Találkozzunk (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap, 2015.08.02.)

Mi történik akkor, ha találkozunk Istennel? Mit várhat az ember ha szembe kerül a Mindenhatóval, ha kapcsolatba lép vele? Sokat beszéltünk az elmúlt időszakban az Isten útjairól, az Isten akaratáról, arról hogy mi minden történik az emberrel, ha az Isten útján jár. De mi van akkor, amikor ténylegesen találkozik vele? Fogalmam sincs. Viszont azt el tudom mondani, hogy mit mond az ige erről, hogy Isten mit mond arról, hogy milyen a vele való találkozás. Mert erről szól a mai igeszakaszunk. Had olvassam fel, hogy Jeremiás, az Isten embere, hogyan találkozott az Úrral és mi történt vele:

"Így szólt hozzám az Úr igéje: 5 Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. 6 De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok! 7 Az Úr azonban ezt mondta nekem: Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! 8 Ne félj tőlük, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szólt az Úr. 9 Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! 10 Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (textus: Jer 1,4-10)

Döbbenetes párbeszédnek lehettünk tanúi. Már önmagában az is figyelemre méltó, hogy Isten és ember párbeszédet folytat. Sok esetben azt érezzük, hogy a kommunikáció többségében egyirányú az Istennel. De ez az ige megmutatja, hogy korán sincsen igazunk. Mert az Isten igen is kommunikál(hat) velünk. Akár így egészen konkrétan is.

Egy elhívástörténetet olvashattunk itt. Így meg is válaszoltuk a feltett kérdésünket, legalábbis részben: Ha az Istennel találkozunk, akkor ő nem "csupán" kommunikál, de el is hív bennünket. Ezzel egy kicsit közelebb jutottunk, abban az esetben, ha tudjuk mi az az elhívás. Tudjuk? Jeremiás próféta könyvének ebből a néhány verséből meg fogjuk tudni.
Első renden is az elhívás azt jelenti, hogy az ember tisztába kerül azzal, hogy milyen is valójában az ő és Isten kapcsolata. Azaz, hogyan is áll az Istennel, milyen viszonyban van Ővele. Ezt írja az ige: "Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek," mondja az Úr.

Azaz legelőször is az ember arra döbben rá az elhívásban és az az Istennel való találkozásban, hogy őt is az Isten formálta, teremtette, azaz milyen mérhetetlenül nagy a különbség és a távolság közte és az Isten között. Hogy az Isten mennyivel hatalmasabb, mennyivel erősebb és mennyivel "magasabban van" mint mi. Ebben az állapotban az ember abbahagyja a követelőzést, az erőlködést, mert rádöbben, hogy erővel semmit sem tud elérni az Istennél! Rádöbben arra, mennyire kicsi is valójában. Olyan ez, mint amikor egy hatalmas épület, vagy fa tövében állunk, felnézünk és azt érezzük, hogy mennyire kicsik vagyunk most. Talán ez az az érzés, ami nagyon halványan emlékeztethet bennünket a találkozásra.

Másodjára arra döbbenünk rá, hogy ez a hatalmas Isten ismer minket. Nem csak úgy felületesen, nem úgy mint a gyárigazgató a szalagmunkást, vagy a tábornok a közlegényt, hogy "ő ez meg ez a számú betanított munkás/közlegény". Ez a fogalom, amit itt olvasunk a héberben (jadah) egy mély és szoros ismertséget, tudást jelöl. Amikor valaki a lehető legszorosabb odafigyelés által ismer meg egy másikat tetőtől talpig. Azt gondolhatnánk, hogy ettől félnünk kellene, hiszen, ha tényleg ennyire ismer bennünket az Isten, akkor láthatja nem csak a jókat, de a rosszakat is bennünk. És ez így is van. Tényleg látja az Isten a mi "meztelen" valónkat, de ennek nem kell félelmet generálnia bennünk. Miért? Mert az Istennek nem a félelemkeltés a célja. "Ne félj!" hangzik talán százszor is a Szentírásban. Pál apotol irja: "Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok" (Róm 8,15) Az Isten mirólunk való ismerete, nem a félelmkeltést, vagy a elutasítást szolgálja, hanem, bizonyíték és megerősítés arra vonatkozóan, hogy a gyermekei vagyunk.

És mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy Isten a maga hatalmasságában és annak az ismeretanyagnak tudatában, amije van mirólunk, nem elpuszít, megvet, hanem megszentel bennünket. De a "megszentelés" szó ne tévesszen meg bennünket. Itt nem arról van szó, hogy az Isten "szentté" tenne bennünket és főleg nem büntetlenné. A megszentelés nem mást jelent, mint kiválasztást! Az Isten kiválaszt, elkülönít a maga számára bennünket. Az erőterébe, újjáteremtő szeretetébe kerülünk.

Mit jelent tehát az elhívás? Azt, hogy az ember felismeri, hogy hol a helye az Istennel szemben, pontosabban mellette. Rádöbben az Isten hatalmas voltára és a maga kicsiségére. Aztán ráébred arra, hogy az Isten ismeri őt, de ezt nem ellen használja fel, hanem érte. És végül bekerül (tudatosan is) Istennek a szeretetbe és kegyelmébe azzal, hogy az Úr megszenteli, kiválasztja, elválasztja őt!

Micsoda cselekvő Istenünk van! Sokszor azt érezzük, hogy mintha néma és cselekvőképtelen Istenünk lenne! De mennyire nincsen ez igy! Micsoda munkája van az Úrnak értünk, már a találkozás pillanatában is.

Változáson megy át az élet az Istennel való találkozáskor. Jó és pozitív változáson. És ez a találkozás, mely elhívással jár együtt, egy cselekvő útra indítja az embert. "Mit tehetnék én?", "Ki vagyok én, hogy az Úr engem szolgálatra biz meg, cselekvésre az ő országáért és akaratáért?" "Hiszen én nem vagyok alkalmas ilyesmire. Másokat megszólítani, az Isten szeretetét hirdetni szavaimmal, tetteimmel, életemmel?" "Nem érzem magam sem elég erősnek, sem elég bölcsnek, sem pedig elég képzettnek.", "Nem vagyok pap sem ez nem az én feladatom." - ilyen kérdéseink bátran lehetnek. Nem vagyunk vele egyedül. Jeremiásnak is voltak fenntartásai az Isten elhívásával kapcsolatban. Ezer okot fel lehet sorolni, hogy miért nem mi vagyunk azok, akiknek ezt kell tenni.

Jeremiás problémája a kora és beszédkészsége volt. "Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok!" "Fiatal is vagyok, beszélni sem tudok rendesen, nem én kellek neked!" Pedig Jeremiás pap volt. Igen pap. Az első fejezet első versében, mintegy feliratként, vagy éppen előszóként ezt olvassuk Jeremiásról: "Jeremiásnak, Hilkijjá fiának a beszédei, aki a Benjámin földjén, Anátótban lakó papok közül való volt." (Jer 1,1) Bizony pap volt! De ez nem volt elég! Mi következik ebből? Hogy a önmagában az, hogy én ki vagyok az nem számít! Hogy mit tanulta, vagy milyen képzettségem van az nem számít. Hogy mit tettem, vagy mit nem tettem, hogy mit mulasztottam, vagy miben hibáztam, hogy hol estem el, hogy hol maradtam állva, nem számít. És főleg az nem számít, hogy én alkalmatlannak tartom-e magam! Miért? Mert az Isten minden elhívottja számára személyre szabott szolgálatot, feladatot adott!

Bizony feladatunk van testvérek. De ez a feladat nem fog egy levél vagy egy telefonhívás formájában beköszönni hozzánk, hanem az Istennel való újabb és újabb találkozások kellenek hozzá, hogy megmutassa nekünk. Jeremiás pap volt, kvázi az Istennel való találkozás volt a "munkája", mégis ez a találkozás kellett ahhoz, hogy elinduljon azon az úton, aminek eredménye képen is majd 3000 év távlatában is az ő szavaiból épülünk!

Mert maga az Isten tesz bennünket alkalmassá arra az feladatra, amire elhívott bennünket! Ahogyan Jézus is elhívott magának 12 embert, akik nem volt sem jól képzettek, sem bátrak, sem erősek, sem túl bölcsek, de mire oda került a sor apostolokká váltak.

Bizonytalanok vagyunk? Kétségeink vannak? Ne féljünk! Az Isten magának akar bennünket, azt akarja, hogy legyünk és ezért jelenlétével fog eloszlatni minden kétkedést. Azzá formál, amivé kell, hogy legyünk és megad hozzá mindent ami csak kell! Ámen