Milyen az Isten hatalma? - Apcsel 20,32-35 (Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap, 2022.10.16.)

textus: Apcsel 20,32-35

“32 Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. 33 Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam, 34 sőt ti jól tudjátok, hogy a magam szükségleteiről meg a velem levőkéről ezek a kezek gondoskodtak. 35 Mindezekben megmutattam nektek, hogy milyen kemény munkával kell az erőtlenekről gondoskodni, megemlékezve az Úr Jézus szavairól. Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

Az emberiségnek és az embernek vannak ilyen nagy egzisztenciális, a legbensőnket érintő kérdései. Ezek a kérdések a legtöbbször a “én”-hez kapcsolódnak. Ki vagyok én? Hol a helyem a világban? Mi az én értékem? Hogyan vagyok én benne az emberi kapcsolataimban? Stb. És eme kérdéseknek egy fontos aspektusa, szelete az, hogy én mire vagyok képes, és milyen hatással tudok lenni. Ehhez a képességhez, erőhöz, hatással levéshez pedig nagyon szorosan kapcsolódik a hatalom fogalma. Azaz, amikor nem egyenlő (asszimetrikus) kapcsolatban vagyok valakivel, vagy valakikkel (akár alárendelve, akár fölérendelve), akkor hogyan viszonyulok ehhez. Hogyan bánok azokkal, akik “alattam” vannak és hogyan bírom azt, amikor “fölöttem” vannak. 

Ez utóbbi talán élesebb szokott előjönni, hiszen az embert mindig érzékenyen érinti az, hogy ha alá van rendelve. MIért? Azért, mert a hatalommal úgy általában az a tapasztalatunk, hogy elnyomó, hogy az alárendelés egyenlő az elnyomással. Ebből szinte egyenesen következik, hogy a hatalom mértékét a pusztítási képességben mérjük. A tanárnak azért van hatalma, mert egyest adhat, a főnöknek azért, mert megkeserítheti az életemet, vagy éppen ki is rúghat, egy ország vezetőjének meg azért, mert ha úgy szottyan kedve, akkor háborút indíthat egy másik ország ellen. Ez a fajta negatív hatalom fogalom azért gyökeresedett meg olyan nagyon, mert az ember távol van az Istentől. Márpedig az Isten erőterén túl a bűn abszolút hatalomra tör, és nem pozitív, hanem negatív értelemben.

Ezzel szöges ellentétben áll a mai igeszakaszunk. Pál apostol elindul az utolsó nagy útjára. Tudja azt, hogy innen már nem fog visszatérni, és így is lesz. Az egyházi hagyomány szerint Rómában ölik meg őt. A küldetése az, hogy a császár előtt is szólja az evangéliumot, és mai szakaszban búcsúzik attól a gyülekezettől, amely létét neki, az apostolnak köszönheti. 

Így szól: “Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében.” Mennyivel másabb ez a hatalom kép, amiről Pál beszél, mint amit alapból mi el szoktunk képzelni! Pál még csak véletlenül sem a pusztítást adja meg a hatalom fokmérőjének, hanem ilyen fogalmakat használ, mint “kegyelem”; “építés”; “örökséget ad”. Ezek a pozitív fogalmak mutatják meg nekünk azt, hogy, bár, amikor az Istenről gondolkodunk, akkor sok mindenre következtethetünk saját magunkból (hiszen az ő képmása vagyunk), de amikor az Isten hatalmáról, és a vele való asszimetrikus, azaz nem egyenrangú kapcsolatról van szó, akkor nem indulhatunk ki az emberből! Az Isten  (bár nyilvánvalóan pusztításra is képes) hatalma csupa kegyelem, építkezés és ajándék. 

És ez nem csak a halálba induló Pál vágyvezérelt gondolata, hanem ezt világosan megmutatta az Úr. Mégpedig nem másban, mint Jézus Krisztusban, aki úgy győzte le a bűnt és halált, hogy nem “felülről” elnyomott, hanem “alulról” megtartott. Nem alárendelő hatalmat gyakorolt, mint mi emberek, hanem alárendelődött mindenkinek, és hordozott a kereszten!

Éppen ezért nyugodt Pál, a körülményekhez képest is. Mert tudja, hogy a gyülekezetet, gyermekeit az Úrjézusban, arra az Istenre fogja bízni, aki ilyen nagy kegyelmet gyakorolt!

Az apostol pedig a búcsúzást ezzel a mondattal fejezi be: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” “Ó, miért kell elrontani ezt a teológiailag és lelki szempontból is oly kitűnő szakaszt egy ilyen közhellyel?!” - gondolhatnánk. Jobb adni, mint kapni? - most komoly?! 

Tudom, furcsa dolog, - bár használni nem szoktam őket - de szeretem a közhelyeket. Egyrészt azért, mert minden közhelynek van valóságalapja (éppen ezért lettek közhelyek), másrészt pedig általában rámutatnak valamilyen mélyebb tartalomra is. És itt pontosan ez történik.

Az előbbiekben arról beszélgettünk, hogy Isten hatalma mennyire más, mint az ember hatalma. Hogy Jézus Krisztusban megmutatta azt, hogy a hatalom nem csak elnyomni, de megtartani, nem csak alárendelni, de alárendelődni is tud. Pál itt most ezzel a közhelynek tűnő mondattal (amely az ige szerint Jézustól származik!), pontosan ezt hagyja örökségül a gyülekezetnek. Nem takarózni akar ezzel mondattal, nem azért mondja, amiért a közhelyeket szokták puffogtatni, mert amúgy nincs mit mondani… Hanem azért, hogy felhívja a figyelmet erre a lelkületre, amelyet el kell tanulnunk a Krisztustól. A „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” mondása itt nem cinikus. Nem azt jelenti, hogy elégedj meg azzal, amid van, legyen bármilyen kevés is, mert úgysem lesz több. Nem akar kicsalni sem tőlünk semmit, képmutató módon. Hanem a tanulásra hívja fel a figyelmet, a Krisztustól való tanulásra. 

Ennek a kulcsfogalma pedig a “boldogság”. Érdekes, hogy a köznyelvbe ez a mondás úgy ment át, hogy “jobb adni, mint kapni”, pedig az eredeti így szól, „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” És itt a “boldogság” kifejezés - az eredeti görög szöveget figyelembe véve - nem egészen azt jelenti, mint amit gondolnánk. Itt ugyanaz a kifejezés szerepel, mint amit az un. Boldogmondásokban (Mt 5,3-12) olvasunk. “Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” stb. És ez a kifejezés (makariosz) nem az örömködést jelenti, nem a vidámságot jelenti, hanem valami olyan érzületet, amely nem csupán a pillanatnyi hangulattól függ (hogy most örülök-e vagy sem), hanem egy sokkal stabilabb, tartósabb állapotot, amelyhez, szerintem, az “áldott” kifejezés van legközelebb. 

Keresztény emberként a Krisztus követésben van számunkra a legnagyobb áldás. Márpedig a Krisztus a hatalomnak az építő és alárendelődő útját járta, s nekünk ide kell őt követni! Ehhez adjon erőt számunkra a Szentlélek! Ámen