Boldognak lenni nem lehetetlen (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, 2018.09.16.)

textus: 2Kor 1,3-7

„3 Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4 aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. 5 Mert amilyen bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben, olyan bőséges Krisztus által a mi vigasztalásunk is. 6 Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. 7 A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.”

Mi az, amit minden ember állandóan keres? […] A telefont, a szemüveget, a kulcsot és a tárcát nem számítva. […] A boldogságot. A Maeterlinck Kék Madarától a legújabb dizájner drogokig minden arról szól, hogy az ember a boldogságot keresi. S bár maga a keresés minden emberben ott van, de az, hogy mi is a boldogság…? Szerintem szinte minden ember mást mondana, de legalábbis nem pont ugyanúgy.

De akárhogyan is gondolkodjunk a boldogság mibenlétéről, annak elérése módszere szerint, két jól elhatárolható csoportra lehet osztani az emberiséget. Az egyik – és ez a lényegesen nagyobb csoport, szerintem kb. 90% - az, aki azt mondja, hogy a boldogság az nem más, mint a szenvedés hiánya, azaz ha nincs bajom, akkor boldog vagyok. És ezzel talán még egyet is tudunk érteni, nem? Sőt, egyértelmű, hogy teszünk is érte, hogy elkerüljük a rosszat, a szenvedést. Ez – így elsőre – jó tervnek tűnik. Próbáljuk meg kizárni a szenvedést, a rosszat, a borút az életünkből, és akkor boldogok leszünk. Hogy őszinte legyek, van is benne valami.

Csakhogy! Van ezzel egy kis probléma. Mégpedig az, hogy ez nem fog menni. Legalábbis maradéktalanul biztosan nem! Jó, rendben. Oké, hogy nem tudom maradéktalanul és tökéletesen kiszorítani az életemből a rosszat, de azért egy jó szintet el lehet érni, amikor már azt mondhatom, hogy boldog vagyok, nem? De. Lehet. A kérdés csak az, hogy hol van az a bizonyos szint. Mert lehet, hogy az a szint, amit én el tudok érni, az például nem az a szint, mint a szomszédé, vagy a barátomé, vagy az anyámé, vagy a feleségemé… És akkor mi van? Akkor ő boldogabb, mint én? Vagy az is lehet, hogy én már nem is számítok boldognak? Lehetek egyáltalán boldog? És innen egy lépés az az elégedetlenség, ami már önmagában kizárja azt a mindenkori „boldogság szintet”, amit kitűzök magamnak, legyen az akármilyen „alacsonyan”, vagy „magasan”. És innen már csak még egy lépés, hogy mivel nem tudom elérni a kívánt szintet, ezért inkább a másik szintjét „nyomom le” a sajátoméra. Mert, ugye dögöljön meg a szomszéd tehene is…

Nagyon izgalmas, hogy Pál apostol mai sorai igen hasonlítanak a múlt hetiekhez. Legalábbis abban, hogy egy levél részét képezik, s amíg a múlt heti ige a búcsúzás szavai közé ékelődik be, addig a mostani a levél eleji üdvözlések sorában kap helyet. Valami olyasmiről van itt szó, amit jó az elején tisztázni. Pál apostol azzal kezdi levelét, hogy „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja” aki… És e félbehagyott mondat folytatásaként igen komoly és pozitív dologra várunk. Valami olyasmire, hogy „micsoda fantasztikusan sok mindent adott nekünk”, „vagy olyan jó életet adott”, vagy valami ilyesmit. Ehelyett ez következik: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban”. Nem azt írja, hogy „áldott az Isten, aki mindig jót ad”, és is nem azt, hogy „áldott az Isten, aki nem engedi, hogy szenvedjek”, hanem valami egészen mást.

Pál úgy gondolta, hogy a boldogság nem lehet egy bukott ügy. Márpedig az a fajta gondolkodás, miszerint a boldogság a szenvedés hiánya, az zsákutca. Pál rájött arra, hogy a boldogságnak a kulcsa nem (csupán) az, hogy elkerüljem a szenvedést, hanem az, hogy hogyan viszonyulok hozzá. Mert a szenvedést nem kerülheti el senki, a kérdés csak az, hogy amikor bekövetkezik, akkor mit kezdek vele. Az apostol azt írja, hogy nyomorúságban vannak. Azt is írja, hogy „bőséggel részünk van Krisztus szenvedéseiben”. Azt is írja, hogy szorult helyzetben is vannak. Mégis azzal kezdi mondanivalóját, hogy „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja”. Hogy van ez? Szorult helyzet, nyomorúság, szenvedés, és mégis áldja az Istent, mégis az egész szakaszból árad valami olyasféle pozitív hangulat, amit simán lehetne boldogságnak nevezni!

Úgy tűnik, hogy Pál apostolnak, aki teljesen egyértelművé tette munkásságában, hogy az Isten a boldogságának kulcsa, valami egészen más fogalma van erről a boldogságról, mint az emberek 90%-nak, akik azt gondolják, hogy a boldogság az, ha minél kevesebb szenvedésem van. Nem is akarja eltagadni, hogy az élet lehet nagyon durva is. Nem akarja eltagadni – miért is tenné – hogy még az is lehet, hogy számszakilag több a rossz, mint a jó az életben! De azt viszont állítja, hogy az Istennek minderre meg van a maga válasza. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene” Ott a nyomorúság? Igen ott van. Isten válasza erre: az irgalom, az együtt érző cselekvő szeretet. Ott a szenvedés? Ott van bizony. Isten válasza erre: vigasztalás. Pál számára – és nyilvánvaló, hogy bennünket is erre biztat – nem az a boldogság, ha elkerülöm, kivédem az összes rosszat és szenvedést, hanem az, hogy megtalálom az értelmet bennük! Ha megpróbálok még azokból is profitálni. Sőt! Még az Istennel való kapcsolatom szempontjából is fontosak, hiszen ha jön a szenvedés, akkor megtapasztalhatom az Isten vigasztalását, jön a nyomorúság, akkor pedig az Isten irgalmát! Így, gyakorlatilag, a szenvedés is áldássá válhat, hiszen az Isten jelenlétét tapasztalhatom meg ezáltal!

De félreértés ne essék! Pál nem arra biztat, hogy keressem a szenvedést. Nem kell a nyomorúságban lubickolni. Nyilvánvaló, hogy ezek nem jó dolgok. Azonban nem is elkerülhetők, és az Isten nem hagy magunkra benne. Ahogyan a 23. zsoltár is írja: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy” Nem ígérte az Isten, hogy minden mindig jó lesz. Azt sem ígérte, hogy nem lesz a halál árnyékának völgye! De azt ígérte, hogy ő ott is ott lesz velünk. És az ő jelenlétében mindez vigasztalássá, irgalommá, áldássá válhat. Ámen