Nem privatizált (prédikáció, Böjt 5. vasárnapja, 2020.03.29.)


textus: Zsid 10,19-25
19Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, 20azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; 21és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: 22járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. 24Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. 25Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.










Sokszor teszek fel kérdéseket a prédikáció részeként. Ezt a gyülekezet tagjai tudják, és már azt hiszem meg is szokták. Ahogyan készültem a igehirdetésre, már el is döntöttem, hogy melyik az a kérdés, amivel kezdeni fogok… Aztán egy pillanat múlva rájöttem, hogy ugyan feltehetem a kérdést, de válaszokat nem lesznek az üres templomban. Aztán a következő gondolatom az volt, dehogynem, válaszok lesznek, csak én nem fogom hallani, úgyhogy mégiscsak fel teszem a kérdést. Így szól: Ki tudja, hogy jeles milyen nap március 25., amely ennek a hétnek a szerdája volt? […] Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe volt. Evangélikusként kérdezhetnénk, hogy mi közünk van nekünk ehhez a Mária ünnephez. Az a helyzet, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe nem Mária ünnep, hanem Jézus ünnep. Ugyanis ezen a napon jelentette ki Gábriel angyal Máriának, hogy gyermeke fog születni (Lk 1,26kk). Az ünnep dátuma úgy jön ki, hogy december 25-től, a karácsonytól, Jézus születése ünnepétől, pontosan kilenc hónapot számolunk vissza. Különben ez volt az egyik olyan hétközi ünnep, amiről Luther úgy gondolta, hogy az alap ünnepeken kívül meg kellene tartania azoknak is, akik a reformáció tanítását követik.
Milyen érdekes magának az ünnepnek a neve! A „boldogasszony”-t értjük, hiszen Máriát pont azt énekelte az esemény után, hogy az egész világ boldognak fogja mondani őt (Lk 1,46kk). De mi ez a „gyümölcsoltó” dolog? Ilyenkor, márciusban, van nagyjából a gyümölcsoltásoknak az ideje. Ezt azt jelent, hogy ha valaki „módosítani” szeretne a gyümölcsfáján, akkor ez az az időszak, amikor ágat, hajtást lehet beleoltani a fába. A városi emberek, de meg a falusiak nagy része sem tudja, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, és akik ismerik a fogalmat, azok közül még kevesebben tudják meg is tenni, a gyakorlatba ültetni… De ami nekünk most fontos, hogy ebben az ünnepben (de legalábbis az ünnep nevében) gyönyörűen megmutatkozik, hogy régen mennyire összekapcsolódott a mindennapi élet tevékenysége és hite! Félreértés ne essék, én nem sírom vissza a régi korokat, nem mondom, hogy a múlt valaha is aranykor volt. Egyik kor sem az. Sőt, örülök, hogy ezt a mostani világjárványt nem egy modern orvoslás nélküli világban kell átvészelnem. Az nagyon durva lenne… Csak azt mondom, hogy az az egység, amely az ember mindennapjaiban is Istenre mutatott, már korán sem jellemzi annyira a 21. század emberét, mint a régebbi korokét.
Itt van példának Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe is. De például ott van, hogy régen, ha az ember haza igyekezett messziről, akkor az első dolog, amit meglátott a templomtorony volt. Ez jelentette az otthon első jelét és az otthon érzését is. Vagy például ott az idő. Amíg nem terjedtek el az órák, és főképpen a hordozható méretű órák, addig a templom harangja jelezte az időt. A tevékenységek, az otthon és az idő is, mind-mind, nem csak az emberé, hanem elsősorban az Istené volt. Az ember így könnyebben tudott kapcsolódni az Istenhez még akkor is, ha meggyőződésem, hogy akkor sem voltak többen a hívők mint ma! Az ember először az Istenről, de aztán a természettől is le akarta választani magát. Fanfárok zengtek, hogy„most már csak a miénk az ünnep, csak a miénk a tér, csak a minénk az idő, csak a minénk a Föld erőforrásai! Legyőztünk a természetet, Isten halott!”
Ehhez képest a mostani pandémia, a világjárvány visszarántott bennünket a valóságba. Nem győztük le a természetet, nem a minénk a tér, nem a miénk az idő, és jelenleg a Föld most nem nagyon szeret bennünket. Ahogyan egy nagyon tanulságos cikkben olvastam: sokan képzelik úgy, hogy legyőztük a természetet és biológiai énünket, mi vagyunk az istenember, aki újraalkotja és irányítja a világot. Nem nekünk kell a természettől félni, hanem annak kell tőlünk. Lombikban szaporítjuk magunkat, új növényeket hozunk létre, amelyek ellenállnak ellenségeiknek. Keményebb anyagokat alkotunk, mint amire a természet képes, felhasítjuk az atomot és energiát nyerünk belőle, a kvantumokat rávesszük, hogy világítsanak át bennünket. Chipet építünk az emberek agyába és interneten távirányítunk vele egy másik embert 10 ezer kilométer távolságról. Vagy ahogy Harari írja: a Google jobban tudhatja, kit vegyek feleségül, mint én magam. Legyőztük biológia énünket, leromboltuk határainkat, uraljuk a természetet. […] A hétköznapi ember azt érezheti: a tudomány mindentől képes megvédeni őt.
Azaz: érezhette. Eddig. Önbizalomtól csöpögő világunk ezekben a napokban pillanatokat alatt omlik össze, mert a rég meghaladottnak hitt természet létrehozott egy parányi mikroorganizmust, amely nem is igazán élő szervezet, csupán egy vírus. […] Pillanatok alatt derült, ki, hogy a tudomány csekély védelmet képes nyújtani, a szofisztikált egészségügyi rendszerek csődöt mondtak, a Homo Deus (megj.: azaz az istenné válni akaró ember) ember visszatért az őskori védekezéshez, a rejtőzködéshez.
Igen, jön a veszély, és pontosan azt csináljuk, amit ősidők óta tettünk, ha baj van: eljrejtőzünk. Ahogyan azt a Biblia is megírta az első lapokon, a bűnbeesés kapcsán. Ádám és Éva, mikor rádöbbentek, hogy mit tettek, elrejtőzködtek. „aztán meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben, az ember és a felesége elrejtőzött az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?” (Gen [1Móz] 3,8-9) És most, mi is otthon rejtőzködünk, és bár magunknak akartuk a teret, az időt, magát a természetet, de… sokra megyünk vele!
Sokan (talán éppen ezért) Isten ítéletének képzelik azt az időszakot. „Most akkor jól megbüntet bennünket az Isten ezért, azért vagy amazért!” És mintha a mai vasárnap neve: a Megítélés Vasárnapja, is ezt támogatná. „Ítélj meg, Istenem” (Zsoltárok 43,1) – mondtuk együtt az istentisztelet elején. Nem kételkedem, hogy jól megérdemeljük a dolog, de nem tolnám az Istenre ezt az egészet.
Minden kor a maga nagy tragédiáiban látta meg az ítéletet. Háborúkban, járványokban, gazdasági összeomlásokban vélték az emberek felfedezni azt, hogy „Na, most lesz itt mindennek vége! Majd most jön el az utolsó nap!” A mai igénk is így zárul: „bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” AZ A NAP! „Tudjátok, amikor – az Isten akarata szerint – véget ér a világ úgy, ahogyan ma ismerjük!” Aztán, sohasem jött el… Legalábbis eddig… És mi, talán most véljük felfedezni az idők jeleit, hogy baj van! De aztán az is lehet, hogy megint nem lesz belőle semmi…
De ez nem baj, egyáltalán nem az! Mert nem maga a jel, amit felfedezni vélünk, a fontos, hanem az, amit kivált, azaz, hogy az Isten felé fordít, hogy felkészülhessünk, hogy hozzá közeledhessünk. És ha ez megvan, akkor már nincsen jelentőséges sem a jelnek, sem az időnek! És ekkor talán észbe kapunk és rájövünk, hogy attól, hogy a modern ember másképpen tekint a dolgokra, attól még azok nem mások. Most egészen világossá válik, hogy a tér, az idő, a természet is Isten kezében van, aki nem privatizálta ezeket, amikor az ember kezébe adta, hanem „csupán” használati jogot adott! Nagy a különbség!


