Csakazértis (prédikáció, Hetvened vasárnap, 2020.02.09.)

textus: Dán 9,4-5.12-14.17-19

„4Imádkoztam Istenemhez, az ÚRhoz, és vallást téve ezt mondtam: Ó, URam, nagy és félelmetes Isten, aki hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged, és megtartják parancsolataidat! 5Vétkeztünk és bűnbe estünk, megszegtük törvényedet és ellened lázadtunk, eltértünk parancsolataidtól és törvényeidtől. […] [Az Úr] 12Beteljesítette a szavát, amellyel fenyegetett minket és bíráinkat, akik fölöttünk bíráskodtak: azt, hogy nagy veszedelmet zúdít ránk. Mert nem történt még sehol olyan az ég alatt, mint ami Jeruzsálemmel történt. 13Utolért bennünket mindaz a veszedelem, ami meg van írva Mózes törvényében. Mégsem esedeztünk Istenünkhöz, az ÚRhoz, nem tértünk meg bűneinkből, és nem törődtünk igazságoddal. 14Ezért az ÚRnak gondja volt arra, hogy elhozza ránk a veszedelmet. Bizony igazságos volt az ÚR, a mi Istenünk, bármit is cselekedett, hiszen nem hallgattunk az ő szavára.

[…] 17Hallgasd meg mégis, Istenünk, szolgád imádságát és könyörgését, és ragyogjon rá orcád elpusztult szentélyedre, önmagadért, ó, URunk! 18Istenem, fordítsd felém füledet, és hallgass meg! Nyisd ki szemedet, és lásd meg: milyen pusztulás ért bennünket és azt a várost, amelyet terólad neveztek el! Mert nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. 19Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk, és cselekedj, ne késlekedj! – önmagadért, Istenem, hiszen rólad nevezték el városodat és népedet!”

Hát, így február elején úgy gondolom, hogy az új évtized, 2020 első hónapja, a január, nem azzal fog bevonulni a történelemkönyvekbe, hogy nyugalmas és békés időszak volt bolygónk számára. Több olyan esemény is történt és történik, amely lázba hozta a világot. Persze nem pozitív értelemben, hanem negatívan, vagy éppen szó szerint. Az újév első napjaiban kezdődött az Iráni-USA konfliktussal, amelyben több merénylet is történt mind a két oldalon. Voltak olyan napok, amikor az egész világ azt találgatta, hogy melyik pillanatban kezdődik majd el a harmadik világháború. Aztán január második felében, a vége felé, jött a koronavírus, amely bár vannak biztató jelek, de komoly világjárványt okozhat. Mintha nem lenne elég bajunk, a „sima” influenzával is…

Nem csoda hát, hogy ilyen időkben, amikor széles sávon értesülünk minden (negatív) eseményről, ami a bolygónkon történik, a félelmek, a félelmeink felerősödnek. És sajnos vannak olyanok a közéletben, akik előszeretettel játszanak rá ezekre a félelmekre, felhasználják azokat saját céljaikra. De hála Istennek, a mai igénk nem ilyen, hanem éppen azt mutatja meg nekünk, hogy mit tudunk kezdeni azokkal a (teljesen jogos, vagy éppen alaptalan) félelmeinkkel, amelyek le akarnak nyomni bennünket. Persze nem lehet és nem is akarom túlélési vagy életmód tanácsok szintjére degradálnia textust, hiszen Isten élő igéjéről beszélünk, ami sokkal több ennél és most is megszólít bennünket.

Dániel próféta könyvéből van a mai igénk. Nem a legegyszerűbben emészthető könyv ez a Bibliában az biztos, de gyönyörű mondatok és üzenetek vannak benne. A mai igénk abban is különleges, hogy egy imádságról van szó. Az imádság pedig – még akkor is, ha az igében van – erősen szubjektív dolog. Benne vannak az imádkozó érzései, gondolatai, talán tévedései és félelmei is. De hát ettől lesz életszagú az egész és nem egy steril értekezés.

Dániel próféta ideje nem volt egyszerű a választott nép, Izrael számára és magának Dánielnek sem. Mi, most, itt Magyarországon még „csak” félünk olyan globális katasztrófáktól, mint a korona vírus vagy egy globális háborús konfliktus, de Dániel „első sorból” tapasztalta meg, hogy milyen ez valójában. Egy hatalmas birodalom, a Babiloni Birodalom, a földdel tette egyenlővé az akkori közel-keleti országok nagy részét, benne Dániel hazáját, a népe egy jó részét deportálta, ahol idegen helyen és idegen kultúrában voltak kénytelen megállni a helyüket. (Elárulom, hogy Dánielnek elég jól ment, nyilván a körülményekhez képest.)

