Szupplikációs igehirdetés (prédikáció, Somlószőlős-Somlóvecse; Örökélet vasárnapja, 2014.11.13.)

(Szarka Tibor, IV. éves teológus hallgató igehirdetése)

Dán 12,1-4

"Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak, addig az időig. De abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe. Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra. Az okosok fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké. Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik."

„Nyomorúságos idő lesz az, amilyen nem volt, mióta népek vannak” A végső időkről mondja a próféta. De nem mondható-e el ez a mi korunkról is? Hiszen tele van a világ éhezéssel, nyomorúsággal és panasszal. A világ egyes részein mai napig is háborúk zajlanak, és noha a tudomány soha nem látott módon fejlődik, ennek ellenére az emberek nem lettek boldogabbak, hanem inkább elvesztik az Istenben való hitüket. Sokan nem találnak semmit, ami értelmet és célt adna az életüknek. A technika fejlődése nem adta meg azt a pluszt, amire sokan számítottak. Ugyanolyan esendők vagyunk, mint 2000 évvel ezelőtt, és ugyanúgy rászorulunk a kegyelemre, mint akkor. Kevés olyan időt ismer a történelem, mint amilyenben élünk. De ahogy egy közmondás tartja: „Ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség”. Hasonló volt a sorsa Izraelnek is. Isten soha nem hagyta el az ő népét. Válságos és nehéz időkben mindig adott szabadítókat, vezéreket. Az egyiptomi szolgaság idején Mózest, a babilóniai fogság idején Ezsdrást.

Nem volt ez másképp a később sem. A kereszténység védelmében ott látjuk Nagy Konstantint, Luthert. Magyarok közül Bocskait, és még rengeteg nagy nevet sorolhatnék most fel. Mind nyomorúságos időkben jelentek meg, hogy az Úr szabadításának eszközeivé legyenek. Az Isten eddig is és a jövőben is megadja nekünk a szabadulás lehetőségét a nyomorúságból.

„Abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe.” Mondja a próféta, de ehhez hasonlót olvashatunk a jelenések könyvében is „Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg”. Az élet könyvébe kiknek a neve van beírva? Azoké, akik Krisztushoz járultak, Őt fogadják el megváltójuknak. Jézus nélkül nincs „beiratkozás”, tehát szabadulás sincs.

Annak, hogy ma sokan panaszkodnak, hogy nehéznek, elviselhetetlennek érzik a terheket és nem találnak semmiben sem örömöt, annak az az oka, hogy nem Jézussal él, emiatt nem szabad, és nem tud örvendezni a nehéz körülmények közt. A neveik nincsenek beírva az élet könyvébe. Térjetek vissza Krisztushoz és több lesz az erő a kereszt hordozásához és több lesz az öröm a szenvedések közepette.

Az ember élete a Szentírás szerint a halállal nem ér véget. Ez egyfelől boldog vigasztalás, másfelől félelmetes intelem is! Vigasztalás a hívőnek: Ne rettegj a haláltól, nem megsemmisülés az. A hívő ember reménnyel telve néz arra a napra. Úgy, ahogy Luther mondta: a kedves ítéletnapra. Mert Aki eljön, ugyanaz Aki már eljött. Aki a kereszten elmondta: elvégeztetett. Elvégeztetett Isten üdvözítő cselekedete. De félelmetes figyelmeztetés a hit nélkül élőknek! Ne gondoljuk, hogy a halállal és a halálban mindennek vége. A „felvilágosult” Istentagadó, vallásgúnyoló Voltaire rettegett a halálos ágyán! Gyötörte és kínozta a lelkiismerete. Minden vagyonát felajánlotta az orvosnak, hogy az cserébe meghosszabbítsa az életét. Amikor tudatosult benne, hogy ez nem lehetséges, akkor kétségbeesetten ezt mondta: akkor elvesztem!

Bizony elveszett! Hiszen ő mint ateista, nem látott maga előtt semmit csak a teljes megsemmisülést, és a veszteség fájdalmát, hogy meg kell válnia mindattól, ami számára eddig fontos volt: szeretteitől, a tudománytól, az élet minden szépségétől. Mi abban az áldásban részesültünk, hogy előttünk még itt van a választási lehetőség. Jobbra vagy balra? Krisztus mellett élet és üdvösség vár, a Tőle elfordultak pedig megnézhetik a saját elhibázott életüket, ami tele van panasszal, és ahhoz hasonlóra, vagy annál rosszabbra készülhetnek.

