert ilyen az ember természete, mert nem képes nem vétkezni (non posse non peccare [lat.] - Luther), és ez a természet, amely eredendő az emberben folyamatosan tágítja a szakadékot, amely az Úrtól elválaszt. És ez a folyamat csak akkor tud megállni, sőt csak akkor áll helyre, ha a szívben ott van a Krisztus, ha ott van a hit, amely el tudja fogadni a Krisztus áldozatát, személyes eseménynek, olyannak amely az én életemben is megtörténik.

Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy Krisztus nem "csupán" meghalt és a kereszténység nem egy halálvallás, hanem pontosan ellenkezőleg az életnek, sőt az örök életnek a vallása, s így az egyetlen igaz hit. Mert bizony semmit sem érne a hitünk, sem pedig a meggyőződésünk, ha Krisztus nem támadt volna fel (1Kor 15,13-14). De milyen jó, hogy feltámadt, sőt meg is jelent sokaknak, ahogyan Pál írja. És mi sem nagyobb bizonyíték, mint hogy mi is itt vagyunk ma! Hiszen, ha nekünk nem jelent volna meg valamilyen formában, akkor nem ülnénk itt. De ha még nem tapasztaltuk, ha még nem érintett meg bennünket a feltámadt Krisztus, akkor kérjük őt erre, kérjük őt, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy rászorulunk az ő kegyelmére, az ő váltságára. Arra, hogy az Isten Krisztusért semmisnek tekintse bűneinket és minket gyermekévé fogadjon! Kérjük erre!

Pál mindezt úgy tárja most elénk a Szentírás lapjairól, hogy semmit sem tulajdonít magának. Hogyan kommentálja mindezt? "Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam:" Pál nem a maga gondolatait, vagy agyszüleményeit adja át, hanem csak azt, amit ő maga is kapott. Kapott a Krisztustól.

Így nekünk sem kell feltalálni a spanyolviaszt. Nem kell erőlködni. Semmi mást nem kell tenni,mint Jézusról beszélni, az ő munkájáról, az ő személyéről. A többi pedig majd kialakul, mert csak ennek van létjogosultsága, csak ez lehet a növekedés és fejlődés és hit kulcsa. Így lehetünk mindannyian igehirdetővé, és így adhatjuk át minden embernek azt a csodát, amit mi is megtapasztalhattunk. Mert teljes élet, akár itt a földön, de azon túl is, csak Krisztusban lehetséges.

Mindannyiunkban ott a Krisztus alakú űr, amelyet be kell tölteni és mással nem lehet csak magával Krisztussal. Az emberek vágynak és szomjaznak erre, csak legtöbb esetben maguk sem tudják, mindenféle dologgal, gondolattal, eszménnyel, ideológiával, emberekkel próbálják betömni, de nem megy. "Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését." (Róm 1,19) és mennyire igaz ez!

Hát ezért emlékeztet Pál apostol, ezért van az, hogy soha nem szabad szem és szív elől téveszteni az evangéliumot! Mert minden hívőnek, legyen az bármilyen régen hívő, mindennapi tápláléka kell hogyan legyen, és minden nem hívőnek pedig az egyetlen mentőöv az örök éltre. 

Ámen.