Lélekbarát üzemanyag (prédikáció, Víkereszt ünnepe, 2020.01.05.)

textus: Jn 9,1-7

„1Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. 2Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? 3Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. 4Nekünk, amíg nappal van, annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. 5Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok. 6Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, 7majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában – ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért.”

Az új évnek, 2020-nak az egyik első híre, vagy pontosabban, az egyik első konkrét történése, amely hatással volt, úgy kb. a társadalomnak az egészére, az az üzemanyag ügy. Bár általában az üzemanyag ára szokott lenni a viták és beszélgetések fókuszában, de most kivételesen nem. Ugyanis Magyarorszgon 2020. január 1-től (kb.) minden 95-ös ólmozatlan benzinnek tartalmaznia kell 10% bioetanolt. Ezt jelzi az a bizonyos „E10” matrica a kutakon. Ez alapvetően egy üdvözlendő dolog, hiszen keresztény ember minden „zöld” intézkedésnek örül. Emellett azonban óvatosnak is kell lenni, hiszen nem minden autó tud elmenni ezzel az üzemanyaggal, legalábbis módosítás nélkül. De persze, úgy általában, nem sem mindegy, hogy milyen üzemanyagot töltünk a járműveinkbe.

Azonban nem csak a járműveknek, de az élőlényeknek is szüksége van „üzemanyagra”. A mi testünk is csak úgy működik, ha kap elegendő és megfelelő üzemanyagot. Különösen is fontos ez manapság, amikor már szinte népbetegség az ételallergia és különböző ételérzékenységek.

És akár hisszük, akár nem, a lelkünknek is szüksége van táplálásra, megfelelő „üzemanyagra”! És most lélek alatt nem mentális állapotunkat értem, az érzelmeinket, vagy az elménk épségét – ezeknek is ugyanúgy szükségük van táplálásra, de most nem erről lesz szó – hanem a spirituális szempontból értett lélekről beszélünk. Annak a részünknek az épségéről, amellyel kapcsolódni tudunk a transzcendenshez, kapcsolódni az Istenhez. Mert a lélek épsége és teljessége nem magától megy. Ez nem úgy működik, hogy megszólít bennünket az Isten, utána pedig már minden oké, mindig úgy hiszek, hogy csak na… Bárcsak így lenne, de sajnos nem így van. Ahogyan a megtérés, a hitre jutás, úgy az Istennel való kapcsolat és az Istenhez való közeledés, a lelkünk fejlődése és a hitünk növekedése is egy folyamat. És nem csak folyamat, hanem út, zarándok út, amely egész életen át tart. Márpedig egy egész életen át tartó utazáshoz nem kevés üzemanyagra van szükség. Összefoglalva: a tanítványi lét, a Krisztus követés nem a levegőbe lóg, nem megy minden nélkül, hanem igenis szüksége van üzemanyagra, táplálékra útközben, hogy tovább tudjunk menni. A mai igénk pedig gyönyörű választ ad arra, hogy mi is tulajdonképpen ez az üzemanyag, és hogyan lehet hozzájutni.

A mai nap Vízkereszt ünnepét üljük meg. Vízkereszt a Krisztus nyilvánvalóságának az ünnepe. Karácsonykor a Földre születést ünnepeljük, Vízkeresztkor pedig azt, hogy nyilvánvalóvá válik, hogy kicsoda is Jézus. Ehhez az ünnephez kapcsolódik a napkeleti bölcsek látogatásának története, akik messze földről – a betlehemi csillag útmutatása nyomán – megérkezve királyi ajándékokat hoznak Jézusnak. És ide tartozik a Kánai menyegző története is, amely Jézus első csodáját mutatja be, és végül de nem utolsósorban, ide tartozik Jézusmegkeresztelkedésének története, amelyben maga az Atyaisten szólal meg, ott a Jordán folyónál: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17). Mind-mind olyan történetek, amelyek azt hirdetik, hogy kicsoda is Jézus.

