Nézz a lábad elé! (prédikáció, Böjt 3. vasárnapja, 2020.03.15.)

textus: Jel 5,11-14

„11És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; 12és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!

13És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!

14A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt.”

Vannak tipikusan olyan mondatok, amit (szerintem) minden szülő mondott már a gyerekének, illetve minden gyerek hallott már a szüleitől. És ezek azt hiszem kortól, korszaktól függetlenül, számtalanszor elhangzottak a magyar családokban. Például:

Miért kell mindent százszor elmondani?

A sárgarépát edd meg, attól tudsz majd fütyülni!

Már meg tudod csinálni, mert ügyes nagyfiú/nagylány vagy!

Tedd a szád elé a kezed!

Most már tényleg leszakad a kezem/derekam/vállam, menj a saját lábadon!

Attól még, hogy nem látod koszt, ott van, úgyhogy mosd meg a kezed!

Süket vagy?!

Ne vitatkozz, indulás fürödni!

Most elszámolok háromig: egy…

Nagyon fáj? Adjak rá gyógyítós puszit?

De az, amit én mindennél többször hallottam gyerekként (és minden bizonnyal ezerszer el is mondtam szülőként): „Nézz a lábad elé!” Na persze, sokszor indokolt is volt. De persze sokszor úgy hangzott el ez a mondat, hogy eső után köpönyeg, mikor már elestem, felbuktam, orra estem. Vagy éppen a lányom tette ugyanezt.

Igen, triviális, de akkor is jó tanács: Nézz a lábad elé! Mert jöhet egy kátyú, egy padka, egy kutyakaka, vagy bármi más, amibe nem kellene felbukni, nem kellene belelépni. Van azonban egy út, ahol ez a szabály nem igaz. Egy, amely nem is út a szónak fizikai értelmében, de annál inkább út a szónak lelki értelmében. A mai vasárnap, böjt 3. vasárnapjának zsoltára a 25. És ebből a zsoltárból származik a mai nap mottója, vezérigéje is: „Szemem állandóan az ÚRra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.” (Zsolt 25,15). Az Istenhez vágyó, Krisztust követő út az egyetlen, amely olyan, hogy a tekintetünkkel nem az előttünk lévő utat kell pásztázni, buktatókat keresve, hanem fel kell emelni a tekintetünket és az Istenre nézni! Úgy is mondhatnám, hogy a Krisztus követők útja az egyetlen, ahol nem, hogy szabad, de muszáj az orrunkat magasan hordani,… legalábbis felemelt tekintet miatt. Miért? Mert az Isten az, aki szabadítást tud adni, nem pedig én a magam erejéből. Ahogyan a nem olyan régen, igehirdetési alapigeként, előttünk lévő szakasz mondja, Dániel próféta könyvéből: „nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva” (Dán 9,18)

Oké, rendben, hogy fel kell emelni a tekintetünket. De mit látunk, ami segít, mit látunk, ha felnézünk? A mai igénk a Jelenések könyvéből származik. A Jelenések könyve az egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott része a Bibliának. Találóan mondta Takácsné Kovácsházi Zelma, az egyik első magyar evangélikus lelkésznő, a Jelenések könyvéről: A Jelenések könyvére úgy lehet tekinteni mint mozaikra, ha az ember csak közelről nézi, akkor elveszik a részletekben és nem láthatja meg az egész képet és mondanivalót. A Jelenések egy olyan könyv, amelyben rengeteg misztikus és furcsa dolog van, különleges élőlények, próféciák, tragédiák, múlt- és jövőbeni események leírása… Ha azonban nem veszünk el a részletekben, hanem a nagy képet nézzük, akkor kirajzolódik a lényeg: Jézus Krisztus a győztes! Ő a dicső Bárány, aki által az Isten újra magához hozta, és fogja vinni, az emberiséget. „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!”

És ennek a nagy képnek az egyik csúcspontja a mai igénk, amelyben esszenciálisan ott van a lényeg: Isten és Jézus dicsősége a világ reménye. A mai igénkben egy mennyei istentiszteletbe, liturgiába pillanthatunk bele, de csak úgy, mintha egy ajtórésen kukucskálnánk be. Ahogyan maga János, a szerző írja: „Ezek után láttam, hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben” (Jel 4,1). Bepillantást nyerhetünk a mennyei örömbe, ahol istentiszteletre gyűlnek össze az élőlények. „minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van”

A Jelenések könyve akkor íródott, mikor a keresztényeket nagyon durván üldözték, sőt irtották! A könyv vigasztalásnak szánt mű volt, amely arra indított a kor hívő embereit, hogy ne a lábuk elé, a szörnyűségekre, hanem felfelé az Istenre tekintsenek. Ez persze nem egyenlő a ma nagyon divatos, pozitív pszichológiával, hogy mindenben meg kell találni a jót és szépet. Azon egyszerű oknál fogva nem az, hogy vannak olyan dolgok, amiknek nincsen jó oldala, nem lehet belőle semmi jót sem kihozni. Az önbecsapás helyett azonban sokkal vigasztalóbb a reménység, az élő reménység, amely Krisztusban a miénk: „A trónon ülőé [az Atyáé] és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!”

Sokféleképpen gondolunk és kapcsolódunk, kapcsolódhatunk az Istenhez. A mai igénk Isten erejét, hatalmát és dicsőségét hozza elénk. Amikor most ilyen zaklatott kort élünk, amikor válságok és betegségek tartanak sakkban bennünket, akkor gondoljunk arra és kapaszkodjunk abba, hogy az Isten nagyobb, hogy Jézus erősebb és hatalmasabb, mint bármi, amit a világ vagy az ördög fel tud sorakoztatni! Ettől még nem lesz minden oké, de nekünk nagyobb pártfogónk van mindenki másnál, aki dicsőséges és hatalmas és tud is tenni! Bízzuk rá magunkat, családjainkat – és ezen a napon különösen is – nemzetünket, helyezzük a kezébe a sorsunkat, mert ott van a legjobb helyen. Ámen