Mi, emberek mindig keressük az élet értelmét, létezésünknek a célját. Mindenki mást talál. Valaki számára a legfontosabb a karrier, és minden mást ennek rendel alá. Másoknak pedig a pillanatnyi öröm, az élvezetek. Valamennyien ismerünk zsugoriakat, akik számára az elsődleges, hogy minél több pénzt, kincset összegyűjtsenek. Egy dolog megegyezik ezeknek az embereknek az életében, hogy amikor felismerik, hogy elérkezett az utolsó perc, akkor döbbennek rá, hogy ez mind mennyire hiábavaló volt. Rájönnek, hogy mennyi mindent mulasztottak, hogy mégiscsak eltékozolták az életüket és szeretnének Voltaire-hez hasonlóan még egy kis időt, hogy helyrehozhassák azt, amit elrontottak, mentsék ami menthető. Számomra nagyon érdekes François Villon egyik műve, a Haláltánc ballada. A kalandos életű középkori költő felsorolja korának jellegzetes alakjait, az uralkodót, a bankárt, az alkimistát, az örömlányt, a tudóst. Ők valamennyien megegyeznek abban, hogy amint elérkezett az utolsó perc, megrémülnek, kétségbeesnek, haladékért könyörögnek:” Aránypárnáin ült a Dáma s üvöltve sírt: ne még, ne még...” Tűznél állt az alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt.” Egyedül az egyszerű parasztember az, aki nem fél az elmúlástól. Tudja, hogy életében elvégezte azt, ami az ő feladata volt. Nem múltak el az évei haszontalanul, és nem fél a haláltól. „A vén Paraszt már tudta, s várta alkonytájt kinn az udvaron”

Ez azért is különösen kedves számomra, mert az én dédapám is parasztember volt, és családtagok elbeszéléseiből tudom, hogy az ő utolsó napja is hasonló szellemben telt. Utolsó szavai, melyeket fiához intézett ezek voltak: „ Fiam, előttem az út.” Számára a halál egy újabb állomás volt, amely természetes folytatása eddigi életének. Életében végig dolgozott, szép nagy családja volt és a családjával együtt keresztény hitben élt, joggal gondolhatta azt, hogy itt e földön eleget tett hivatásának. A földi utat végigjárta. Nyugodt lélekkel áll az úr ítélőszéke elé. Nem volt benne félelem, gyermeki bizalommal várta a percet, amikor teremtőjének kezébe adhatja lelkét.

Noha a dédapámat nem ismertem, de úgy gondolom, az ő élete példaértékű lehet mindnyájunk számára. Sokat dolgozott, megfáradt. Tudta, hogy az élete nem volt értelmetlen, hiszen gyermekek, unokák vették körül, ezért joggal gondolhatta, hogy van aki itt a földi életben folytassa az útját, és remélhette, hogy az ő neve is bekerült az élet könyvébe. Pontos ismeretei neki sem voltak és nekünk sem lehetnek arról, hogy mi vár ránk halálunk után és hogy milyen az a „nem ismert tartomány ahonnan nem tér meg az utazó.” De mint az a gyermek, akinek az Isten szerető szülőket adott, biztos lehet abban, hogy a szülei minden körülmények között vigyáznak rá, és nem eshet bántódása, úgy bízhatunk mi is Isten atyai szeretetében. Sajnos nem minden gyermeknek adatott meg ez, hogy szerető családban nőhet fel, hogy gondoskodó szülők kísérik lépteit. Jómagam is a tanulmányaim mellett egy javító intézetben dolgozom gyermekfelügyelőként, és látom azt, hogy a szülői szeretet hiánya milyen sebeket ejt a gyermekek lelkén. Ők, mint ahogy egyébként mi valamennyien, egyedül Isten irgalmában és óvó szeretetében bízhatunk, hogy mint ahogy életünkben mellettünk van, halálunkban sem hagy el minket. Ezért nyugalommal és várakozással tekinthetünk mi is az előttünk álló útra. Mert ahogy a próféta is mondja: abban az időben megmenekül néped, mindaz, aki be lesz írva a könyvbe.

Köszönjük neked Urunk drága igédet, mely ma is hangzik, és örök életre hív. Köszönjük ajándékaidat, áldásaidat, amikkel elhalmoztál: az örömöt, a szeretetet, amit másokon keresztül mutattál felénk. Hálásak vagyunk, hogy Te utat mutatsz nekünk, és segítesz is rajta célba érni. Köszönjük az időt, amely rendelkezésünkre áll: Add, hogy megbecsüljük és bölcsen osszuk be napjainkat.