Felhő a hegyen (prédikáció, Somlószőlős, Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap, 2015.01.25.)

textus: Mt 17,1-13

„¹Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. ²És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. ³És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. ⁴Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” ⁵Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” ⁶Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. ⁷Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!” ⁸Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. ⁹Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” ¹⁰Erre megkérdezték tőle tanítványai: „Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie?” ¹¹Ő így válaszolt: „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. ¹²Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is.” ¹³Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.”

Vannak helyek, ahol az ember szeret lenni. Jó odamenni, jó visszatérni. Vannak helyek, ahol az ember biztonságban érzi magát és nem is akar megválni az adott helytől. Jobb esetben ilyen az otthon, a lakóhely is. Vannak olyan helyek is, amelyek semlegesek, oda megyünk, ott tartózkodunk, de semmi különösebb érzelem nem fűz hozzá. Ilyen a helyek többsége. És vannak olyan helyek, ahol nem szeretünk lenni. Okkal vagy ok nélkül, de rossz érzésünk van bizonyos helyektől. Van olyan, hogy egy adott helyen rossz dolgok történtek és ezek emléke miatt nem kellemes az ott tartózkodás, vagy – biztosan volt már ilyen velünk – egyszerűen valami taszít az adott helyen. Nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi de valami miatt nagyon ellenszenves az adott ház, szoba, helyiség.

Péter, Jakab és János, a három tanítvány, akik Jézussal ott voltak az alapigében felolvasott események során, nagyon jól érezték magukat ott a hegyen. Jól és biztonságban tudták az életüket, nem is nagyon akartak elmenni onnan, ezt mondták Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” De miért is érezték így?

A három apostol Jézussal együtt felment erre a hegyre, ahol különös és „földöntúli” dolog történt. Jézus elváltozott és valami egészen különleges dolog történt vele. Az ige így ír: „arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Jézus átváltozott és olyan emberekkel beszélgetett, aki már nem is élnek, legalábbis a földi értelemben nem. Persze nagyot tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy Jézus itt valamiféle szellemmé vált és kísértetekkel vette fel a kapcsolatot, mert nem ez történt. Nem szellemidézésről vagy ilyesmiről van szó. Jézus Krisztuson, ott a hegyen, egy rövid időre, meglátszott egy pici szelet abból a dicsőségből, abból a hatalomból és tisztaságból, ami az ő sajátja, amivel rendelkezik. Isteni mivolta - mintha egy kulcslyukon néznénk - egy pillanatra felsejlett a tanítványok, és most, mielőttünk is. És a tanítványok ahogyan ezt megérezték – bár nem értették – el sem akartak menni onnan. „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” - mondták. „Hiszen itt vagy te, és valahogyan, valami módon, itt vannak azok, akik a népünknek és Istennek legnagyobb emberei közé tartoznak, Mózes, aki kihozott bennünket Egyiptomból (ahogyan erről a múlt héten beszéltünk), és Illés, akit az Úr földi élete végén egy tüzes szekéren magához vett. Ennél jobb helyet, ahol még ennél is jobban éreznénk magunkat, el sem tudunk képzelni.” De csak egy pillanatig tartott az egész, amikor fényes felhő szállt le mindannyiukra és maga az Úr szólalt meg így: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” A tanítványok igen megrémültek, de Jézus így szólt hozzájuk: „ne féljetek!”

Azt hinnénk, hogy ekkorra már minden egyértelművé vált. Hogy a tanítványok és mindenki számára egyértelmű, hogy Jézus a Messiás. Ennek ellenére azt olvassuk, hogy amikor jönnek le a hegyről – amit minden bizonnyal igencsak nehezményeztek – a tanítványok értetlenkednek. Az írások szerint ugyanis Illésnek kellett hamarabb eljönnie és csak utána jön el a messiás. „Biztos, hogy te vagy a Messiás, nem Illésnek kell először visszajönnie? Mert most megjelent ugyan egy pillanatra, de el is tűnt.” Csóválhatjuk a fejünket a tanítványok értetlenségén teljes joggal, de azt is látnunk kell, hogy Jézus igazi személyisége és igazi arca, nem csupán itt a hegyen mutatkozott meg.

Augusztusban költöztünk ide Szőlősbe. Azóta azt érzem, hogy nem is a Somló lábához, hanem Angliába költöztünk, annyi csapadék esett. Most is tiszta felhős az ég, és nem tudhatjuk mikor szakad le megint az eső, vagy a hó. És jól tudjuk, hogy amikor felhős az ég, akkor a nap sem ad annyi fényt a földre, hiszen a felhők eltakarják. A felhők félhomályt, szinte sötétet is képesek csinálni. Ahogyan már említettem, ezt olvassuk az igében, amikor Jézus a hegyen volt „fényes felhő” szállt rá. Rendkívül sokatmondó ez a kép, akár tudta Máté, akár nem, amikor leírta. Fényes felhő. A felhő nem fényes, nincsen fénye, sőt inkább takarja a fényt, elveszi a napfényt és félhomályt, sötétet csinál! Mégis amikor az Isten kinyilvánítja, hogy Jézus az Ő Fia, akkor egy látszólagos ellentmondás, látszólagosan kibékíthetetlen ellentétekből álló „fényes felhő” az, ami leszáll Jézusra.

Ahogyan jönnek le Ő és a tanítványok a hegyről, Jézus ezt mondja nekik: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” Mert micsoda ellentét feszül, itt a hegyen megdicsőült Istenfú, akiről az Atya azt mondja, mindenki füle hallatára, hogy „ő az én szeretett Fiam” és aközött a személy között, akit véresre korbácsolva kivégeztek a kereszten, mint egy közönséges bűnözőt. És mégis, Jézus igazi arca, a Megváltó igazi személye ebben a látszólagos ellentmondásban teljesedik ki. A dicsőséges Úr, aki meghal az emberért.

Ezzel az igével végérvényesen elbúcsúzunk a karácsonyi ünnepkörtől. Bár itt is a fény, itt is csillogás van, de már láthatjuk a passió, Jézus szenvedéstörténetének tragédiáját. Már a húsvét felé fordítja a tekintetünket ez a textus. Mégis, nincs miért komornak lennünk, mert ez jót jelent nekünk, mert, igen, meg tudjuk tapasztalni a a dicsőséges Krisztust. Jó a hegyen lenni, jó az ő jelenlétében közelében lenni, mert bár félelmetes, de fényes, dicsőséges is. De az igazi tapasztalat, az isteni szeretet igaz megtapasztalása, a keresztre nézve történhet meg. Abban a szolgálatban, és ahogyan Pál apostol fogalmaz, „szolgai formában” (Fil 2,7) történt meg, amely a keresztben, az emberért, miértünk, mindannyiunkért való végső áldozatban nyilvánult meg! Nekünk is szól ma a jézusi biztatás: „ne féljetek!” „Sem tőlem, sem pedig mástól nem kell félnetek!” - mondja Jézus - „Mert én mindent elvégeztem, mindent megtettem, amit kellett azért, hogy nektek éltetek lehessen! Hogy ott lehessetek az Isten szeretetében!”

Nem kell tovább keresni, mert Jézus vár bennünket. Feltételek és korlátok nélkül mindenkit, aki elfogadja, befogadja őt. Mindig van lehetőségünk ezt megtenni, megszólítani őt. Tegyük hát most is.

Ámen