Jézus neve és az erő (prédikáció, Újév napja, 2020.01.01.)

textus: Apcsel 4,5-12

„5Másnap összegyűltek Jeruzsálemben a vezetők, a vének és az írástudók; 6Annás, a főpap, Kajafás, Jóannész, Alexandrosz és a főpapi család valamennyi tagja. 7Középre állították és vallatták őket [ti. az apostolokat]: Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt? 8Ekkor Péter, megtelve Szentlélekkel, így szólt hozzájuk: Népünk vezetői, Izráel vénei! 9Ha minket ma azért vallattok, mert egy beteg emberrel jót tettünk, és azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg, 10tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. 11Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, 12és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”

Az emberi gondolkodás történetében nagyon jól meg lehet figyelni bizonyos korszakokat. Vannak korszakok, amikor adott irányzatok népszerűek, vagy éppen egyeduralkodóak. De hogy kicsit konkretizáljam is, hogy mire gondolok. A célok, szándékok és eszközök tekintetében is megfigyelhetünk határozott paradigmákat. Hadd hozzak egy példát. Ma is nagyon népszerű franchise a Star Wars, azaz a Csillagok háborúja. 1977-ben indult útjára a történet, melynek most vetítik a kilencedik befejező részét a mozikban. Legalábbis a történet fősodrának a utolsó részét. Ezekben a filmekben főszerepet játszik az „erő”, egyfajta kozmikus energia, amely különleges képességeket tud adni az arra fogékonyaknak. Azonban ezt az erőt kétféleképpen is lehet használni, van az erőnek jó és van sötét oldala is. És bizony azokat, akik nem jó szándékkal, vagy óvatlanul használják, azokat meghódítja az erő sötét oldala. Ezekben a kultikus filmekben is látszik az a gondolati séma, amely az utóbbi időkig, a legújabb korban, jellemezte az emberi gondolkodást: nem az eszköz számít, hanem az, hogy hogyan használod. Ugyanazt a tudást, eszközt, információt lehet jóra és rosszra is használni. De nem kell feltétlenül filmes példát hozni, gondolhatunk itt például egy botra is. Egy nagy bottal ki lehet pl. piszkálni az autó alá gurult labdát, de agyon is lehet vele csapni valakit.

Ma azonban már nem a legújabb korban, hanem a posztmodernben élünk. És ez a gondolati séme átalakulóban van, sőt azt kell mondanom, már át is formálódott. Ma már nem az eszköz számít, nem a „hogyan”! Ma – főleg a közbeszédben, és különösen is, a politikai közéletben – csak az számít, hogy ki mondja, ki teszi! És ez a fajta gondolkodás megfertőzi a hétköznapokat is. Mindegy, hogy egy dolog, vagy esemény jó, ha az ellenfél, vagy a másik oldal csinálja, akkor az csak rossz lehet, meg kell szüntetni, el kell törölni. Ha viszont a „mi oldalunk” tesz bármilyen rosszat, az maradhat, mert a mi kutyánk kölyke. Az odafigyelés, az értékelés, az objektivitás, a pártatlanság eltűnőben van, és vesztésre áll a mindent elborító információ dömpinggel szemben. Ne csodálkozzunk, ha a forrás milyenségét tekintjük mércének, ez egy önvédelmi reakció (is), hiszen annyi minden történik, annyi az „eszköz” ami hatással van, hogy azt már belátni lehetetlen. Éppen ezért egy módszer marad: a forrást azonosítani és aszerint besorolni fekete-fehérre, jókra és rosszakra a világot.

Nagyon izgalmas, hogy a mai igénk mennyire hasonlít a jelen kor eme paradigmaváltására, amelyet az előbb taglaltam. És ez egy mondatban, kérdésben csúcsosodik ki: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?”- kérdezik a főpapok Péter apostoltól.

