Az ajtócsengő példázata (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap, 2020.06.07.)

textus: Ez 2,1-8a

1Ezt mondta nekem: Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! 2Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.

3Ezt mondta nekem: Emberfia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. 4A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR!... 5Akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele – hiszen engedetlen nép ez –, majd megtudják, hogy próféta volt közöttük.

6Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. 7Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez!

8Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked!




Az ajtócsnegő példázata: "Hasonló Isten igéje, a vezeték nélküli, kültéri és beltéri egységgel rendelkező ajtócsengő rádiójeléhez. Amikor jön az ingatlan tulajdonosa, megáll az ajtó előtt (Jel 3,20), kinyújtja a karját (5Móz 5,15) és ujjával (Lk 11,20) megnyomja a csengőt. Várja, hogy a jel (amelyet ő indít azzal, hogy megnyomta a gombot), megszülessen a kültéri egységben, amely aztán elindítsa azt a beltéri egységbe, ahol hallható hang alakuljon ki belőle. Amennyiben ez nem történik meg, úgy kinyitja kulcsával az ajtót, és magához veszi a kültéri és a beltéri egységet. Szétszedi, megnézi őket, és ha kell, elemet tesz bele, ha kell javít, ha kell kicseréli az egészet úgy ahogy van. Akinek van füle a hallásra, hallja (Lk 8,8)."



Az itt lévők többsége bizonyosan tudja, hogy tavaly (2019) adventben indítottam el az Evlelkész csatornát, mindenféle online felületeken, és videókat, illetve podcast adásokat készítek egyházi, lelki, bibliai, hitbeli témákban. Nem olyan régen kaptam egy különleges kommentet, üzenetet az egyik adás kapcsán. Egy hölgy azt kérdezte, hogy mit tegyen olyankor, hogyha (mindenféle küldő és belső indíttatásból) ő szeretne beszélni az Istenről, Jézusról másoknak, hiszen „amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) És nyilván, amit fontosnak és jónak tartok, arról szívesen beszélek másoknak. Pontosabban „beszélnék”, hiszen nem mindig olyan könnyű az. A mai, sok rossz beszédtől terhes világunkban, nagyon nehéz jó hírt és jóhírt (evangélium) mondani!

A mai igénk abban különleges, hogy segít bennünket eligazodni abban, hogy vajon hogyan, milyen módon tudok én beszélni az Istenről. Legyen az az alapkiindulásunk, amit azóta nyugdíjba vonult professzorom mondott nekem az teológia első évében: „Az Istenről nem lehet beszélni, de kell”! Ebben a feszültségben él a keresztény ember. Egyik oldalon ott van a „kell”, hiszen Jézus minden tanítványának, a maiaknak is hirdetnie kell az evangéliumot. Életbe, örök életbe vágó, hogy minél többen hallják meg és legyenek Krisztus követői, akinek keresztje „bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1,18)

Ezékiel próféta elhívása van itt előttünk. Az Isten nagyon különleges módon, egy mennyei, már-már scifi-be illő találkozásban szólítja meg a prófétát. (Érdemes elolvasni Ezékiel próféta könyvének az első fejezetét.) Aztán a mai igénkben Ezékiel megkapja a feladatot, ami nem más, mint az Isten szavának a hirdetése. „Emberfia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: Így szól az én Uram, az ÚR!...” Lázadó, makacs, hűtlen, konok. Ilyen jelzőkkel illeti az Isten Ezékiel majdani hallgatóságát, a választott népet, Izraelt. Nem valami biztató karrier kép, életpálya modell, de legalább őszinte…

És bizony sokszor így érzi magát az ember, amikor értéket akar átadni, legyen az bármilyen. Akár művészet, akár erkölcs, akár nemzet, akár közösség, akár tudás, akár érzés, akár bölcsesség, akár szokás, akár bármi más. És talán hatványozottan így van ez a keresztény értékekkel, és annak legdrágább kincsével, magával az evangéliummal. Mintha falakba ütköznénk! Lázadó, makacs, hűtlen, konok.

De! Az a jó hír, hogy nem itt van vége a „történetnek”! Ezt olvassuk a szakaszunk elején, így ír Ezékiel: „Emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.” Ebből máris három plusz dolgot tudunk megállapítani.

    1. Az Isten talpra állít.

Az Isten azzal kezdi, hogy az előtte, a mennyi jelenés látása és dicsősége miatt, leborult Ezékielt talpra állítja. Megtehetné, hogy a földön kuporgó Ezékielhez beszél, de nem így tesz. Ő felállítja, és nem csak szolgájává, de munkatársává teszi a prófétát (2Kor 1,24). Jézus, akin „keresztül” olvassuk a mai igét is, pedig még ennél is tovább megy. Ő a tanítványokat barátainak nevezi (Jn 15,15). Az Isten úgy ad feladatot, hogy abban partnerként (is) tekint ránk!

