Böjti horgászat (prédikáció, Böjt 1. vasárnapja, 2020.03.01.)

textus: Jak 1,12-17

„12Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. 13Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. 14Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. 15Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. 16Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: 17minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”

Tippeljünk, hogy melyik az ország legnagyobb civil szervezete! […] Nem fogjuk elhinni, a horgászszövetség. Több mint félmillió(!) tagot számlált 2019-ben. Anyai nagyapám is tagja volt. Nagy horgász volt az öreg. Ráckevénél az Dunánál volt nyaralójuk. Kis túlzással azt tudom mondani, hogy nagyapán május elején bedobta a botot és szeptember végén húzta ki a vízből. Érdekes, hogy bár – kisgyerekként – én sokat kértem tőle, de sosem sietett megtanítani horgászni. Persze az alapokat megmutatta és horgásztam is vele hébe-hóba, de ma nem mondanám azt, hogy tudok horgászni. Azonban nagyon szívesen figyeltem magát a folyamatot, és ahol lehetett ott bele is kapcsolódtam, főleg az előkészítésbe. A kedvencem a beetetés és kuttyogatás volt. A beetetéskor mindenféle halaknak való finomságokat dobáltunk a vízbe, a horgászat előtt, a kuttyogatás meg egy olyan kanál-szerű eszköz vízbe mártogatása volt, amely olyan (kuttyogó) hangot adott ki, amelyet a harcsák nagyon vonzónak találtak, odamentek, mi meg jól kifogtuk őket. Egyszer véletlenül sikerült kifognom (természetesen segítséggel) egy tizenhét kilós(!) harcsát. Kb. akkora volt, mint én abban az időben… De persze nem rajtam múlt, és ez már amúgy is történelem…

A mai igénk központi témája a kísértés. De tulajdonképpen mit is jelent ez a szó? Olyan külső vagy belső erő, amely az embert a rosszra, a bűnre csábítja. Magyarul azok az érzelmek, indulatok, cselekmények, történések, helyzetek, stb., amelyek az Istentől el akarnak távolítani. A Biblia és Luther szerint három irányból jöhet a kísértés: a körülöttünk lévő világ (praktikusan és általában: a másik ember), az ördög, azaz az emberen kívül és felül álló gonosz erő, és a saját magunk. Mert, bár a hit az ember természetes és alapállapota, hiszen az Isten a vele való kapcsolatra teremtett bennünket, de bűn által megrontott világban hívő emberként mégis idegenek vagyunk, paradox módon. Sem a világhoz nem tartozunk, de a bűn miatt az Istennek abban közvetlen közelségében sem vagyunk, amit a Biblia „színről színre látásnak” nevez (1Kor 13,12).

Jakab apostol pedig ebben a paradox helyzetben és – az ezt még tovább – rontani akaró kísértésekben való megállásra buzdít bennünket. Tartsunk ki, amikor valaki vagy valami el akar bennünket vonni az Istentől! Ez annyira fontos, hogy még az egyetlen, Jézus által tanított imádságba, a Miatyánkba, és belekerült: „ne vígy minket a kísértésbe”. Ez alapján, első olvasatra (vagy hallásra), úgy tűnhet, hogy az Isten is bele taszíthat bennünket egy-egy kísértésbe. Ezzel szemben Jakab apostol ezt írja a mai igénkben: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy Isten valóban senkit sem akar megkísérteni (azaz a definíciónk szerint: eltávolítani saját magától), hanem azt kérjük a Miatyánkban ezekkel a szavakkal, hogy ne engedje meg, hogy a fent említett három erő (a másik ember, az ördög, vagy saját magunk) elrángasson minket Őtőle!

