Tényleg minden jó? - 1Tim 4,4-5 (Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, 2022.10.02.)

textus: 1Tim 4,4-5

“4 Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, 5 mert Isten igéje és a könyörgés megszenteli.”

Ha két ember nem találkozik rendszeresen, akkor az új találkozás alkalmával szinte mindig el szokott hangozni egy olyan kérdés, hogy pl. “Na, mi a helyzet?” vagy “Hogy, s mint?” vagy éppen “Mi újság veled?” A kérdésre adott válaszok - bár nem reprezentatív a kutatásom, hanem inkább szubjektív tapasztalaton alapul - az esetek túlnyomó többségében valami ilyesféle válasz szokott adódni: “Minden oké.”, vagy “Semmi extra.”, vagy “Megvagyok, köszi.”, vagy éppen a személyes “kedvencem”: “Minden jó!” 

Milyen érdekes a kérdés és a válasz is. Mit lehet egy ilyen helyzetben mondani? Nyilván az a bruttó két perc, ami rendelkezésre áll egy ilyen párbeszédre, nem alkalmas arra, hogy akár a kérdés, akár a válasz komoly, avagy szó szerint értendő legyen. Nyilván a kérdező sem várja el, hogy elmeséld az életed azon szakaszát, amelyben nem találkoztatok, és valójában te sem akarod megtenni. Akkor mégis miért van ez? Azért, mert ezzel adjuk tudtára a másiknak, hogy bár nincsen arra kapacitásunk, hogy a mélyére nézünk az életének, de számon tartjuk és fontos a hogyléte! Legalábbis remélem, hogy így van… 

Éppen ezért zavar engem az egyre többet “Minden jó!” válasz. Ugyanis kilép ebből az előzékeny, közmegegyezéses egymásra figyelésből, és tartalmat akar közvetíteni. Mégpedig azt, hogy “Minden jó!”. Pedig olyan nincsen. És nem azért mondom ezt, mert cinikus vagyok, vagy hitetlen, hanem azért mert ilyen tényleg nincsen. Nincsen olyan, hogy minden jó, az élet egyszerűen nem így működik. 

Talán éppen ezért zavart oly nagyon a mai ige: “Isten minden teremtménye jó”. Na álljunk csak meg egy pillanatra! Mi az, hogy “minden jó”? Olyan nincsen. És elkezdtem keresgélni, a mai igéhez hozzáolvasni a szövegkörnyzetet. És persze ezt Pál apostol elsősorban a ételekre érti, arra, hogy bármilyen ételt lehet enni, semmi sem tiltott. De még mindig bele voltam akadva ebbe az igébe. Mi az, hogy “minden jó”? 

Sokan - főleg azok, akik nem hallottak még mélységében a valódi kereszténységről - úgy gondolják, hogy hit/vallásosság/kereszténység minden jót el akar venni az embertől. Van egy olyan viccesnek szánt mondás, hogy “Minden, ami csak jó az életben, az vagy erkölcstelen, törvénytelen, vagy hizlal.” Ez persze nem igaz, még akkor sem, ha a kereszténység egy olyan hitrendszer, amely jó erkölcsre, becsületességre és mértékletességre (is) buzdít. És akkor itt van ez az ige: “Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő”. 

Hogyan lehet igaz ez az állítás? Hogyan lehet minden jó, miközben tapasztalatból tudjuk, hogy nem az? “Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő” eddig olvastuk, azonban így folytatja Pál, “ha hálaadással élnek vele, mert Isten igéje és a könyörgés megszenteli.”

Jézus evangéliuma arra tanít bennünket, hogy mindenkit fogadjunk el úgy ahogyan van. Nem toleráljuk, hanem elfogadjuk és szeressük. Ez nem kérdés, aki ezt tagadja, az nem olvasta rendesen az evangéliumot! De sokszor elfelejtjük hozzátenni, hogy Jézus mindenkit elfogad és befogad úgy, ahogyan van, de azt nem fogadja el, hogy úgy is maradjon! Mert az Isten erőterében, az evangélium által az ember változik. Ha az elfogadást hirdetjük a változás lehetősége nélkül, akkor szobornak vagy robotnak tekintjük az embereket csupán, olyanoknak, akik számára nem létezik a változással járó fejlődés, hovatovább jobbulás. A mai igénk ezt a fajta alakulást, változást, jobbulást terjeszti ki az egész teremtett világra. 

Ezzel kapcsolatban két dolgot kell megértenünk. Az egyik az az, hogy a dolgoknak, cselekvéseknek, javaknak, stb. sokkal nagyobb része jó (vagy ha úgy tetszik: nem rossz), mint amit mi gondolunk, érzünk, vélünk tudni. A másik pedig az, hogy a sok dolog nem önmagában jó, úgy ahogyan van, hanem HA hálaadással tudunk vele élni, ha Isten előtt is jónak tudjuk az adott dolgot és imában Őelé tudjuk vinni. Ő pedig képes változtatni!

Az embernek döbbenetesen nagy szabadsága van Isten előtt, de ahogyan nem eszünk meg mindent, amit találunk, hanem megnézzük, hogy fogyasztható-e, úgy ez lelki szempontból és a cselekvések a tettek szintjén is igaz kell, hogy legyen. És Pál apostol egy-két nagyon jó szempontot ad ehhez, ebben az igében nekünk. Vajon az, amit tenni akarok, amit magamhoz veszek, ahogyan dönteni akarok, az olyan, amit Isten elé tudok vinni? Tudok imádkozni érte? Be tudom hívni az Isten ebbe helyzetbe, hogy mutasson utat? Olyan ez, amit a kezébe tudok helyezni? Igen? Akkor jó! Nem? Akkor, gondoljam át még egyszer.

Mindez nagyon szép, de vajon ez hogyan működik a gyakorlatban? Hogyan lehet szemem, szívem, lelkem arra, hogy mi az, amit az Isten elé vihetek? Hogyan tudhatom biztosan? 

A kulcsfogalom itt a “hálaadás”. Azt mondja az apostol, hogy “Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele”. Az eredeti újszövetségi görög kifejezése a hálaadásnak az “eucharisztia”. Ismerős a kifejezés? Igen, ezt a görög szót használjuk az úrvacsorára is. Márpedig az úrvacsora az egyik legfontosabb dolog, az Istennel való kapcsolattartásban, hiszen maga a Krisztus adja magát nekünk a szentségben. Sosem fogom tudni minden egyes dologról, helyzetről és döntésről, hogy az jó-e vagy sem! Nem bízhatok abban, hogy mindig mindent jól fogok tudni! De az Isten viszont bízhatom! Abban bízhatom, hogy MINDENT Őelé víve, Ő fogja megmutatni azt, hogy merre menjek és mit tegyek! Csakis a vele való szoros kapcsolatban van lehetőségem nekem is arra, hogy alakuljak szemem és szívem élesedjen, és csakis itt van lehetőség arra, hogy mindaz ami ér, ami történik az jóvá váljon, hasznomra legyen és építsen.