Boldogok a sorban állók (prédikáció, Ajka-Öcs, Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap, 2018.09.02.)

textus: Ef 2,4-10

„4 De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, 5 hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – 6 és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, 7 hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. 8 Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; 9 nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 10 Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”

Nem olyan régen voltunk személyigazolványt csináltatni. Hála Istennek, az ügyfélkapun keresztül kaptam emailt, hogy lassan le fog járni, úgyhogy nem merült feledésbe, hanem sikerült intézkedni az ügyben. Emlékszem még arra az időszakra, az okmányirodák tekintetében, amikor bemondásra lehetett menni a pultokhoz. Mint az orvosi rendelőkben, az ügyfél (azaz én), mikor megérkeztem, köszönés után hangosan megkérdeztem „Ki az utolsó?”, akkor az illető szólt, és így csak őt kellett megjegyezni, utána következtem. Aztán emlékszem arra is, amikor kis papírkártyák voltak rendszeresítve, amit egy falon lévő dobozból kellett húzni. Nem sokáig tartották fenn ezt a rendszert, mert mindig összekeveredtek a kártyák, meg el is tűntek… De jó ideje az automatás rendszer van, beütöm a képernyőn, hogy miért jöttem és kapok hozzá egy sorszámot. Jó kis rendszer, működik, funkcióját betölti.

Ez fontos dolog, hiszen a sorrend igen lényeges a mindennapokban. Semmi sincs olyan zavaró, mintha valaki beelőz az amúgy is fárasztó ügyintézés közben, vagy akár az orvosi rendelőben. És nem csak káoszt előzi meg a jó sorrend, hanem azért is jó, mert tudom mikor jöhetek, hova kell mennem.

De nem csak a hivatali életben van a sorrendiségnek döntő szerepe, hanem pl. a főzésben, a sportversenyek alkalmával és még ezer másik szituációban is. Ezt, azt hiszem, nem kell ecsetelni.

Az emberi életben, annak folyásában is komoly szerepe van a sorrendiségnek. Az ember ember megfogan és biológiai léte lesz, majd egészen misztikus és titkos módon lelket az Istentől, így lelki léte is lesz, majd ezáltal megszületve, lehetősége van kapcsolódni Teremtőjéhez, így spirituális léte is lesz, ami aztán reménységünk szerint, a fizikai létünk végével, az üdvösségben teljesedik ki. Ez egy sorrend, amin semmit sem lehet kihagyni, vagy megcserélni. De jól is van ez így.

Mindezek ellenére az ember – a világtörténelemben olyan sokszor, s az egyéni életutakban is számtalanszor – megpróbálta kijátszani a „rendszert”. Nem csak a hivatalit a protekcióval, vagy az orvosit a tülekedéssel, hanem az Isten jó rendjét is. Nem, a fent felsorolt szinteket (biológiai, lelki, spirituális lét és az üdvösség) nem lehet megspórolni, vagy felcserélni. Ennek ellenére az ember mindig megpróbálkozott a maga számára előnyösebb módon kijátszani az egyik szintről a másikra lépést. Különös tekintettel az utolsó kettőre. Hiszen, „ha megismertem az Istent, hiszek benne, akkor hogyan lehet üdvösségem? Hogyan tudok oda eljutni?” Bizony ez az élet egyik legnagyobb kérdése,… ha nem a legnagyobb!

És meg kell vallanunk, sokszor az egyház sem kezelte ezt a dolgot a helyén. Számtalan példát tudnánk mondani arra, mikor az egyház eme utolsó szintlépés elvesztésének lehetőségével fenyegetett, rendszabályozott. Volt, hogy „megtagadta” (bár erre sem mandátuma, sem képessége nincsen), volt hogy kiárusította (erre sincsen)… De egyházon kívül is, tanítók, mesterek, politikai vezetők, celebek, gyógyítók és még kitudja kik harsogták és harsogják fennen, hogy náluk van az üdvösségnek, a megváltásnak a kulcsa, értsenek akármit is alatta…

Pál teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy micsoda érték az üdvösség és a felőle való bizonyosság. Ennek a levélnek, melyet az Efézus városában lévő gyülekezethez írt, központi témája ez: mit jelent az üdvösség és hogyan érhetem el. Erre bizony egyetlen válasz létezik: sehogyan sem. De még mielőtt kétsége esnénk, nézzük meg jobban, hogy valójában miért jó hír ez nekünk, ma!

„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”- írja Pál. Pál az üdvösség tekintetében is sorrendet állít fel. Pontosabban, nyilván nem ő állítja fel a sorrendet, hanem az Úr. Pál „csak” leírja. Szóval egy sorrendet látunk itt. Tehát még egyszer az ige: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”

A sorrend a következő: kegyelem → hit → üdvösség. Igen, ki kell mondanunk, hogy az üdvösséget nem lehet elérni… ajándékba kapjuk! Az Isten végtelen kegyelmével ajándékba adja az biológiai életet, a lelki életet, a kapcsolatot Ővele, azaz a spirituális életet és az élet teljességét, az üdvösséget, Jézus Krisztus által. „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, hogy minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – és vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban.” Igen, írja Pál, Krisztus mindennek a jó sorrendiségnek, de főleg annak kiteljesedésének a kulcsa, tengelye, motorja, kinek hogy tetszik. Isten szeretete, jósága, irgalma, „kegyelmének mérhetetlen gazdagsága” Krisztusban teljesedett ki! És mi, ha hiszünk benne, és az Ő megváltó, üdvözítő munkájában, akkor keresztények, azaz „krisztusiak” vagyunk, Őhozzá tartozunk!

„De akkor hol vagyok benne én?” - kérdezhetnénk. „Ha minden ajándék, akkor én minek vagyok? Akkor mivégre tegyem a jót? Meg úgy egyáltalán…!” Ehhez ki kell egészítenünk a már elhangzott sorrendet: kegyelem → hit → üdvösség; és hozzá kell tenni még egy dolgot, így: kegyelem → hit → üdvösség → jó cselekedetek. Hogyan írja Pál: „Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”- ezzel fejezi be a gondolatot. Igen, van helye a jó cselekvésének, a „jónak levésnek” az Isten által megszabott jó sorrendben. De nem azért, hogy elérjem vele az Istent, nem azért, hogy megvásároljam vele az üdvösségemet, nem azért mert jó cselekedeteken „szörfölhetek be” a mennyországba. Nem, nem ez a szerepe. A jó cselekvése nem oka az üdvösségemnek, hanem okozata, eredménye, folyománya, következménye. Azaz, ha megismertem az Istent, elfogadtam a lét különböző (biológiai, lelki, spirituális) szintjeit mint az ő ajándékait, és elfogadtam, hogy őtőle kapom Krisztusban az üdvösséget (és tudom, hogy már az enyém, most, itt), nos, akkor utána van helye a jó cselekvésének. Ugyanis, ha megismertem az Istent, megbízom benne, akkor abban is bízom, hogy amit ő akar nekem, hogy úgy éljek, akkor az nekem jó lesz. És bizony az Isten bennünket „jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”.

Áldott ez a sorrend! Mert nem rak elviselhetetlen terhet az emberre, nem ad megugorhatatlan szinteket, nem terhel kifizethetetlen adósságokkal, hanem szabaddá tesz! Szabaddá a belső békességre és jóra cselekvésére! Jól van ez így! Ámen