Lelki lakmusz (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap, 2018.09.09.)

textus: Róm 16,17-20

„17 Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal a tanítással szemben, amit tanultatok. Térjetek ki előlük! 18 Mert az ilyenek nem a mi Urunknak, Krisztusnak szolgálnak, hanem a saját hasuknak, és szép szóval, ékesszólással megcsalják a jóhiszeműek szívét. 19 Hiszen a ti engedelmességetek híre eljutott mindenkihez, nektek tehát örülök. De szeretném, ha bölcsek lennétek a jóra, és képtelenek a rosszra. 20 A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan. A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek!”

Elkezdődött az új tanév, az iskola. Ahogyan találkoztam, beszélgettem gyerekekkel, többen is mondták, említették, hogy már dolgozatot is írtak, szintfelmérőt. Kerekedett a szemem, hogy azért egy gyerek a nyári szünetről visszaesve az iskolába, rögtön az első héten, nem biztos, hogy azt tudja nyújtani egy tantárgyból, amit tényleg tud. De mivel nem vagyok pedagógus, nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy milyen volt az, amikor én még anno dolgozatokat írtam az iskolában. A tanár mindig elmondta, vagy megkérdeztük, hogy mit kell ráírni és hova (név, osztály, dátum, stb.). És volt olyan tanár, aki minden dolgozat előtt elmondta: „Ugye mondanom sem kell, hogy puskázni, lesni a másikról tilos.” Igen, teljesen nyilvánvaló volt mindannyiunknak, hogy lesni és puskázni tilos. Az persze megint más kérdés, hogy csináltuk-e vagy sem…

Nagyon izgalmas, hogy ez a pár igevers a római levél utolsó fejezetébe ékelődik bele. Ebben a fejezetben, már „csak” (mint minden rendes levél végén) az üdvözlések, köszöntések vannak. Ahogyan mi is szoktuk írni, akár a papír levelekbe, akár az elektronikusakba, „igen…, és puszilom a családot, Jóskának jó egészséget, Egon meg vigyázzon magára az úton...” stb. És, ez a szakasz, a mai páli ige, egy ilyen „ugye mondanom sem kell” rész, ami ott van beágyazódva Pál üdvözlései közé. El tudom képzelni, ahogyan Pál, mikor diktálja a levelet – mert hogy Pál általában diktálta valakinek, nem saját kézzel írta a leveleit – majd hirtelen megáll: „Várj”, - és morfondírozik – „ez kell e vagy nem kell?” - csak mert nem voltak olcsók akkoriban az íráshoz használt eszközök, és Pál nem volt abban a helyzetben, hogy pazarolja. De aztán végül úgy döntött: „Írjuk le!”

De mit is ír ez a szakasz? Több mindenre is kitér. Ami leginkább „megütött” engem – a szónak jó értelmében – az majdnem a rész vége: „szeretném, ha bölcsek lennétek a jóra, és képtelenek a rosszra.” „ugye, mondanom sem kell”- teszem hozzá én. Öööö… azért ezt egy picit jó lenne magyarázni. Mert az, hogy „bölcsnek lenni a jóra”, az még talán oké, de hogy képtelennek lenni a rosszra…?!

Nem olyan régen haladtuk el, alig egy hónapja, augusztus 20-i nemzeti ünnepünket, és mindjárt itt vannak az októberi emléknapok, ünnepek, október 6. és 23. Ha végigpörgetjük nemzeti ünnepeinket, akkor azt látjuk, hogy (arányaiban) nagyon jelenetős többletet képviselnek azok az ünnepek, ahol szabadságharcról van szó. A három nagy ünnep (március 15., augusztus 20., és október 23.) közül kettő ilyen. Ráadásul az a kettő, mindkettő, vesztett szabadságharc emléknapja. Ez már önmagában is sok mindent elárul. Bár nem vagyok történész, de volt idő, mikor úgy gondoltam, hogy földrajz-történelem szakos tanár leszek, ennek megfelelően sokat tájékozódtam e tudományok terültén, és alapvetően olvasottnak tartom magam. Én, azt figyeltem meg – és nem csak a magyar – de más népek szabadságharcai kapcsán is, hogy alapvetően két gondolkodás van a szabadságról. Az egyik az az – és ez a messze a leghangsúlyosabb szokott lenni – hogy mitől, kiktől akarok megszabadulni, mitől, kiktől akarok szabad lenni. A töröktől, az osztrákoktól, a szovjetektől, stb. Ha csupán így gondolkodunk a szabadságról, különösen is egy közösség számára fontos pillanatban, akkor az baj. Ugyanis oké, hogy szabadok akarunk lenni, a töröktől, a labanctól, a ruszkiktól…, de mi lesz utána? Mi lesz, ha megszabadultunk tőlük? Olyan sok ideje már az elnyomásnak, hogy fogalmunk sincs hogyan kéne szabadon élni.

Pál a másik gondolkodásmódot választja, mert ebben a mondatban („szeretném, ha bölcsek lennétek a jóra, és képtelenek a rosszra”) a szabadságról beszél. Ez a másfajta gondolkodás nem (csak) azt mondja, hogy mitől, kiktől akarok megszabadulni, hanem azt, hogy mire akarok szabad lenni, azaz mire akarom a szabadságomat használni! És ez bizony nagy különbség. Tehát, amikor Pál arról beszél, hogy „legyetek képtelenek a rosszra”, akkor az azt jelenti, hogy „ne azért ne tegyétek a rosszat, mert nem szabad, mert féltek, hogy mi lesz, akkor, mit kapok, ha megteszem” hovatovább, ne azért ne tegyem a rosszat, mert attól félek, hogy az Isten megbüntet,… hanem azért ne tegyem rosszat, mert taszít, mert belülről taszít! Nem egy külső kényszerítő erőről beszél Pál, hanem a belső motivációról: egyszerűen taszít a rossz! És ez nem jelent mást mint, hogy szabad vagyok. És nem csupán szabadabb a rossztól, hanem szabad a jóra! A páli biblikus gondolkodás egyik sarokköve az, hogy nem kényszerből, hanem szabadon teszem a jót, nem azért, mert ez az elvárható egy keresztény embertől, hanem azért mert ez fakad belülről!

És pontosan ez az, ami, mint egy lakmuszpapír a kémia órán, kimutatja, megmutatja, hogy mennyire vagyok savas, vagy lúgos, ilyen vagy olyan. Most mindenki megmárthatja ezt az igét, mint lelki lakmuszpapírt saját magában. Vajon milyen az lelki ph-m? Fakad-e belülről az a taszító érzés, hogy nem akarok rosszat tenni? Szabad vagyok-e a jóra? Vagy azt gondolom, hogy nekem azért kell tennem a jót, mert az Isten csak így fog szeretni? (Erről szólt a múlt heti prédikáció.)

Mert az Isten nem egészségtelen korlátokat, lelki megszorításokat eszközöl rajtunk, hanem fel akar szabadítani. Fel akar szabadítani abból a jobbágysorsból, amit sokszor magunknak rendeztünk be. Robotolunk, hogy az Isten szeressen, megbecsüljön, elfogadjon, miközben már akkor feláldozta a Fiát értünk, hatalmas szeretetéből, amikor még meg sem születtünk! És azért tette ezt, hogy szabad gyermekei lehessünk! „Ugye mondanom sem kell, de azért elmondom”- hangzik felénk most. És milyen jó, hogy mégiscsak idekerült – mert úgy tűnik – egyáltalán nem egyértelmű! Szabadnak lenni a jóra!

Mi tehát a cél? A cél az, hogy a Mindenható Isten vonásai, tulajdonságai, felfogása, Jézus Krisztus szolgálata, útmutatása alapján egyre inkább megjelenjen a mi vonásaink, tulajdonságaink, felfogásunk között! Kiszorítva a rosszat és „fejlesztve” a szabad-jót! Erre segítsen bennünket az Úr! Ámen