A vége felől (prédikáció, Somlószőlős-Noszlop, Húsvét ünnepe utáni 6. vasárnap, 2016.05.08.)

textus: 1Pét 4,7-11
7 Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. 8 Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez. 9 Legyetek egymás iránt vendégszeretők zúgolódás nélkül. 10 Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: 11 ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.


Nem szeretem az olyan filmeket, amiknek nincsen vége. Pedig a rendezők nagyon sokszor csinálnak ilyet, mert ezzel akarják rávenni a nézőket, hogy ha lesz folytatás, akkor azt is megnézzék. Mindig valamiféle feszültség marad bennem, amikor egy ilyen filmet megnézek. Persze sokszor nem azért nincs rendes vége egy filmnek, mert csábítják a nézőt a következőre, hanem lehet, hogy egyszerűen rossz a rendező, vagy a forgatókönyv... De mindegy is, nekem nem jönnek be a befejezés nélküli filmek.
Az emberiség szinte minden korban gondol arra, hogy mi lesz akkor, ha a világnak vége lesz. Mert egyszer biztosan vége lesz, ebben megegyezhetünk. Vagy úgy, hogy az én számomra ér véget, amikor az én földi életem életem befejeződik, vagy pedig úgy, hogy ténylegesen megszűnik ez a világ létezni (jelenlegi formájában). És bizony, akár a saját szubjektív, akár a világ objektív végével kapcsolatban úgy érezhetünk, mint én a nem lezárt filmekkel kapcsolatban. Az egészet a megszakadás, végeszakadás érzése lengi körül. Hirtelen, egyszer csak vége... E gondolat fölött mindig hiányérzete van az embernek, és a vágy, hogy ne legyen vége, hogy folytatódjon! Folytatódjon az élet és folytatódjon a világ.
A korai kereszténységben nagyon figyeltek erre, már mint arra, hogy a világnak egyszer vége lesz majd, így vagy úgy. Manapság nem fordítunk erre komoly figyelmet, pedig kellene. A Biblia tanúsága szerint a keresztény ember pontosan ennek a "vég"-nek fényében szemléli az egész életét. Persze ez nem azt jelenti, hogy állandóan csak a végre kellene gondolni, vagy éppen a kereszténység nem lenne más, mint egy világvége-váró csoportosulás! Mert nem az, legalábbis a hagyományos értelemben nem.
Péter apostol, akivel mostanában igen sokat (1,2) foglalkozunk, így kezdi a mai szakaszt: "Mindennek a vége már közel van". Péter nagyon komolyan vette azt a jézusi üzenetet, hogy az utolsó időket éljük, és egyre közeledünk a ma ismert világ végéhez. Azonban ebben a fél mondatban nincsen sem pánik, sem háborgás, vagy düh, nincsen reménytelenség az elkerülhetetlen miatt, nincsen neheztelés az Isten irányába. Péter nagyon jól tudja, és ki is fejezi, hogy ez a vég nem egy olyan vég, mint a rossz filmek vége, mint amit mi is érezhetünk az élet és a világ végével kapcsolatban. A kifejezés, amit Péter itt használ, az eredeti görögben a "telosz", ami nem csak "vég"-et, hanem "befejezést", "befejezett"-et is jelent. Tehát, amikor Péter a teremtett világ végére, (és véleményem szerint, életünk végére is vonatkozóan) emlékeztet, akkor nem riogat, vagy háborog, hanem közli azt, hogy világot az Isten hozta létre és adta meg neki a kezdő lökést (1), ő tartja fent a mai napig is (2), és ő lesz az, aki be is fejezi azt, úgy, ahogyan annak lennie kell (3)! Így kerek, így egész a történet.
Persze ez nem azt jelenti, hogy addig már csak malmoznunk kell, mert úgyis mindegy. Pontosan ellenkezőleg. Péter ebben a szakaszban felvázolja azokat a fontos dolgokat, amikre koncentrálnunk kell, mert a világ befejezése közeleg (gondoljuk csak el, hogy ha 2000 éve is közel volt, akkor most milyen közel lehet!) és ennek fényében éljük, Krisztus-követő életünket.
