Egyél valamit (prédikáció, Vízkereszt utáni 2. vasárnap, 2020.01.19.)

textus: Jn 4,31-38

„31Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! 32Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. 33A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? 34Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. 35Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. 36Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. 37Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. 38Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.”

Számtalan könyvben, filmben, de saját élettörténetünk mesélése közben is, mindig van időugrás. Ezalatt azt értem, hogy mindig van egy olyan rész, amikor elhangzik, hogy pl. „2 óra múlva”, vagy „3 évvel később”. Átugorja az író, a rendező, vagy éppen mi magunk a történet azon részeit, melyek vagy nem kapcsolódnak szervesen az események fő sodrához, vagy nem tartják/tartjuk olyan fontosnak, vagy éppen túl hosszú és sok lenne elmesélni, így bele sem kezdenek, bele sem kezdünk. Persze ez egyfelől érthető, hiszen egy film, egy könyv, vagy a mesélő sem mondhat el minden részletet, nem oszthat meg minden pillanatot, hiszen akkor az pont annyi időbe tellene, mint amennyi idő alatt az adott események, maga a történet megtörtént. És főleg, a mai (közhelyesen fogalmazva), rohanó világunkban nincsen idő real time, azaz valós idejű történet mesélésre.

Ezzel együtt engem mindig a kihagyott részek érdekeltek jobban. Lehet, hogy ez szimpla kíváncsiság, lehet, hogy csak az én mániám, de nekem igenis fontos, hogy mi történt abban a bizonyos 2 órában, vagy 3 évben! Mert mi van akkor, ha a (számomra) legfontosabb események pont akkor történtek, vagy éppen a tanulsághoz nem ártott volna tudnom azokat a kihagyott részleteket is… És ha nem tudom meg, akkor az nagyon zavar és bizony mindig megpróbálom kitalálni mi történhetett abban az időintervallumban, hogy kitöltsem a hiányzó részeket, időket.

Hát a tanítványok is valami ilyesmit gondolhattak, érezhettek, ilyen helyzetben lehettek a mai textusunk szerint. Jelen fejezet elején olvassuk: „Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek.” (Jn 4,8) És miközben ők odavannak, történik egy s más, mire 19 verssel később visszaértnek. És teljesen jogos, ha érdeklik őket az közben eltelt idő eseményei. Egészen konkrétan az evangélium egyik (méltán) legnépszerűbb és leghíresebb beszélgetéséről maradtak le. (Persze később Jézus biztosan elmesélte nekik, hiszen ha nem tette volna, akkor János apostol nem tudta volna beleírni az evangéliumba.)

De mi is volt ez a fontos beszélgetés? Jézus beszélgetett egy samáriai asszonnyal, aki emiatt A SAMÁRIAI ASSZONYként vonult be az egyháztörténetbe. És, többek között, azért annyira fontos ez a beszélgetés az evangéliumban, mert Jézus jó pár (egészen pontosan: három) határt átlép, amely határok átlépése aztán alapvető iránymutatás lesz a követői számára.

1. Átlépi a faji határt, ugyanis egy samáriaival beszélget, akiknél jobban senkit sem utáltak akkoriban a zsidók. Ugyanis a samáriaiak, mint népcsoport (akik maguk is „egyfajta” zsidók voltak) történelmi szükségszerűségtől vezérelve más vallási elemeket is belekevertek a tiszta kultuszba, így árulókká lettek a zsidók szemében. Jézus ezzel a határátlépéssel kinyilvánítja, hogy még „jogos” érvek mentén sincsen helye rasszizmusnak az ő követői között!

2. Átlépi a nemi sztereotípiák határát is, és nővel beszélget. Ma már talán nem érezzük, de akkoriban hatalmas dolog volt az, hogy egy tiszteletbeli tanító férfi egy „alsóbbrendű” idegen nővel beszélget.

3. És végül Jézus átlépi a lélek, az emberi benső és a titkok határát is. Olyan dolgokat mond el az asszonyról, az asszonynak, amiket titokban akart tartani és ami miatt mélységes szégyent érzett. Elmondta, de mindezt nem azért, hogy felhánytorgassa, vagy ezek alapján ítéletet mondjon, hanem puszta tényközlésként azért, hogy az asszony végre rádöbbenjen, hogy kivel is van dolga, aki ezeknek a titkos bűnöknek a tudása ellenére is vele akar beszélni, vele akar lenni.