A Biblia korabeli ember számára az Isten jelenléte egy adott helyhez volt köthető, a jeruzsálemi templomhoz, és azon belül is a szentélyhez, ahol a frigyláda volt erre a biztosíték. De maga a Biblia fordított ezen: „bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által”. Azt mondja nekünk az ige, hogy nem kell sehova sem menni ahhoz, hogy bemehessünk a szentélybe, azaz Isten jelenlétébe, hanem csak Jézus neve kell hozzá. Hogy Jézus nevében lépjünk az Isten elé, vagy éppen, üljünk le a képernyők elé! Milyen jó, hogy ezt ma meg tudjuk tenni!
Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el”- ezt is írja az ige. És most mi ezt komolyan vesszük, mert bár online, de mégis a Szentlélek által, igazi közösségben, gyülekezetben vagyunk! Vegyük komolyan, hogy fizikai távolság ne szakítson el bennünket a gyülekezettől, melynek tagjai vagyunk. Vagy éppen nem vagyunk tagja, akkor keressük meg azt, ahova hazavezet bennünket az Isten. Meg fogja tenni! Viseljünk gondolt a közösségre, telefonon, az interneten is! Hordozzuk együtt terheit továbbra is!
És még egy dolog a végére. A szentíró ezt is írja: „Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.” Világosan megfogalmazza ez a szakasz azt, hogy az Isten felé fordulás minden esetben a másik ember felé való fordulást is jelenti. Ebben az időszakban különösen is figyeljünk arra, hogy megmutassuk, a tevékeny szeretet és az irgalom forrása a Jézusba vetett hitünk! Ő indít bennünket arra, hogy segítsünk egymásnak, és ami most a legfontosabb, hogy vigyázzunk egymásra!
Legyen a mai ige üzenete reménység a számunkra! Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)