Három dolgot emel ki ebben a szakaszban Péter: az imádságot (1), a kitartást a szeretetben (2) és a szolgálatot (3). Péter belülről kifelé halad: belső rend, kapcsolatok, tennivalók.
Az első az imádság. Rögtön azután a fél mondat után, amivel addig foglalkoztunk, Péter így folytatja: "legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok". Milyen furcsa ez a mondat abból a szempontból, hogy az imádság kapcsán a „bölcsesség” és a „józanság” fogalma kerül elő, nem pedig a hit! Péter nagyon jól tudja, hogy az imádság kapcsán három álláspont lehetséges: 1. valaki hiszi, hogy az Isten van és meghallgatja, ezért imádkozik!; 2. Nem hiszi, hogy van Isten és ezért az imádságot is badarságnak véli; 3. Teljesen közömbös, tök mindegy. Az első csoport úgyis imádkozik, de rá (ránk) is ráfér a bátorítás: "Jól teszed, szólíts meg az Istent, ő meghallgat és válaszol!". A második és harmadik csoport pedig számára pedig hiába hozunk fel hitbeli dolgokat, minimum süket fülekre talál, de lehet, hogy inkább ellenállásra. Az ő számukra a józan ész az egyedüli mérvadó dolog (ha egyáltalán!). Péter tehát így kezdi: "Gondold végig, józan ésszel, bölcsességgel, nézz körül, hogy vergődik mindenki abban a nyilvánvaló tudatban, hogy világ a vesztébe rohan. Már minden lehetőséget kilőttünk, nem kellene megfontolnod az imádságot, az Istennel való kommunikációt? Mert, ha az emberen túlnő a feladat, márpedig ez már megtörtént, Ő egyedül az, aki segíthet!" Teljesen mindegy melyik csoportba tartozunk, a lényeg egy: imádkozni és az Isten kegyelmére válaszára várni!
A második dolog amit Péter leír: a szeretetben való kitartás. Itt már nem "csak" az Isten és ember közötti viszonyról van szó, hanem erre építve, ember és ember közötti kapcsolatokról. „Az Isten szeretet” - írja Péter apostoltársa János (1Ján 4,8), és az ő forrásából merítve van lehetőségünk megmaradni a szeretetben. De nem afféle nyálas összeborulásról van itt szó, hanem az Istentől jövő szeretet elfogadásáról, és tudatos - döntésen alapuló - továbbadásáról! És ebben bizony el lehet fáradni, nem is kicsit! Mert mindenki másképpen csinálja, minden másfele vinne-húzna, de a keresztény ember alapléte ez a szeretet, ebben van közösségeink, emberi kapcsolataink kulcsa. Kérjük Istent, hogy ne engedjen megfáradni!
A harmadik pedig a szolgálat. Nem is akármilyen szolgálat, hanem a lelki ajándékokkal való szolgálat. Idegen szóval úgy mondjuk a lelki ajándékokat: karizmák. Az Úr mindenkinek adott ilyen lelki ajándékokat, amelyekkel, amik által szolgálni, tenni tudunk. Fel kell fedeznünk, hogy mik azok a dolgok, azok a szolgálati területek, amelyeket ránk bízott az Úr, amelyhez tehetséget, akaratot, tanulási lehetőséget, alkalmat, képességet és időt is adott a Szentlélek által. Micsoda dicsőség és megtiszteltetés az Isten munkatársának lenni! És ez bizony minden hívő osztályrésze lehet!


Imádság Isten és ember között, egymás iránti szeretet ember és ember között, szolgálat a közösségben! Ezek azok a dolgok, amelyek - Péter írása szerint - a világ jó befejezésében, a mi és környezetünk, a körülöttünk lévők jó befejezését adhatja. De nem csak a befejezést, hanem az odavezető utat is jóvá - és ami a legfontosabb - Krisztusivá "varázsolhatja"! Adja Isten, hogy mindezt örömmel és tudatosan, bölcsességel tudjuk végezni, az Ő dicsőségére és emberek üdvösségére! Ámen

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy másik választás, avagy hova teszed a voksodat (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Böjt 4. vasárnapja, 2018.03.11.)

Víz(kereszt)parti sátorozás (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt ünnepe, 2018.01.07.)

Valóban feltámadt? 1-2. (prédikációk, Húsvét ünnepe, 2018.04.01.-02.)