Panelből a mennybe (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Mennybemenetel ünnepe, 2018.05.13.)

textus: Dán 7,13-14

„ 13 Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. 14 Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.”

Lakótelepen felnőni kicsit más, mint bárhol máshol. Meg vannak a hátrányai, mint például a kicsi lakások, a zsúfoltság, a szomszédok (tisztelet a kivételnek), a „papírfalak”, a borzasztó meleg nyáron, a lépcsőzés, mikor elromlik a lift, az örökös perpatvarok a lakóközösségben… Mivel tudom, hogy sokan vannak itt, akik ezzel teljes mértékben tisztában vannak, így nem sorolom tovább.

De bármilyen hihetetlen is, vannak nagy előnyei is a lakótelepnek. Én, gyerekként, több lakótelepen is laktam, és bátran mondhatom, hogy sok pozitív tapasztalatom is volt. De ezek közül a jó dolgok közül is kiemelkedik a (jó értelemben is vett) bandázás. Ugyanis, ahol sok család lakik, ott sok a gyerek is. Nekünk lakótelepi gyerekeknek természetes élmény volt az, hogy a sok gyerek és fiatal, csapatba verődve járja az utcákat, játszótereket, a környéket. Persze a csapatok között voltak ilyenek is és olyanok is. És nyilván, kamaszként szinte mindenki tilosban akart járni. Nem kell itt durva dolgokra gondolni, de azért igyekeztünk mindig olyat is csinálni, amik – hogy is fogalmazzak – nem nyerték el a felnőtt társadalom osztatlan elismerését…

Az egyik ilyen rendszeres akciónk a tetőre mászás volt. Talán ez volt a kedvenc is. Éppen akkor, amikor ez az élményem megtörtént, egy olyan lakótelepen laktunk, ahol nem voltak tízemeletesek, csak hármasok meg négyesek. És az egyik négyes sorház utolsó lépcsőházában, a negyedikről a tetőre nyíló csapóajtó nem volt lelakatolva. Értékes információ volt ez, tudniillik az egész telepen ez volt az egyetlen ilyen hely. Lakott egy haver abban a lépcsőházban, akik beengedett minket, és igyekeztünk feltűnésmentesen felmenni a negyedikre, kimászni a vaslétra segítségével a csapóajtón át a tetőre. Fantasztikus élmény volt mindig, mert messzire el lehetett látni, a fél város feltárult előttünk. Másrészt titkos volt, és tilosban is… Egy kicsit. Szóval ideális volt arra, hogy a kamaszlélek viszonylagos biztonságban kiereszthesse a gőzt.

Ott a tetőn azt éreztük, hogy kicsit többek vagyunk. Kicsit nagyobbak, kicsit jobbak. Hogy igazából már nem is a földön vagyunk, hanem valahol az ég és a föld között. Mintha részesei lennénk egy misztikus és titkos átjárónak.

Nos, a mai ünnepünk hangulata igencsak hasonlít ehhez az állapothoz. Mennybemeneteli istentiszteleten vagyunk együtt. Azt ünnepeljük, arra figyelünk, hogy Krisztus urunk a feltámadása után negyven nappal a tanítványok szeme láttára felment a mennybe. Nagyon érdekes, hogy ma ennek az eseménynek, nem a leírását, hanem egy jóval előtte történt látomásban való megjövendölését kaptuk alapigeként. Dániel próféta, aki kb. 600 évvel élt Jézus előtt, látomásban látta a mennybemenetel eseményét. „Láttam az éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá.” -írja. Ez abszolút összecseng azzal a leírással, amit Lukács evangélista hagyott ránk az Apostolok Cselekedeteinek könyvében: „Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől.” (Apcsel 1,9).

Nagyon fontos üzenete van mennybemenetelnek. Az egyik az az, hogy Jézus miután mindent elvégzett, amit kell, felment a mennybe, ahonnan jött. Ez azért nagyon fontos, mert így ér körbe a jézusi szolgálat, hiszen onnan jött, s lett emberré értünk és oda is tér vissza. Jézus, akiben maga Isten jött közénk, nem „szennyeződött” be, vagy nem lett alkalmatlanná attól, hogy itt járt közöttünk. Ő ugyanaz az Úr, mint aki a földrejövetele előtt volt, és ugyanaz, aki a feltámadás után felment a mennybe.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincsen itt. Evangélikus egyházunk tanítása, hogy Jézus – attól még, hogy fölment a mennybe – itt is itt van közöttünk, személyesen. Hiszen őt nem nagyon korlátozzák a fizika törvényei. Sőt, valójában egyáltalán nem korlátozzák.

Másrészt ő ezáltal, hogy „lejött”, aztán „fölment” és mégis közöttünk van átjárót adott nekünk, amelyen át beléphetünk a mennybe. És bizony a keresztény, a hívő ember, aki hiszi azt, hogy Jézus eljött, tanított, gyógyított, szolgált, meghalt és feltámadt, mennybe ment értünk, az bizony ebben az átjáróban élheti le az életét. Abban a tudatban, hogy igen itt van a földön, de már helye van az Atya országában, „odafent”. Mint mikor mi, lakótelepi gyerekek, azt éreztük a tetőre kimászva, hogy igazából ég és föld között vagyunk.

De van két nagy különbség e két helyzet között. Ugyanis, amíg mi a tilosban másztunk fel, addig a hívő ember teljesen legálisan kapja meg ajándékba ezt az állapotot. Magyarul Krisztus mennybemenetelének ajándéka nem a mi érdemünk, vagy képességünk, szervezőkészségünk, vagy akaratunk terméke, hanem egyedül a Megváltón múlik! Pontosabban rajta nem múlik, hiszen adja ezt a számunkra.

Hívő emberként, itt is vagyunk a földön, de kicsit már ott is. És a második különbség pedig az, hogy ez nem a rossz fajta átmenet, ami elbizonytalanít, „hogy na mi lesz ebből”, hanem éppen ellenkezőleg. Az Isten ebben a világban is megtapasztalható jelenléte, ajándékai, a hozzá való tartozás tapasztalatai, előíze annak mennyei állapotnak, ami ránk vár földi pályafutásunk végén. Jó lesz, én már nagyon várom! Ámen