És nyilván, amikor tragédia történik, akkor az ezzel való megküzdés egyik legfontosabb eszköze, hogy megpróbálunk okokat keresni. „Mi lehet az oka annak, hogy ilyen történik? Hogy ilyen történik a világban, az országban és személyesen velem is?” Igen, „velem is”, mert, hogy a nagy negatív, akár globális események, ha velünk történnek meg, akkor már nem a messze-globális dolgok, hanem személyes tragédiává is válnak. És ez az első dolog, amit megtanulhatunk Dánieltől, hogy a hívő ember igenis keresheti az okokat! Nem kell mindent elfogadni, bekajálni, és egyfajta ál- vagy túltolt alázattal, lehajtott fejjel elviselni a nyomorúságot! Igenis gondolkodhat a hívő, és igenis vonhat le követeztetéseket! Dániel úgy érezte, hogy „nem történt még sehol olyan az ég alatt, mint ami Jeruzsálemmel történt”. Hogyan történhetett meg ez?!

A második dolog, amit megtanulhatunk tőle, az az, hogy okok keresése közben nem esik bele abba a csapdába, hogy bűnbakot keres, valódi okok helyett! Sokszor, amikor megpróbálunk okokat találni, akkor valójában bosszúra, vagy legalábbis elégtételre szomjazva, keresünk valakit vagy valamit, akit vagy amit hibáztathatunk. Egy másik embert, a személytelen körülményeket, vagy éppen az Istent. És persze van, hogy egy másik ember, a körülmények, vagy éppen az Isten alakította úgy a dolgokat, ahogyan az nekünk (vélten vagy valósan) rossz,… de egy irányba igen ritkán nézünk: befelé. Dániel nem követi el ezt a hibát. Elmondja imájában, hogy igen a nép vezetői (az a bizonyos „másik ember”) elfordultak az Istentől, sőt, meg van győződve arról is, hogy a nép, a saját tettei miatt, de az Isten aktív cselekvése(!) nyomán kapta a büntetést („az ÚRnak gondja volt arra, hogy elhozza ránk a veszedelmet”)… De mégis mit tesz? Bűnbánatot tart: „Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg!” Igen, mert Dániel pontosan tudja, hogy azzal, hogy másokat hibáztat, vagy éppen az Isten igazságos ítéletét felettük, azzal nem jut előbbre. Azzal jut előbbre, ha saját magán változtat és maga elismeri, hogy mi az ő sara, mi az ő szerepe, mi az ő bűne ebben az egészben.

És hogyan tesz ezt meg? (és ez a harmadik dolog, amit meg tudunk Dánieltől tanulni) Imádkozik. A történelem vihara elsodorta a népét? Elsodorta az országot? Elsodorta magát Dánielt is? Igen. És ennek hatására nem, hogy elfordulna, hanem még inkább, csak azért is a Történelem Urához fordul! Nem tagadja el azt, hogy az Úr irányítja a világot, amelyben bizony rossz dolgok is vannak, hanem Őhozzá fordul, aki mindezt akár visszájára, jóra is tudja fordítani. Igen, mert lehet, hogy anno nem így tettek, ahogyan mondja: „Utolért bennünket mindaz a veszedelem […] Mégsem esedeztünk Istenünkhöz, az ÚRhoz, nem tértünk meg bűneinkből, és nem törődtünk igazságoddal.”, de most másképpen van! „Itt vagyok Uram!”

Kedves Testvérek! Ma sincsen ez másképpen. A világ és saját életünk is tele van negatív dolgokkal, tragédiákkal, bűnökkel, betegségekkel, nehézségekkel, csalódásokkal. Választhatunk, hogy mit teszünk vele: vagy őrizgetjük, vagy hibást keresünk, vagy… megpróbálunk megszabadulni tőlük. Ha ez utóbbi a szándékunk, akkor merjünk az Isten elé lépni. Erre biztatja saját magát és bennünket is Dániel ebben az imádságban: „nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket” Gyönyörű mondat. És mennyire aktuális, így kb. 2500-2600 évvel Dániel után is. Hiszen az Isten legcsodálatosabb irgalma Dánielnek még meg sem adatott! De nekünk már ott van, azaz itt van! Jézus Krisztusban az Isten irgalma öltött testet értünk. Az ő keresztjére, amin ő már nincsen ott, odakerült mindaz a negatív dolog, tragédia, bűn, betegség, nehézség, csalódás, ami most bennünk van. Merjük mi is odatenni ezeket, hiszen már ott vannak! Jézus ezt átveszi tőlünk és kegyelmet és irgalmat ad helyette! Ezt nevezte Luther csodálatos cserének!

Tegyük meg ezt, imádkozzunk!