Főzelélek - Zsid 3,12-15 (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap, 2021.08.01.)

Az igehirdetés audió változata: 

textus: Zsid 3,12-15

„12 Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. 13 Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen. 14 Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.

15 […] „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket,” […]”

Ki az aki szereti a főzeléket,… nem konkrétan valamelyiket, hanem úgy általában a műfajt? […] Én főzelékes vagyok. Nyilván nem mindet kedvelem, de többségét igen. Igen, még a tökfőzeléket is.

Amikor az ember megházasodik, akkor nem csak az emberek és a bútorok kerülnek össze, hanem „konyhák” is. Az érzelmi és egyéb egyesülés mellett, a konyhai, ízlésbeni egyesülés is nagy feladat a kapcsolatban. „Mi (értsd: ahonnan én származom) ezt így szoktuk.”, „Nem, a borsófőzelékben nincsen pirospaprika. A borsófőzelék nem március 15-e, nem kell bele a fehér és a zöld mellé a piros is!” Ésatöbbi… És igen, a főzelékekről lehet vitatkozni, de abban minden főzelék megegyezik, hogy van valamilyen rántás, vagy habarás rajta. Enélkül nincsen főzelék. És ezeknek a sűrítő technikának az alaptörvénye az, hogy amíg meleg, addig folyékonyabb, de ha levesszük a tűzről (vagy a főzőlapról) és kihűl, akkor elkezd megszilárdulni, megkeményedni, és csak akkor folyósodik vissza, ha újra melegítve lesz, tűzre (vagy főzőlapra) kerül.

Valami ilyesmi folyamat zajlik le a lélekben is, a hittel, a spiritualitással kapcsolatban is. A hit ugyanis nem egy statikus, állandó dolog, vannak benne hullámhegyek és hullámvölgyek. Pontosabban fogalmazva, közelségek és távolságok. A levél írója – akiről nem tudjuk, hogy kicsoda – azt akarja most a szívünkre helyezni, hogy a hívő és keresztény élet csak a „láng”, az Isten közelében van optimális környezetben. Ez most lehet, hogy nagyon triviálisnak, banálisnak hangzik, hogy „csak az Isten közelében”, de nem annyira az, higgyük el! Manapság egy csomó minden fel van címkézve „keresztény” címkével. Keresztény Európa, keresztény kultúra, keresztény értékek… De vajon mindez csak címke, csak erkölcs, csak hagyomány, vagy tényleg élő kereszténység? Mert, ha élő, akkor ott istenkapcsolatnak kell lennie, akkor ott az Istennel való közösségnek kell lennie! Minden ilyen címkét vizsgáljunk meg, tegyük a hit és a Biblia mérlegére, hogy vajon tényleg az-e vagy sem.

Ezt nem én mondom, hanem az ige: „Vigyázzatok, testvéreim, senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől hitetlen és gonosz szívvel. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy a bűn csábítása közületek senkit meg ne keményítsen.” Ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés, ahogyan az üzletekben, vagy az intézményekben frissen felmosott padlóhoz odateszik „Vigyázat, csúszik!”. Ettől még jó, hogy a padló tiszta, jó, hogy van aki felmossa, de vigyázz, mert elcsúszhatsz! Ugyanis el lehet távolodni az Istentől, aminek eredményeképpen a lélek, az élet megkeményedik, rideggé, élettelenné válik.

Ezzel kapcsolatban azonban van egy nagyon fontos dolog, ami mellett nem mehetünk el! „senki ne szakadjon el közületek az élő Istentől”- írja az ige. Az Istentől ugyan el lehet távolodni, de ez sosem azért van, mert az Isten messzire elmegy tőlünk, hanem azért, mert MI elzárkózunk, vagy éppen képtelenek vagyunk megnyílni őelőtte. De hogyan tudjuk ezt elkerülni? És ha megtörténik, akkor hogyan tudunk mégis megnyílni? Mi a megoldás „receptje”? […] Vissza kell térni a tűzhöz, az Istenhez, Krisztus által. „Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.”- üzeni a szentíró.

Engem nagyon megragadott ez a gondolat, hogy „részeseivé lettünk Krisztusnak”. Szó szerint ez azt jelenti, hogy „részestársai lennünk Krisztusnak” vagy „résztvevői lettünk Krisztusnak”. Azaz egy csónakban evezünk a Krisztussal, társak vagyunk, egyfelé evezünk, egy munkában vagyunk (ugyanez a szó szerepel Lk 5,7-ben a nagy halfogás történetében: „ezért intettek társaiknak”), illetve résztvevőként részesedünk a Krisztusból. De ne értsük félre, nem jogos jussként kapunk belőle, hanem pont ellenkezőleg, mi válhatunk a Krisztus részévé. Ezt fogalmazza meg Johann Arndt 15. századi evangélikus lelkész, író, költő (szabad fordításban): „Boldog az az ember, aki halott a világnak és élő az Istennek! El van választva a világtól és Krisztusba van elrejtve! Áldott az az ember, aki szíve át van itatva isteni kegyelemmel és nem vonja el semmi, hanem mennyei világosságra és dicsőségre emeltetik. Ennek eléréshez közvetlenül Istenhez kell fordulni, imádkozni minden nap. Keresztény ember számára nem lehetséges enélkül élni.” (Johann Arndt: Igaz kereszténység)

Kedves Testvérek! Az Istentől távol lévő az „eltávolodott” ember olyan, mint a kihűlőben lévő főzelék. Egyre-egyre keményebb, ridegebb, hidegebb odabent, elmúlik a lelki élet és „fogyaszthatatlanná” válik hit. De a lehetőség a közeledésre megvan! Az Isten azért küldte el a Fiát, Jézus Krisztust, hogy rajta keresztül megmutassa magát úgy, hogy mi az fel tudjuk fogni és követni tudjuk, és hogy megváltónkká legyen azaz az hozzá vezető utat megnyissa és fenntartsa. Krisztus közel van hozzánk ma is, társunk és segítőnk. A nagy kérdés már csak az, hogy mi elfogadjuk-e? Ámen