De mi is történt itt? Mai szakaszunk idején Jézus feltámadása és mennybe menetele után vagyunk. A tanítványok – engedelmeskedve Jézus akaratának – elindulnak, hogy hirdessék az örömhírt. Közben pedig, ahogyan Jézus megígérte, csodás jelek követik őket. Nem sokkal a mai igénk előtt Péter apostol csodát tesz, meggyógyít egy mozgáskorlátozott férfit, aki Jeruzsálem egyik városkapujánál koldult, mivel sérültsége miatt nem tudott dolgozni. Nyilván ennek döbbenetes hírértéke volt, úgyhogy összefutott a tömeg, hogy kiderítsék mi történt. Péter pedig kiállt és személyes hitvallás, azaz bizonyságot tett Jézusról, aki által meggyógyulhatott az a beteg ember. Mert nyilván nem Péter „varázsereje” gyógyította meg, hanem feltámadott Krisztus tette az apostolon keresztül.

Ekkor értek oda a papok és a templomőrség, és elfogták Péteréket. Másnap pedig a papi nagytanács elé állították őket, hogy számoljanak be arról, ami történt. Ekkor tette fel valamelyik főpap, a már fent említett, kérdést az apostolnak: „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt?” (mármint a gyógyítást). Ne felejtsük el, hogy ez a papi tanács ugyanaz a papi tanács, amelyik Jézust elítélte! És alig két hónappal vagyunk a feltámadás után! Nem mellesleg, a papok pontosan tudták, hogy kinek a nevében és kinek a hatalma által tették ezt az apostolok, hiszen a gyógyítás után Péter bizonyságtételét mindenki hallotta. A papoknak csak az számított, hogy Péter beismerje, hogy egy istenkáromlóként elítélt „bűnöző” nevében gyógyított. Nem érdekelte őket, hogy mi történt. Nem érdekelte őket, hogy egy beteg és (szó szerint) koldusbotra jutott ember élete változott meg, gyógyulása által! Nem! Miért? Mert csak az számít, hogy kinek a nevében tették, hogy melyik „oldalon” állnak Péterék. Letaglózó a hasonlóság a főpapok és a mai közgondolkodás között!

Péter pedig előttük sem rejtette véka alá a dolgot, hanem bátran beszélt, és nem csupán a „kinek a nevében” kérdésre, de a hogyanra is válaszol: „Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma azért vallattok, mert egy beteg emberrel jót tettünk, és azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg, tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek, és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.” Az apostol, a Szentlélek által bátorságot kapva, nem titkolja, hogy „igen, mi annak a Jézusnak a követei vagyunk, akit ti megöltetek, de ő feltámadt és az ő hatalma gyógyította meg ezt az embert”. Nem mellesleg ott volt a helyszínen a meggyógyult ember is ékes bizonyítékként. Erre persze nem lehetett mit mondani. Annyira nyilvánvaló volt a csoda, hogy ezt a főpapok sem tagadhatták, meg aztán a összegyűlt tömegnek se lehetett beadni, hogy micsoda gonoszság történt, mikor nyilvánvalóan nem. Ezért „csak” megfenyegették őket, hogy többet „egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében” (4,18). Persze erre fittyet hánytak az apostolok, és tovább hirdették a Krisztust. És milyen jól tették, hiszen ennek nyomán vagyunk mi is ma itt…

De mielőtt befejeznénk még egy dologról szót kell ejtenünk. Tegnap arról beszéltünk, hogy keresztény embernek sokkal szélesebb perspektívája van, hiszen tudja honnan jön, és hová –az örök életbe – tart. Arra azonban nem volt alkalmunk, hogy beszéljünk arról, hogy ez a bizonyos „hova tartás” hogyan valósul meg, hogy hogyan tudom elérni ezt a szélesebb, magasabb perspektívát. Péter apostol, a Szentlélek által, ezt is elmondja ma nekünk: Jézus Krisztus nevén kívül „nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”. A számtalan kegyelem közül, ami Krisztus személye, és az ő feltámadása által lehet a miénk, az egyik különleges, hogy használhatjuk a nevét! Az ő nevében imádkozhatunk, kérhetünk, cselekedhetünk, élhetünk. De ami a legfontosabb, hogy az ő nevében, az ő neve által, az ő nevének a „használata” lehet üdvösségünk! Mert őt kérve kaphatunk majd bebocsátást az örök országba: „egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Az a csodálatos reménységünk van, hogy amikor befejezzük földi pályafutásunkat, akkor megállva az Isten előtt Jézus ezt fogja mondani: Ő az én nevemben élt és halt, neki elkészített helye van. (Jn 14,1-4)