Szólalj már meg! - LK 12,1-9.11-12 (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2021.10.31.)

Az igehirdetés audió formátumban:

textus: Lk 12,1-9.11-12

„1 Miközben megszámlálhatatlan sokaság gyűlt össze, úgyhogy majd letaposták egymást, beszélni kezdett, de először csak a tanítványaihoz: Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól! 2 Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. 3 Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt napvilágnál fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni. 4 Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. 5 Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony mondom nektek: tőle féljetek!

6 Ugye, öt verebet adnak két fillérért, de Isten egyről sem feledkezik meg közülük. 7 Nektek pedig még a hajatok szála is mind számon van tartva. Ne féljetek, ti sok verébnél értékesebbek vagytok!

8 Mondom nektek: ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. 9 Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. […]

11 Amikor a zsinagógákba, a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, 12 mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.”

Úgy érzem, hogy ma kissé össze van zavarodva a nyilvánosság. Egészen pontosan maga a „nyilvánosság” mint olyan van összekutyulva. Ez alatt azt értem, hogy – úgy érzem – végletesen elmosódott a határvonal a privát szféra és a nyilvánosság között. Vagyis inkább, hogy egyáltalán nincsenek (vagy nagyon rosszak a) konszenzusok, amelyekhez tudnánk tartani magunkat. Nincsen már meg az a társadalmi és kulturális norma, amely biztonsággal behatárolja, hogy mit adhatok ki magamból (vagy másokból) és mit nem.

Persze ez a határvonal a privát szféra és nyilvánosság között mindig változott a történelem folyamán, és kultúrák mentén is más és más helyen húzódik, ami nem is baj. A baj az, amikor nincsen határ, de még csak egy vonalra emlékeztető valami sincsen. Vajon ezt mondhatom? Ezt vagy megtehetem? Kiposztolhatom, vagy nem…? És ebben a bizonytalan helyzetben nagyon könnyen elfeledkezünk arról, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek bármilyen korban, kultúrában vagy privát szférába, vagy éppen a nyilvánosságra tartoznak. Ilyen például a szexualitás, amely a legprivátabb dolgok egyike, vagy éppen egy lakodalmas menet, amit úgy nem szoktunk eldugni, hanem az úgy… látszik.

Van azonban egy olyan dolog, dimenzió, amely még ebben a bizonytalan világban is határozott helyet követel magának. Ez pedig a hitgyakorlás. A jelenlévők véleménye szerint, a hitgyakorlás, vagy éppen a vallás melyik oldalra tartozik, a privát szférához, vagy pedig a nyilvánossághoz? […] Mindkettőhöz. Ez benne a szép! Ennek kapcsán két nagy kísértése van a hitnek (Túróczy Zoltán evangélikus püspök nyomán): az egyik titkolózás a másik a fitogtatás. Mert a privát szféra nem jelent rejtegetést, a nyilvánosság pedig nem magamutogatás. És mind a kettő dimenzió mellett és ellen is találunk szakaszokat a Bibliában. Találunk olyat is, amely a privát életre vonatkozik: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.” (Mt 6,6), de olyat is, amelyik a nyilvánosságra buzdít, mint pl. a mai szakaszunk. Miért van ez? Azért, mert tanulnunk kell a hitünket megélni, s vannak olyan helyzetek, amikor az Istennel töltött privát percek töltésére van szükségünk és valamikor pedig arra, hogy kilépjünk a nyilvánosság elé.

Nem véletlen az, hogy ma egy olyan igét kaptunk reformáció ünnepére, amely a nyilvánossággal foglalkozik. Sőt, a nyilvános bizonyságtételre buzdít! 504 évvel ezelőtt Luther Márton is a nyilvánosság elé lépett azzal, hogy Mindenszentek ünnepe előtti napon tetti a templom kapujára 95 tételét, amit így az ünnepre érkező tömeg el tudott olvasni. (Vagy legalábbis az kis százalék, aki tudott olvasni, a többieknek meg elmesélték.) És ahogyan a személyes életben, úgy az egyházi életnek is vannak különböző szakaszai, amikor inkább nyilvánosság, vagy amikor inkább a privát szférába való visszavonulásra van szükség. Luther korában a nyilvánosságra volt szükség,… és szerintem ma is! De nem hamis, névleges nyilvánosságra, hanem igazi valódi jelenlétre, a hívő keresztények jelenlététre!

Nem is hiszem, hogy van jobb ige, mint a mai, az erre való buzdításra. A szakaszunkban tizenkétszer(!) szerepel olyan kifejezés, ami a beszédre utal. „Beszélt”, „mondom”, „mondtok”, „vallást tesz” stb. „Sok beszédnek sok az alja”, de nem az evangélium kapcsán. Nem lehet elégszer és eleget beszélni az Isten Jézus Krisztusba megjelent szeretetéről!

„Hogyan is beszélhetnék és Krisztusról?” - kérdezhetnénk – „Hiszen a hit mindenkinek a magánügye (ezt halljuk mindenhonnan), de ha még beszélek is, hogyan lehetnek elégségesek az én szavaim?” Jézus teljes mértékben tisztában volt/van félelmeinkkel, elmondja, hogy a nyilvánosság beszélő útján ott lesz velünk a Szentlélek: „ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell.”

És miért éri sokszor béna szavainkat, meg úgy általában bennünket ez a nagy méltóság, hogy rajtunk keresztül maga a Szentlélek munkálkodik? Hát azért, mert értékesek vagyunk! Sőt sokkal „értékesebbek vagytok”, mint gondolnátok! - mondja Jézus. Isten ugyanis számon tart mindannyiunkat és fontos neki, hogy mi legyünk azok, akik megszólalunk és bizonyságot teszünk! (Ez nagyon jól kapcsolódik a múlt heti témánkhoz is.) Mert Isten számára nem csupán arctalan számok vagyunk a tömegben, hanem elhívott tanítványok, akikre gondja van a Mesternek!

Így hallgassunk meg Luther Márton híres 95 tételéből csak egyet (a 62. tételt), és ez adjon nekünk evangéliumi üzemanyagot a nyilvánossághoz:

62. Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma (örömhíre).