Egyenletben (prédikáció, Somlószőlős, Húsvét utáni 5. vasárnap, 2015.05.10.)
textus:
Ex (2Móz) 32,7-14
„7Ekkor
így szólt az ÚR Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a
néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. 8Hamar
letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik.
Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak
áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott
Egyiptom földjéről. 9Még
ezt is mondta az ÚR Mózesnek: Látom, hogy ez a nép kemény nyakú
nép. 10És
most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük!
De téged nagy néppé teszlek. 11Mózes
azonban esedezett Istenéhez, az ÚRhoz, és ezt mondta: Miért
gerjedsz haragra, URam, néped ellen, amelyet nagy erővel és
hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? 12Ne
mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten,
megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld
színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne
hozz rá bajt! 13Emlékezz
szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra
esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat,
amennyi az égen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az
egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom. 14Az
ÚR szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit
mondott.”
A
Biblia egy igen izgalmas és mozgalmas részéből való ez a
szakasz. Isten csodálatos tette szegélyezik – pontosabban –
alakítják az eseményeket. Ez a rész pedig nem más, mint Izrael
népének a kivezetése az egyiptomi fogságból. Ez persze
önmagában, nekünk, így 3-4000 év távlatából nem sokat jelent,
de ezeken a történeteken keresztül, Isten igéjének a lapjain át
komolyan és szívbe hatóan tudunk tájékozódni Isten szabadító
akarata kapcsán, amiről a múlt héten is beszéltem.
Mire
a felolvasott események megtörténnek a szabadítás már
lezajlott. Isten kivezette a népét Egyiptomból. S bár szabad a
nép, és már úton van az ígéret földje felé, amit az Isten
kijelölt a számukra, valami még hiányzik!
Egy
közösségnek tanulni kell az „együtt-létet”. Ez minden
közösségre, Izrael közösségére, népére, és például egy
gyülekezet közösségére is igaz. Mert nem megy minden magától
és elsőre. Az Isten nagyon is jól tudja ezt, és éppen ezért
adott törvényt a népének. Törvényt, amely nem
gúzsba kötött (legalábbis eredeti formájában és ebben az
időben még nem), hanem felszabadította az embereket a helyes útra,
a helyes cselekvésre! Talán nem is gondoljuk, de bizony ma is
alkalmazzuk ennek a törvénynek a summáját, az összefoglalását. Úgy hívják: Tízparancsolat. Az általam felolvasott szakasz,
beszélgetés, amely Isten és Mózes között zajlik le, ide
kapcsolódik, és pontosan akkor történik meg, amikor Isten átadja a
törvényt és annak summáját, a Tízparancsolatot Mózesnek, a Sínai-hegy tetején.
Mindeközben
a nép lent táborozik a hegy tövében. Mózes 40 napig volt a
hegyen (Ex [2Móz] 24,18) Istennel, hogy átvegye azt a
törvény, amely értelmes keretet ad majd a nép együtt élésének
és ma nekünk is. A nép azonban türelmetlen volt és nem bírt
várni. Aranyborjú szobrot készítettek és azt nevezték el
„istennek”. Képtelen voltak kivárni a dolgokat, megvárni
Mózest.
Kedves
Testvérek! A türelmetlenség egy olyan dolog, amely el tud
választani az Istentől, nem csak akkor Izrael népét, de ma minket
is. Az egész világ arra „most azonnal”-ra épül. Mindent és
most azonnal. A türelmetlenség vitte sokszor előre a technikai
fejlődést, és számtalan tudós és mérnök dolgozik, azon, hogy
nekünk minden minél hamarabb meglegyen. Főleg az információ.
Ezért van a mobiltelefon, amivel bárkit el lehet érni a világ
bármely pontján azonnal, ezért van az internet, ezért vannak az
un. „okos” dolgok, eszközök, és még sorolhatnám. A technika
új, de az azonnaliságra való vágy ősi az emberben. És benne
volt Izrael népében is. Azonnal akarták Isten ígéretét, és
azonnal a "törvény-információt"!