    2. Ő a mi Urunk

Úgy szólítja meg a prófétát, hogy „emberfia”. Ez a kifejezés a rutinos bibliaolvasóknak ismerős lehet. Az Újszövetség sokszor használja ezt a kifejezést magára Jézusra. Itt azonban nem erről van szó, Ezékiel könyvében nincsen semmilyen többlettartalma ennek a szónak, hanem azt jelenti, amit hallunk: „Ember vagy!”- mondja az Úr. „Én pedig az Isten!” Micsoda örömhír, hogy az Isten úgy állít talpra, hogy neki nem lenne muszáj! Ő az Úr, mi emberek vagyunk, és neki marhára nincsen szüksége arra, hogy velünk bajlódjon! De mégis megteszi! És amikor megteszi, akkor mindig tudnunk kell, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem egyes egyedül az ő kegyelme és szeretete teszi ezt!

    3. Lelkét adja nekünk

Bár az Istennek nem lenne rá szüksége mégis talpra állít, sőt, nem áll meg itt! Hanem, hogyan Ezékiel is tapasztalja: „lélek áradt belém”, azaz Lelkét adja nekünk. Nem olyan régen volt pünkösd ünnepe, amikor is azt ünnepeltük, hogy ő kiárasztotta ránk a Szentlelket, aki által hihetünk, aki által közösségbe formálódhatunk, aki – ahogyan most olvastuk – talpra állít minket! És ezzel együtt mennyei erőt (Apcsel 1,8 és Apcsel 2) is ad, nem csak Ezékielnek, és nem csak régi történetek hasábjain, hanem ma is! Olyat, mi minden képzeletünket felülmúlja (1Kor 2,9)!


És akkor ehhez képest (vagy e mellett) ezt olvassuk: „Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele; hiszen engedetlen nép ez Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked!” Ha emberről lenne szó, akkor azt mondhatnánk, hogy őszinteségi rohama van! De nem ember mondja ezt, hanem az Isten! Ő ilyen, Ő őszinte. Ugyanis attól még, hogy értéket hordozunk, értéket akarunk közvetíteni, akár a következő generációknak, akár „csak” simán egy másik embernek, és főleg, ha ez az érték a legnagyobb kincs, az evangélium, nem biztos, hogy eléri azt a hatást, amit várunk, vagy amiről azt gondoljuk, hogy el kellene érnie! De ez a tény nem kell, hogy elkeserítsen, hanem inkább bátorítson minket! Miért? Mert mindenkinek meg van a maga dolga. És amikor Isten küld, akkor nem úgy teszi, hogy egyedül hagy minket, hanem úgy teszi, hogy ő is velünk lesz és marad (Jer 1,19, Mt 28,20, Jn 14,16). És mit nem mond az Isten? Nem mondja, hogy „Győzd meg a másikat!”, nem mondja, hogy „Ajánlom, hogy sikerüljön, mert ha nem teszel valamit az asztalra, akkor nagy baj lesz!” (Erről beszéltünk a múlt héten.) Nem támaszt elvárást, nem kér kézzel fogható eredményt, hanem csak a feladatot adja: Hirdesd! Az, hogy ez hogyan jön össze, hogy mérni tudjuk-e érték és evangélium-átadó munkánk gyümölcsét…? Nos, ez nem ránk tartozik! És ha megtapasztaljuk az általunk hirdetett evangélium gyümölcseit, akkor adjunk hálát az Úrnak, mert ez nem automatikus! Az automatikus és természetes az, hogy a Krisztusban hívő Krisztusról beszél! Az, hogy ez a magvetés, hogyan szökken szárba az az Isten dolga (1Kor 3,7)!

És itt, a végén, az ezékieli igék fényében térjünk vissza a ajtócsengő példázatunkhoz. (Érdemes most, itt, ezen a ponton elolvasni még egyszer, akár a zárójelben lévő bibliai igékkel együtt.) Ebben a mai példázatban, csakúgy mint minden más bibliai, vagy Biblián alapuló példázatban, a példázatbeli szereplők megfeleltethetők valóságos személyeknek, dolgoknak.

A rádió jel – Isten igéje, az evangélium

Az ingatlan tulajdonosa – Isten

A csengő (együtt) – az emberek

A kültéri egység (adó) – az evangélium hirdető, hívő ember

A beltéri egység (vevő) – akinek hirdetik az evangéliumot

A hallható hang – Isten igéjének szárba szökkenése, nyilvánvaló jele

Amikor a hívő ember találkozik az Istennel, akkor egy önkéntelen folyamat indul, amelyben ennek a találkozásnak az öröme nem konzerválódhat, hanem tovább kell adni a másik embernek, mert csak így válik teljessé. És a hívő embernek a feladata (ebben a relációban) véget is ér! A tőle telhető legtöbbet megtette. Ha nem tud megtörténni az „átvitel”, akkor az Isten rakosgat, kicserél, javít, ha akar. A hirdetőnek ez nem feladata. Nem is lehet, hiszen sokszor a kültéri egységnél nem is hallatszik a beltéri egységben megszülető hallható hang.

Ne essünk hát kétségbe, ha nem halljuk azt a bizonyos „hallható hangot”, hiszen van már számunkra örök és életre vivő hang: az evangélium hangja. Tapasztaltuk, éreztük, megszólított bennünket. Mindig ez adjon erőt, újra és újra tovább adni! Ámen


Megjegyzések

  1. Ámen! 10/10 :-)
    És mennyire fontos megjegyzés, hogy a feladatot adja, és nem számszerűsíthető, stb. elvárást támaszt felénk! Ez abszolút kegyelem!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)