Azonban nehogy azt gondoljuk, hogy csak ezekben a bibliai történetekben válik nyilvánvalóvá a Krisztus. Nem. Hanem egészen konkrétan, a mi életünkben is. Nincsen olyan hívő ember, aki nem tudna legalább egy olyan történetet mesélni, amikor egészen konkrétan megtapasztalta azt, hogy az Isten vele van és/vagy a Krisztus mellette áll. Vagy ahogyan kicsit régies szóhasználattal szoktuk mondani: „megsegített az Isten”. Mindannyiunknak az életében vannak gyógyulások, szabadulások, továbblendülések, döntések, véletlennek látszó események, szerencsésnek tűnő pillanatok, vagy éppen nagy rádöbbenések, sírva leborulások, amikor nyilvánvalóvá vált az Istennek a jelenléte, munkája cselekedete. Nos, azt hiszem ezek az élmények, az Isten jelenlétének, ezek a „kézzel”, vagy inkább lélekkel fogható jelei dobogósak a tanítványi lét üzemanyagai között. Sőt, talán első helyen is vannak…

A mai igénk pedig szépen elmondja, hogy mindez hogyan lehetséges. Előre bocsátom azért, hogy itt nem egzakt receptről van szó, hanem iránymutatásról, amely úton Krisztus dönti el, hogy megmutatja-e magát vagy sem.

A mai textusban Jézus meggyógyít egy születésétől fogva vak embert. A tanítványok kérdezik, hogy mi az oka annak, hogy ilyen fogyatéka van. Talán ő ilyen bűnös, vagy a szülei, hogy megérdemli? Nem. Jézus Isten dicsőségét mutatja meg rajta. „a világ világossága vagyok”- mondja Jézus, és bizony ezt nyilvánvalóvá is teszi, hogy ő az, aki a sötétségben világosságot tud hozni. És nem csak átvitt, lelki értelemben, hanem nagyon is konkrétan. Visszaadja ennek a vak emberek a látását, de valami nagyon extrém módon. Így olvassuk: „a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: Menj el, mosakodj meg a Siloám tavában” Hát ez meglehetősen gusztustalan! Nyálas sárral bekenni valakit… Ez még akkor sem túl étvégygerjesztő, ha hozzátesszük azt, hogy abban az időben a nyálnak gyógyító erőt tulajdonítottak, és sok „gyógyító” használta eszközként, medicinaként. Miután pedig ezt tette, Jézus elküldi a vakot (még vakon), hogy menjen el mosakodjon meg Siloám tavában, amely az akkori városfalon kívül volt. Majd mire visszaért ez a vak ember Jézushoz, meggyógyult. Azt hiszem, hogy ez a (már nem vak) ember egész életére elegendő lelki üzemanyagot kapott ebben az élményben Jézustól! De ez a történet megmutatja azt is, hogy a Krisztus-követő hogyan találkozhat a Krisztussal a hétköznapokban, és meríthet erőt a további úthoz.

Ahhoz, hogy megértsük a dolgot visszafelé kell gondolkodnunk. Mit tett, vagy mi történt ezzel a vak emberrel a történet vége felől, gyógyulása (avagy lelki tankolása) előtt? Ha vége felől nézzük akkor az első momentum az engedelmesség. Azt mondta neki Jézus, hogy menjen és mosakodjon meg, és ő megtette. A második lépcső az elfogadás. Jézus nyálával kevert porból sarat csinált és azt rákente. A vakon született ember pedig elfogadta, hogy ezt kapja Jézustól, legyen ez bármilyen bizarr. És a harmadik pedig az, hogy hagyta, hogy Jézus rátaláljon. Nem ő próbálta meg elérni Jézust, hanem „hagyta”, hogy jöjjön! (Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne kérni Jézustól, sőt nem csak lehet, de kell is, azonban most nem ez a témánk.) Engedelmesség, elfogadás, és szabad út Jézusnak. Ezeknek kell engem is jellemeznie ahhoz, hogy megtörténjen az esemény, Jézus jelenléte nyilvánvaló legyen az én életemben is, és felöltődjek lelki üzemanyaggal az út következő szakaszára.

Ha ez esetleg túl passzívnak, hovatovább tétlennek tűnik, akkor egyfelől igazunk van, másfelől azonban nem. Ugyanis a keresztény ember nagyon sokat tehet, és kell is tennie (tehát nem passzív, nem is lehet az), de Krisztust cselekvésre késztetni vagy megvásárlással irányítani nem lehet! Ne várjunk tetteinkért „cserébe” dolgokat, válaszokat! Ez nem így működik. A tanítvány pontosan tudja, hogy sok mindent tehet, de mindaz, amit üzemanyagként (is) kap, ajándék. Felfedezésre, kibontásra, felhasználásra váró ajándék!

Adjon nekünk a Krisztus ilyen üzemanyagokban gazdag esztendőt! Ámen

*