Ez
a bizalmatlanság szülte türelmetlenség és az „én jobban
tudom” mentalitás pedig odáig vitte a választott népet, hogy bálványszobrot
készítettek aranyból! S bár ez nem menti fel őket, de ők nem
egy új istent alkottak meg, hanem a Mindenható Istent próbálták
úgy ábrázolni, ahogyan azt Egyiptomban látták.
Ez
a tett pedig nem maradhat következmények nélkül. Isten haragjában
ezt mondja Mózesnek: „Látom, hogy ez a nép kemény nyakú
nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és
végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek.” És itt
érkezünk meg a lényeghez: Mózes könyörgéséhez.
A
mai vasárnap az imádkozás vasárnapja. Azt kell ma megvizsgálnunk,
hogy mi végre imádkozunk, miért tesszük, ill. mi értelme van az
imádságnak. Erre szolgál a mai ószövetségi szakasz is. A
keresztény ember számára az ima központi jelentőséggel bír. És
nem azért, mert ez így szokás, hanem azért mert az Isten
jelenlétében való létnek, az Istennel való kommunikációnak
alappillére az ima, az Vele való beszéd. Megismerni és
megtapasztalni Istent sokféleképpen lehet, de úgy mint az imádság
által máshogy nem!
Pál
ezt írja: „Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok
könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat
minden emberért, […] Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk
színe előtt,” (1Tim 2,1.3). Pál is arra buzdít, hogy
imádkozzunk, mert ez az Istennek az akarata. Nagyon érdekes
megfigyelni, hogy ez hogyan valósul meg Mózes esetében a
felolvasott alapigében. Ahogyan említettem, az Úr haragra gerjed a
népe árulása, bálványimádása miatt és el akarja pusztítani
őket. Erre Mózes így könyörög: „Miért gerjedsz haragra,
URam, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál
ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki
őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte
őket a föld színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg
népedet, és ne hozz rá bajt! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra,
Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt
ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a
csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld, amelyről
azt mondtam, hogy utódaitoknak adom.” És Mózes könyörgése
nyomán az Isten „megenyhül” és ad még egy esélyt! Mennyire
súlyos ez a jelenet! Úgy tűnik, hogy Mózes könyörgésére az
Isten megváltoztatja az akaratát, szándékát, és mást tesz (vagy
éppen nem tesz), mint amit eredetileg akart. Ha csupán ennyit fogalmaznánk meg, akkor azt hinnénk, hogy az imádság nem más,
mint Isten akaratának hajlítgatása, módosítása. De akármennyire
is így tűnik, de az imádságban, könyörgésben nem Mózes, vagy
bárki más imádkozó ember van a központban, hanem Isten! Aki
igazán imádkozik, az nem Istent akarja befolyásolni, hanem éppen
az akarata szerint cselekszik, az ő akaratába akar belesimulni.
Mégis
azt mondhatjuk, hogy „nagy
az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének”
(Jak 5,16). Az imádkozó ember egy matematikailag ki nem
számolható egyenletbe lép bele, ahol az Isten akarata és az
imádkozó könyörgése harmóniába kell, hogy kerüljön. Ezt
megérteni nem lehet, csupán hittel elfogadni. Az ima nem automata,
ahol bedobom az „imakétszázast” és kijön az
„istenajándékakóla”, és nem is az Isten akaratának
befolyásolgatása, de nem is üres beszéd, vagy éppen pozitív
gondolatok és vágyak megfogalmazása magunk felé, hanem Isten és
ember, Úr és gyermek egységes kommunikációja.
És
ebben a kommunikációban ilyen ilyen ígéreteink vannak:
„Kérjetek, és adatik
nektek” (Mt 7,7);
„ imádkozzatok egymásért,
hogy meggyógyuljatok” (Jak
5,16); „kérjetek
és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.”
(Jn 16,24); „amit
csak kértek majd az én nevemben,
megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya
a Fiúban” (Jn 14,13); „ha
közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek,
azt mind megadja nekik
az én mennyei Atyám.” (Mt
18,19); „Nem
ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és
arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és
gyümölcsötök megmaradjon, hogy bármit kértek az Atyától az én
nevemben, megadja nektek.”
(Jn 15,16)
Tegyünk
így, imádkozzunk!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése