Áldások és tanévzárók (prédikáció, Ajka-Öcs, Húsvét utáni 5. vasárnap, 2018.05.06.)


textus: Num (4Móz) 6,22-27
22 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 23 Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: 24 Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! 25 Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! 26 Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet! 27 Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.






Nagyon jó idő van. Talán egy kicsit túl jó is az év ezen szakához képest. MA reggel olvastam, hogy újabb meleg rekord dőlt meg. Budapesten, Lágymányoson, a napi minimum hőmérséklet 19,6 fok volt. Ez azt jelenti, hogy ennél nem volt hidegebb az éjszaka leghűvösebb órájában sem. Talán pont emiatt az – ebben az időszakban extrémnek számító – meleg miatt, teljesen tanév végi hangulat kapott el. Meleg, iskola fáradság. Persze amúgy sincsen már messze a nyári iskolai szünet, de a héten úgy éreztem mintha már csak pár nap maradt volna.
Ezzel az érzéssel párhuzamosan – talán azért mert iskolában is tanítok – mindig előjön egy emlék. Vagyis inkább egy emlék sorozat. Elengedhetetlen kelléke volt a nyári iskolavégnek a tanévzáró ünnepség. És senki pedagógus ne vegye magára, de igazából a tanévzáró az egyik legkínzóbb dolog, az egész tanévben. Nem tudom máshol hogyan mennek a dolgok, de az én iskoláimban szinte mindig borzasztóak voltak. Főleg abban az iskolámban (direkt nem nevezem meg), ahol csak betonudvarunk volt. Ki kellett állni a rekkenő hőségben a flaszterra, oda, ahova a krétával be volt jelölve az osztályunk helye. És persze mindig napos helyre. Ott ájuldoztunk több mint egy órát, volt hogy kettőt is míg mindenki elmondta a versét, felolvasták a legjobbak neveit matekból, magyarból, közösségi munkából, sportból meg még kitudja miből (amiben persze én soha benne nem voltam)… De legkínzóbb mégis az igazgatói beszéd volt. Próbált a miénk is jó fej lenni, meg kicsit vicces is, de – a körülményekből kifolyólag belátható – eleve egy vesztett helyzet volt. Ráadásul újra és újra csalódnunk kellett. Tudniillik egy tíz perc után olyan kerek volt a gondolatkör, és olyan leszálló a hangszín, hogy azt hittük, na végre vége. De nem! Új gondolat… Aztán újra öt perc múlva megint kerekedik a dolog, mindenki reménykedik,… de nem! És ezt még egy egyszer, és még egyszer… Vége? Nem. Na, talán most…? Nem.
A helyzet az, hogy az ember megszokja, hogy egyes jelzések, egyes pillanatok, szavak, vagy éppen mondatok, valaminek a végét, zárását jelzik. És ha még sincs vége, akkor az akár bosszantó, fárasztó vagy akár felzaklató is tud lenni. Iskolai példánál maradva, a csengő az óra végét, vagy a megszólaló ébresztő az alvás végét, vagy az „ámen” az imádság végét, vagy az áldás az istentisztelet végét. És most mégis az áldás, az Ároni áldás hangzott el, és nem a végén, ahogyan megszokhattuk, hanem az istentiszteletnek a közepén. Láttam, hogy rutinosabb templomba járók talán már majdnem reflexből elindultak a kijárat felé… Örülök, hogy nem tették!
Nagyon izgalmas, amikor egy liturgiában, az istentisztelet menetében is rendszeresen elhangzó igét, igéket kapunk igehirdetési alapigének. Nehéz elvonatkoztatni annak helyétől, vagy attól, ahogyan mondjuk, vagy éppen ahogyan halljuk. Ezért talán az a legjobb, ha kicsit általánosan hangolódunk rá erre fogalomra, cselekvésre: áldás. Mert mi is az áldás? Nagyon nehéz ezt megragadni, és az egyház történetében számtalan „definíció” született. Így én nem is adnék egy konkrét meghatározást, inkább csak azt mondanám amit benne érzek.
Az áldás jövő. Hiszen ha áldunk – és mindenki áldhat – akkor előfeltételezzük mindazt a testi-lelki jót, amit az áldásba belefoglalunk. Vagy, ha csak annyit mondunk „Isten áldjon”, akkor abban bízunk, hogy az Istennel való kapcsolatban az Úr úgyis tudja mire van szükségünk, elég ha Ő tudja, nem kell nekem mondani.
