Keresztény önvédelem vagy legalizált erőszak - 1. rész
Mindig darázsfészek az, ha a kereszténység és az
erőszak (legyen az bármilyen jellegű) kapcsolatát feszegetjük. Mind kívülről
mind belülről azonnal támadásokra számíthat az, aki ebbe a fába vágja a fejszéjét.
Kívülről azonnal megkapja a „kereszteslovag-inkvizíció-vallásháború” hideg zuhanyát,
belülről a szélsőségesen pacifista keresztény vonal vág oda (!) azonnal. Én azonban bevállalom.
Annál is inkább, mert az utóbbi időben igencsak aktuálissá vált (újra) a téma. Gondoljunk
csak pl. Vácszentlászlóra (Index1, 2, Origo, Népszabi).
Mi mit tettünk volna (vagy mit nem)? Ez a nagy kérdés.
Emellett azért is beszélnünk kell erről, mert a
kereszténység hagyományos (történelmi) berkeiben tudathasadásos állapot állt be
ez erőszak kapcsán, hogy a békesség hírnökeiként tábori lelkészeket bocsátunk
szolgálatba (ezzel aláhúzva az erőszak-önvédelem valamilyen formáját).
Szűkítsük a kört. Annyifelé szétágazik a kereszténység
és az erőszak kérdése, hogy sem hely, sem mód nincs arra, hogy mindent
maradéktalanul megtárgyaljunk. Vegyük „csak” a keresztény önvédelmet és a
magántulajdon védelmét. Így, ha csak érintőlegesen is, de legalább nem
parttalanul értekezünk.
Mindenesetre, e cikk nem akar komplex
dogmatikai-etikai igénnyel fellépni, csupán életszagú helyzetekre keres
válaszokat.
Nem csak a társadalmi aktualitás, és az egyház társadalmi kérdésekben való
kommunikációjának kényszere indított ennek az írásnak a megalkotására, hanem az
is, hogy személyesen érint a kérdés. Lelkészi szolgálatom mellett biztonságszervezőnek (nagyon rövid leírása a szakmának)
tanulok és emellett Krav-Magázom. Számomra húsba vágó a kérdés: Hívő keresztény emberként, lehet-e erőszakot
alkalmaznom az engem, szeretteimet vagy anyagi javaimat megtámadókkal szemben?
Mivel nincsen egyértelmű válasz, ezért nagyon fontos,
hogy legyenek tájékozódási pontjaim, ami alapján meg tudok hozni egy
univerzális, vagy egy eseti döntést. Öt szempontot találtam, amely szerintem
adekvát a kérdésben.
1. Szentírás (Ó és Újszövetség)
2. Egyházi
hagyományosság (teológusok írásai, értelmezései)
3. Hatályos világi törvények
4. Kontextus (a szituáció)
5. Józan ész
Ilyen sorrendben fogom tárgyalni ezeket a pontokat. Ez
alól kivételt képez a 3. pont, mert abban nem vagyok túlzottan kompetens, de be
fogok vonni valakit a munkába, aki majd szakemberként kifejti ezt a részt. A
jelenlegi cikkben nagyjából az első pont fele kerül terítékre.
De mielőtt belekezdhetnénk a téma konkrét tárgyalásába,
tisztáznunk kell, hogy itt mit értünk
önvédelem alatt. Ahogyan azt már írtam, én önvédelem alatt egy olyan defenzív (védekező) magatartást értek,
amellyel hatásosan fel tudom venni a harcot az én és a rámbízottak (család,
gyülekezet, ad hoc személyek és közösség stb.) életét és anyagi javait
fenyegető támadó magatartással és/vagy akarattal szemben.
Lássunk egy-két „költői” példát: Mit tegyen a
keresztény hívő, ha...
a) megy az utcán és látja, hogy egy idősebb
hölgynek kikapják a kezéből a táskáját és éppen felé szaladnak? Segítségért
kiáltson ?
Eléje álljon a tolvajnak?
Vagy próbálja meg megállítani? Vagy akár le is
teperheti?
b) éjszaka arra lesz figyelmes, hogy lopják a
kocsiját a kertből, már az ajtaját is kinyitották? Kihívja rendőrséget?