És emellett ott van az tény is, hogy végső soron mindig mi hozzuk meg a döntéseinket, hogy mit teszünk vagy nem teszünk, akárki is csábít bennünket. A mai igénkben van egy különös szó, amely gyönyörűen mutatja ezt. „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”- írja Jakab. Ebben az igében a „vonzás” (görögül, az Újszövetség eredeti nyelvén: „exelkó”) kifejezés azért különleges – többek között – mert itt van egyetlen hely, ahol előfordul az Újszövetségben! Már csak emiatt is érdemes odafigyelni rá. Másrészt – és most nekünk ez a lényegesebb – azért is fontos, amit jelent. Ugyanis ez a kifejezésnek az alapjelentése az, hogy „előhúz”, „előcsalogat”. És talán már sejtjük, hogy mely tevékenységi területről származik a szó! A vadászat és a horgászat területéről! Amikor a vadász etetőt helyez el a vadles közelében az erdőben, vagy amikor én a nagyapámmal a stégről beetettem a halaknak, meg kuttyogattunk, akkor pont ezt csináltuk: vonzottuk, előcsalogattuk őket, „exelkó”! És mit ír erről Jakab: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.” Mindenki maga vonzza be magát a rosszra! Nagyon furcsa és egyben elkeserítő, de az ember olyan mint az a hal, amelyik saját maga eteti be magát, saját maga, saját döntéséből harap rá a horogra. Nonszensz, de így van!

Miért mondja ezt nekünk Jakab? Hogy ne tudjunk felelősséget hárítani! Már az ősbűn esetében az Ádám és Éva történetben is, az első reakciója ez volt a fáról evő emberpárnak: „Nem én tehetek róla!” (1Móz 3,1kk) Ugyanis amíg a kísértés és azt azt követű bűn, eltávolít az Istentől és a halál felé vezet, addig ha rájövök arra, hogy kísértésben vagyok, vagy valamit elkövettem, akkor a saját felelősségem beismerése pedig közelebb visz az Istenhez! Sokan úgy gondolják, hogy a hívő emberek egy jó része azért hívő (de legalábbis a hitük egyik alappillére), hogy másra, az Istenre háríthassa a felelősséget! „Nem én tehetek róla, az Isten akarta így!”; „Az Isten büntet engem ezzel az állapottal/helyzettel/betegséggel!”, stb. Pedig pont, hogy nem! A keresztény ember tudja, hogy az Isten nélkül semmi sem történhet ebben a világban, de azt is tudja, hogy egy csöppet sem csökkenti vagy kicsinyíti a saját felelősséget! És ez tulajdonképpen nem is ellentmondás, hanem az emberi ész és logika számára fel nem fogható harmónia, mely az Isten végtelen kegyelméből van így. Mert, amikor engedek a kísértésnek és távolodom az Istentől, Ő azt is tudja, és akkor is szeret, és megengedi, sőt maga is vágyik arra, hogy visszafordulva, ismét őfelé közeledjek! Ez a mai nap jó híre!

A mai vasárnap, böjt első vasárnapja, az Isten hívásának vasárnapja. Jakab apostol mellett még a mai nap zsoltára, az91., is biztat bennünket, hogy hívjuk segítségül az Istent minden helyzetben. Mert nincsen olyan mélység, olyan távolság, amelyből az Isten ne tudna és ne akarna kiemelni és magához vonzani. Maga az Isten üzeni nekünk a szentíró által: „Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91,15)

Ha ez a hitem megvan, akkor lesz igaz, amit Jakab ír a mai igénk elején: „Boldog ember az” Ez a boldogság (amely ugyanaz a kifejezés, mit a Boldogmondásokban [Mt 5,1kk]) nem hangulatfüggő, hanem az Istenben bízó ember állapota, amelyben akkor is boldog lehet, ha éppen nagyon ramatyul van, és akkor is boldog lehet, ha semmi és senki nem támogatja meg ezt ezen a világon! Miért? Mert az Isten boldogsága, mely Jézus Krisztusban, és az ő általa hirdetett és elvégzett megváltásban gyökerezik: „Engem szeret az Isten! Értem jött el Jézus! Nekem örök éltre helyem van az Istennél!” Ámen