A romokon túl (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap, 2020.06.28.)

textus: Mik 7,18-19

18Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. 19Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja!


 


Idén van a II. világháború befejezésének 75. évfordulója. Iszonyatos pusztítást végzett ez a nagy világégés az egész világon. Azonban vannak olyan „kitüntetett” helyek, amelyek az átlagosnál is jobban megszenvedték a háború pusztítását. Ha a városok pusztulását vesszük példának, akkor ezek között mindenképpen ott van pl. Nürnberg és Minszk. Mind a kettő szinte a földdel lett egyenlővé az oda-vissza vonuló frontvonal miatt. Minszkben például az épületek 80%-a teljesen elpusztult, úgy tudom, összesen 6(!) épület maradt meg teljesen állva az egész városban.

A háború után lehetőség lett az újrakezdésre. Azonban a fent említett városok különböző megoldásokat választottak. Nürnbergben azon igyekeztek, hogy újra építsék a lerombolt várost. Sokszor évtizedes munkával építették vissza az épületeket, legtöbbször a eredeti formától való lehető legkevesebb eltéréssel. Minkszben pedig még az is felmerült, hogy ebben a helyzetben nem lenne-e jobb „elköltöztetni” a várost, mert gazdaságosabb lenne új helyen felépíteni egy új várost, mintsem a romok eltakarításával foglalkozni. De végül meghagyták ugyanazon a helyen, de egy kompletten új várost húztak fel a helyére.

Minden keresztény ember életében eljön a pillanat, amikor hasonló helyzetbe kerül, mint Nürnberg és Minszk. Amikor az ember az Isten útjára lép, akkor mindig van egy határ. Sokszor nem egy pontszerű eseményben, hanem inkább egy lassú folyamat részeként, de mindenképpen eljön. Ez a határ pedig az a határ, amikor az ember rájön arra, hogy szüksége van az Istenre. Nem csak úgy általában, hanem egészen konkrétan és az élet lényegét érintően. Amikor rájövünk arra, hogy alapvető emberi természetünk önmagában hordozza a végzetét, sőt a vesztét! Hogy az Isten nélkül nem „csak” az üdvösség nem elérhető, hanem a jelen, földi életem sem lehet teljes. A bűn, amely az Istentől való távolság, és annak következményei a rossz tettek, mulasztások, hallgatások rombolják az életünket. Mindent, amit esetlegesen felépítettünk, megrongálják, lerombolják, és nem kevésszer a földdel teszik egyenlővé. És ekkor jön el a pillanat, amikor választanunk kell. Megpróbálhatjuk életünket visszaépíteni, toldozni, foldozni, régi „fényében” rekonstruálni, mint Nürnberg, vagy azt mondjuk, hogy el a romokkal és jöhet valami új, mint Minszkben. Csakhogy, amíg a világháború után, mind, a fent említett két város döntése releváns és önmagában sem nem jó, sem nem rossz, addig a keresztény életben csupán az egyik út járható. Ahogyan Pál apostol írja: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17) Ha valaki rádöbben, hogy Krisztusban lehetséges az a radikális változás, amely az Istenhez köt minket, akkor már nem kell, és nem is lehet, toldozni-foldozni a régit. Új teremtés – írja Pál, ennyire más, ami az Isten melletti életben vár minket. Mintha egy másik élet lenne…

Hogyan lehetséges ez?- kérdezhetnénk. Úgy lehetséges, hogy ilyen Istenünk van! Olyan, aki nem rosszat akar, nem elégtételt akar venni, nem vérszomjas és nem is egy vak bíró, mint Iustitia, hanem olyan Isten, akinek „abban telik kedve, hogy kegyelmet ad”.

A világtörténelemben rengeteg „istent” imádtak. Volt köztük ilyen is, meg olyan is. De (bár azok nem is istenek voltak) nem volt közöttük egy sem, aki így viselkedett volna, mint Urunk. „Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését?”- írja a próféta. Az istenek legtöbbször kegyesen megbocsátották a bűnt, ha az ember megfelelő ellenszolgáltatásban részesítette őket. Áldozat, fogadalom, lemondás, stb. De van-e olyan közöttük, aki nem csak hogy megbocsát, hanem még a büntetést is elengedi, és nem követel jóvátételt sem! Sőt „abban telik kedve, hogy kegyelmet ad”! Milyen gyönyörű képpel illusztrálja ezt a kegyelmet a próféta: „Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja!” Irgalmas az Isten, olyan, aki megindul erőtlenségeinket (Zsid 4,15), aki segítségünkre siet. Nem csupán megbocsátja, de kegyelmében eltapossa a bűneinket, vétkeinket pedig „a tenger mélyére dobja”.

És ez utóbbi kijelentésnek még ma is nagy ereje van. Tudtuk azt, hogy a tudomány jobban ismeri a Mars felszínét, mint az óceánok aljzatát? Egészen durva tény ez! Jobban ismerünk egy 225 millió kilométerre lévő égitestet, mint azt, ami a „lábunk alatt” van! A tudomány jelenleg még csak az ötödét térképezte fel a mélytengereknek. A „tenger mélyére dobva” az Úr úgy eltávolíthatja bűneinket, mintha nem is lettek volna. Olyan helyre teszi őket, amelyet még csak ismernünk sem kell! Megdöbbentő ez a kegyelem!

Sem áldozat, sem jóvátétel, sem igazságos büntetés. Ezek nem szerepelek a keresztény ember és az Isten közötti kapcsolatban a bűnbocsánat tekintetében. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy végtelen irgalmában maga az Isten adta meg mindezt értünk! Krisztus lett az egyetlen és tökéletes áldozat (Zsid 9,11-12). Maga az Isten adta saját magát áldozatul, büntetésül a mi bűneinkért! Feltétlen bűnbocsánatot adott, meghaladva az emberi igazságosság legtisztább formáját is.

Ezen az alapon pedig lehet építkezni. Lehetünk mindannyian „minszkek”. Hiszen, másképp nem is lehet, csak úgy, hogy minden átformálódik az Isten erőterében, a Krisztus fényében! Erre segítsen bennünket a Szentlélek! Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikusok és a reformátusok között? (Evlelkész podcast #9)

Az ég a földig ér (prédikáció, Somlószőlős, Mennybemenetel ünnepe, 2015.05.17.)