Ekkor érkeznek meg a tanítványok, akik „csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele?” (Jn 4,27) Hátha még (biztosan) tudták volna, hogy samáriai, sőt, hogy micsoda sötét titkai vannak...! Szóban nem reagáltak, hanem ennyit mondtak csak: „Mester, egyél!” Micsoda elegye ez a rövid mondat annak a bizonytalanságnak, ami bennük volt! „Mester” – azaz „tisztelünk téged Jézus”, de „egyél!” – azaz „itt valami difi van, de mivel nem értjük, hogy mi, ezért egyfajta erőltetett gondoskodással próbáljuk kompenzálni a bizonytalanságunkat”. Sose felejtem el: óvodás koromban mindig nagymamámék ráckevei, a Duna partján lévő nyaralójában töltöttem minimum egy hónapot a nyári szünetben. Egyszer beleestem a stégünkről a Dunába. A dolgot bonyolítja, hogy még mem tudtam még úszni. Nagy kegyelem volt, hogy mamám pont látta a kertből, odarohant és kihúzott a vízből. Olyan gyorsan történt a dolog, hogy időm sem volt rendesen megijedni. Persze mamám az infarktus határán volt. Pár perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy semmi bajom sem származott a dologból. De mivel mamám jobban meg volt ijedve mint én, ezért ezt kompenzálva, muszáj volt tennie kellett valamit velem, hogy ő megnyugodjon. Két dolgot tett, lefektetett a kanapéra, hogy pihenjek, és adott valamit enni. Mert abból baj nem lehet. Hát a tanítványok is enni adnak Jézusnak, mivel nem nagyon tudnak mit kezdeni a tapasztaltakkal: egy vélhetően samáriai nővel beszélget!

Jézus azonban nem eszik, bár minden bizonnyal éhes volt, hiszen a tanítványok nem véletlenül mentek el a faluba élelemért. Hanem ezt mondta nekik: „Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” Nos, itt Jézus nem a földi „hívságok”, mint pl. az evés ellen beszélt, hogy „nem kell enni, elég ha lelkizünk!” Nem. Nyilvánvalóan fontos,hogy megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot vegyünk magunkhoz. Itt Jézus a tanítványok reakciójára reagált. „Ne gyertek itt nekem az evéssel! Most egy hatalmas dolog tanúi lehettetek, csak még nem értitek!” „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” - mondja Jézus. Isten akarata és munkája. Nem többes számban, munkája, hanem A NAGYBETŰS MUNKA, azaz a megváltás műve, munkája. Mekkora csoda, hogy Megváltónk átlép minden határt az emberért, az emberiségért! Nem csupán egy jól körülhatárolható részéért, akik valamilyen kritériumrendszernek megfelelnek, hanem mindenkiért! Lerombolja a rasszizmus, a hátrányos megkülönböztetés, a titkok és bűnök falait és belép, hogy világosság legyen! Ez aztán az „étel” („eledel”) a világ számára!

Most már csak az a kérdés, hogy mi, ma, mire vagyunk éhesek? Éhesek vagyunk-e erre a Jézusi eledelre? Sőt éhesek vagyunk-e magára a Krisztusra, aki azt mondja magáról: „Én vagyok az élet kenyere.” (Jn 6,48)? Átlátunk-e hamis vágyaink, előítéleteink, elvárásaink, korán hozott ítéleteink, zsigeri válaszaink, reflexszerű visszavágásaink függönyén, hogy kiderüljön mi is az..., pontosabban ki is az, akire valóban szükségünk van, akire valóban éhesek vagyunk?

Jézus kenyér. Nem tejszínhab torta tetején, amitől még jobb, még szebb, még pozitívabb, vagy éppen elviselhetőbb, kevésbé nyomasztó lesz az élet, hanem „alapélelmiszer”, a lényeg, A NAGYBETŰS TÁPLÁLÉK. Ő a Megváltónk, kezeljük is őt úgy, Megváltóként! Erre segítsen bennünket a Szentlélek! Ámen