Az áldás múlt. Hiszen senki nem áldhat őszintén anélkül, hogy ne hinne benne, hogy az áldás több, mint puszta szó. Mégpedig ebben csak akkor lehetünk biztosak, ha már tapasztaltuk, hogy így van. Ezért az áldás önkéntelenül is annak az összefoglalása (is lehet), amit megtapasztaltunk az Istennel való kapcsolatban.
És éppen ezért az áldás kapcsolat is. Egyrészt ember és ember között. Hiszen összeköti az áldót, a maga múltbeli tapasztalatával, hitvallásával (hogy „igen, ez már megtörtént velem”) és azt, aki megáld, aki számára reméli azt a kegyelmet, mint amit maga is kapott. De kapcsolat ember és Isten között is. Hiszen nem az áldó cselekeszik, ő csupán eszköz, a Mindenható Isten az, aki adja szeretetét és kegyelmét, ha adja.
És persze az Istent is lehet áldani. A hívő ember meri áldani Istent, persze nem azért mintha az Istennek szüksége lenne rá. Hiszen az áldás ajándéka is tőle jön. Meg amúgy is… Az ember semmit sem adhat Istennek; de az áldás kölcsönös életáramot indít az ember és Isten között, és ez lehetővé teszi az kicsi ember számára, hogy a Hatalmas Isten bőkezűsége túlcsorduljon és kiáradjon rá. Az Istent áldani vele való kapcsolat.
Ma Rogate, azaz az imádság vasárnapja van. Feltehetnénk a kérdést, hogy az imádság vasárnapján miért nem egy imádsággal kapcsolatos ige van előttünk, miért pont az Ároni áldás az istentisztelet megszokott záróakkordja a textus! Ahogyan a tanévzárón, a betonudvar rekkenő hőségében, az újabb is újabb, a lezárásnak tűnő gondolatok utáni újrakezdések rosszul érintettek engem/minket, úgy az Ároni áldás befejezés jellegű hangulata ma üdítőleg hathat ránk. Miért is? Azért mert azt üzeni nekünk, hogyha végnek tűnik is, akkor sincsen vége. Ha kifogyunk az imádságból, ha elhalnak a szavak, vagy talán soha nem is voltak igazán, az áldás akkor is megszólíthat minket, akkor is összeköthet a másik emberrel és Istennel egyaránt! Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell imádkozni. Sőt! Az áldás lehet az, ami visszavezet bennünket az ima útjára. Hogyan?
Ha az Ároni áldást minden áldások egyfajta prototípusának tekintjük – amit nyugodtan megtehetünk – akkor a benne foglaltak iránymutatóak lehetnek számunkra. „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” Mi van az áldásban: megőrzés, azaz biztonság. Az Úr arcának felénk fordulása és ránk ragyogása, azaz annak a tapasztalat, hogy az Isten szeme előtt vagyunk és sohasem a háta mögött. Könyörület, azaz a újrakezdés lehetősége. És békesség. Ezek fantasztikus adományok, melyek – hogy egy tavaszi hasonlattal éljek – fészket raknak az imádságnak. Biztonság, figyelem, újrakezdés és béke. Micsoda ajándékok! Hát ennek biztosan imára kell indítani bennünket, arra, hogy hálát adjunk, hogy megköszönjük mindazt amit eddig kaptunk. Talán olyan dolgokat is, amiket eddig fel sem fedeztünk, hogy az Isten munkája az életünkben. És indítson kérésre is, hiszen az az Isten aki ennyit adott már, és aki egyszülött Fiát is odaadta értünk, az még fog is…
Ebbe helyezve reménységünket, imádkozzunk!

Megjegyzések

  1. 10/10-es prédikáció! :-)

    Két dolog jutott hirtelen eszembe:

    1) Az első két bekezdés. Szinte egy az egyben nálam is ez (volt) a helyzet (bár nálunk anno egy órába mindig beszorították a dolgokat).
    2) Áldás = folytasd/menj tovább/nincs még vége/mindjárt pünkösd!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Víz(kereszt)parti sátorozás (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt ünnepe, 2018.01.07.)

Egy másik választás, avagy hova teszed a voksodat (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Böjt 4. vasárnapja, 2018.03.11.)

Valóban feltámadt? 1-2. (prédikációk, Húsvét ünnepe, 2018.04.01.-02.)