Kimegy és verbálisan próbálja elintézni a helyzetet? Megpróbálja elüldözni a
tolvajokat? Eszközt is bevet?
c) rátámadnak fegyverrel a családjára? Passzív
marad? Megvédi őket?
d) hazafele menet egy sötét sikátorban késsel
támadnak rá? Védekezik-e tettlegesen vagy sem?
e) stb.
A szituációk tárháza reálisan végtelen.
Érhet bennünket támadás, családunkat, ismerősünket, egy ismeretlent, vagy ezen
csoportok anyagi javait. Lenne egy egyetemes elv, ami alapján védekezhetünk,
vagy egyáltalán nem védekezhetünk, vagy mindent a szituációban el kell dönteni,
hogy lehet-e vagy sem és mennyire? Vagy a fenti alternatívák között helyezkedik
el valahol a válasz?
*
Természetesen a biblikusságnak
kell lennie az első szempontnak. Mit tanít a Szentírás ezzel kapcsolatban?
Nyilván nem arra akarok választ kapni, hogy mit kell tennem, mikor a kocsimat
lopják, hanem arra, hogy milyen irányvonalakat kellene követnem akkor, amikor
az önvédelem kérdésében gondolkodom.
Meg kell különböztetnünk (mint oly sok másik esetben
is) az Ó- és az Újszövetség szemléletét. Keresztényként szemlélve a kérdést,
jónak látom az Újszövetség felől közelítve, de az Ószövetséget nem figyelmen
kívül hagyva vizsgálódni. Minden bizonnyal sok igehelyet be lehetne vonni a
diskurzusba, én most csak a legszignifikánsabbakat ragadtam ki:
1. „19Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit
Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a
magatokéi vagytok? 20Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát
Istent testetekben.” (1Kor 6,19-20)
Abban szerintem mind megegyezhetünk, hogy az
(fizikai!) élet (is) szent. És nem csupán önmagáért, hanem azért, mert a test,
amely összeköt bennünket a fizikai valósággal, nem csupán a mihozzánk tartozik,
hanem a „Szentlélek temploma is”.
Az élet védelme azonban nem csak innen, de a Szentírás
első lapjaiból is következik, hiszen az ember jónak lett teremtve testestül
lelkestül (Gen 1-2).
A pre-mózesi időszakban még egy nagyon markáns igét
találunk: „6Aki ember
vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az
embert.” (Gen 9,6) Bár ez az ige nem tiltja a vérontást, csak
negatív következményeket helyez kilátásba, viszont egy nagyon fontos szempontot
fedezhetünk fel ebben a szakaszban. Az élet elvétele nem csak azért rossz mert
az élet értékes, hanem azért is, mert az ember (és minden ember) az Isten
képmása. A vérontás az Isten ellen való vétek (is).
Ennél sokkal direktebben jelenik meg a mózesi
törvényekből származó, ma is adekvát keresztény életvezetési szabályrendszerből,
a Tízparancsolatból, az élet kioltásának tilalma („Ne ölj!” - Ex 20,13; Deut
5,17).
Ezt a Krisztusban Istenhez tartozásunk csak aláhúzza
és megerősíti („áron
vétettetek meg”). Tehát a
biblikus látás egyértelműen tiltja az élet kioltását!
Ez alól
talán kivételt jelentenek a katonai
szolgálatot (vagy tágítsuk ki), rendvédelmi szolgálatot teljesítők (akkoriban
még nem volt más rendfenntartó szerv):
„Megkérdezték
tőle a katonák is: „Mi pedig mit tegyünk?” Nekik viszont ezt felelte: „Senkit
ne bántalmazzatok, meg ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.””
(Lk 3,14) Lehet vitatkozni ezzel az igével, hiszen nem Jézus szavait örökíti
meg, hanem Keresztelő Jánosét, aki „technikailag” még az Ószövetséghez
tartozott, hiszen a megváltás még nem történt meg. Mind e mellett ki kell
jelentenünk, hogy ennél konkrétabb ige nincsen a fegyveres szolgálattal
kapcsolatban. És sem Keresztelő János, sem pedig később Jézus nem mondja
egyetlen katonának sem, hogy tegye le a fegyvert, vagy hagyja ott a hivatását.
Sőt az evangélium több pontján is fegyveres szolgálatot végzők játsszák a
kulcsfigurákat (Mt 8; 27,54; Mk 15,39; Lk 7,2kk), és ez nem változik az
Apcselben sem (Apcsel 10,1kk).
Azonban a fenti
korinthusi ige nem csak az élet kioltása ellen szól, hanem az élete védelme
mellett is, amire a Zsoltárok könyve is biztat: „3Védelmezzétek a nincstelennek
és az árvának a jogát, szolgáltassatok igazságot a nyomorultnak és
szűkölködőnek! 4Mentsétek meg a nincstelent és a szegényt,
ragadjátok ki a bűnösök kezéből!” (Zsolt 82,3-4) S bár ez az ige
elsősorban a törvénykezés igazságosságára vonatkozik, bőven elképzelhető, hogy
a fent említett, hogy ez a „védelem” (שִׁפְטוּ), a „megmentés”
(פַּלְּטוּ-„szállítás”)
és a „kiragadás” (הַצִּֽילוּ)
nem működhet mindig békésen. A bölcsességirodalom az az univerzális igényű
része az Ószövetségnek, amely szintén nagy spirituális és életvezetési kincse a
kereszténységnek. Ennek fényében a
keresztény embernek nem hogy szabad, de kötelessége megvédeni azt, aki igazságosan rászorul.
2. „14A templomban találta az ökrök,
juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. 15Ekkor
kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is
a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat
felborította, 16és a galambárusoknak ezt mondta: „Vigyétek
ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!” 17Ekkor
tanítványainak eszébe jutott, hogy meg van írva: „A te házad iránt érzett féltő
szeretet emészt engem.”” (Jn 2,14-17)
Több
pontja van az evangéliumoknak, ahol Jézus "kényszerít" (ἀναγκάζω-Mt 14,22; Mk
6,45; Lk 14,23). Pál írja: „Mert a Krisztus szeretete szorongat [συνέχω-
sürget; szorít; összeprésel] minket”
(2Kor 5,14). Ezek az igék, azonban még (talán) magyarázhatók erőszakmentesen,
de „templomtisztítás” története semmiképpen sem.
Bár látszólag ez nem egy idevágó ige, de mégis nagyon
fontos momentum az önvédelem kérdésében. Alapszabály, hogy egy igéből nem lehet
teológiát csinálni. Nekem nem is ez a célom, de valahogyan értékelni kell a
fenti igében leírt szituációt, ugyanis itt Jézus határozott erőszakot alkalmaz.
De hogyan értelmezzük Jézus viselkedését? Amennyiben
nem vesszük figyelembe, és nem tartjuk általános jellegűnek, etikai döntésekben
hiteles segítségnek, akkor azt kell mondanunk, hogy ez azért van, mert ezt
Jézus „csupán” pillanatnyi haragjában tette, ez csak egy kirohanás volt. Ebben az
esetben az emberi oldala dominált. Vagy mondhatjuk azt is, hogy ebben az egy
kivételes esetben „muszáj” volt, hogy a tanítványok emlékezhessenek az
szakaszunk utolsó versében idézett zsoltárra (Zsolt 69,10). De amit szabad
Jupiternek, nem szabad a kisökörnek...
De ha azt mondjuk, hogy ebben a szakaszban (és a
párhuzamosakban is: Mt 21,12-12; Mk 11,15-17; Lk 19,45-46) van valami, ami
túlmutat az eredeti szituáció kontextusán, akkor igen érdekes dolgokat vehetünk
észre.
Az első a „kiűzte” kifejezés. A görög „ἐκβάλλω”
szó szerint azt jelenti, hogy „kidobni”. Milyen izgalmas, hogy ma ugyanezzel a
kifejezéssel illetjük azt a szituációt, amikor eltávolítunk valakit egy olyan
helyről ahova nem való, kidobjuk, kihajítjuk. Tehát ebben az esetben nem csupán
kiparancsolásról van szó, hanem komoly tettlegességről, mégpedig eszközzel.
A második számunkra érdekes kifelezés az „ostor” (φραγέλλιον).
Ez az a tipikus ostor, amely olyan elterjedt volt a római világban (flagellum).
Általában bőrből készült, volt egy nyele és több ága.
Ugyanezzel az
eszközzel ostorozták meg Jézust is (Mt 27,26; Mk 15,15; Lk 18,33). Olyannyira
elterjedt eszköz volt, hogy maga a cselekvés (ostorozás- φραγελλόω) is erről
kapta a nevét. Jézus ezt az eszközt használja arra, hogy kidobja a templomból
azokat, akik és amik nem odavalók.
Mégis miért, milyen okból cselekszik így? Meg kell
különböztetnünk egy külső és egy belső indokot, motivációt.
A külső indok „ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává”. Jézus
védi azt, ami az Atyához tartozik, ami az ő tulajdona. A Jeruzsálemi templom pedig
az Isten „lakhelye”. Az Ószövetségben az Úr teljesen egyértelműen nyilvánítja
ki ezt a tényt (1Krón 17,1-6 stb.). De János evangéliumából, két fejezettel
későbbről tudjuk: Jézus szerint (is) az Istent Jeruzsálemben kell imádni (Jn
4,19-20). Jézus tehát az Atya tulajdonát – ami nyilvánvalóan az övé is – védi! A
tulajdont védi, mint olyat, és nem az eszmét. Nem azt mondja, hogy „ne
üzleteljetek a templomban, mert hiteltelenné teszitek az üzenetet”, hanem úgy
védi a templomot, mint Atyja házát, mint sajátját!
Ennél azonban sokkal fontosabb a belső indok. A kulcsfogalom a zsoltáridézetben van: „A te házad iránt érzett féltő szeretet
emészt engem.” (ld. Zsolt 69,10) „Féltő szeretet” (ζῆλος) egy igen
kiterjedt jelentéstartalommal bíró fogalom. Főleg féltékenységet (dzélosz gr.-
jealous eng.) jelent, de „irigység”-et (Apcsel 5,17; 13,45); - és pozitív
jelentéstartalommal - "buzgóság" -ot (Róm 10,2); "ragaszkodás"-t (2Kor 7,7) stb. Ebben a jelentésbeni sokszínűségben úgy tudunk utat találni, ha arra koncentrálunk, hogy ez a vers egy idézet, és megvizsgáljuk az eredeti (héber) fogalom
jelentéstartalmát.
„Mert
a házad iránti féltő szeretet emészt” – szól az eredeti szakasz. A
héber kifejezés ami itt szerepel, amit „féltő szeretet”-tel fordítanak a „קִנְאָה”
, ami szintén nem egy egyszerű szó. Főleg féltékenységet jelent (pl. az Isten
féltékenysége, mikor a népe elhagyja stb.), de kiemelkedőek azok a helyek, ahol
valamilyen szenvedélyt, indulatot jelent (pl.: Ézs 42,13). Ezt a
meghatározhatatlan lelki felindulást fordítja a Protestáns Újfordítás - és nem csak
a vizsgált szakaszban - „féltő szeretetként”, ami nem egyenlő a
„szerelemféltéssel”, hanem pl.: Ézs 9,6; Ézs 63,15; 2Kir 19,31; Ez 39,25 stb.
Ezzel arra akar rávilágítani, hogy a „קִנְאָה” kifejezésnek
van indulatos ám pozitív oldala is!
Ebben az esetben Jézust ez az indulat tölti el. Egy
heves, agresszív, mégis pozitív irányultságú „féltő szeretet”, amely az Atya
háza iránt él benne. Tehát Jézus az Atya iránt
érzett szeretetének kifejeződéseként teszi azt, amit tesz.
És ha teszünk egy metafizikai-misztikus lépést, akkor
akár még azt is kijelenthetjük, hogy Jézus a Szentháromság személyeként a saját tulajdonát védi és szintén
ugyanezen az alapon önmagát is védi.
...
(Folyt.köv)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése