Brutális kép (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Ítélet vasárnap, 2018.11.11.)
textus:
Zof 1,14-18
„14
Közel van az Úr nagy napja, közel van, nagyon hamar eljön.
Keserves hang hallatszik az Úr napján, kiáltozik akkor még a hős
is! 15 Harag napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja,
pusztítás és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő
és homály napja, 16 kürtszó és riadó napja a megerősített
városok és a büszke bástyák ellen! 17 Rémületbe ejtem az
embereket, botorkálnak, mint a vakok, mert vétkeztek az Úr ellen.
Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a szemét.
18 Sem ezüstjük, sem aranyuk nem mentheti meg őket az Úr
haragjának napján, amikor felindulásának tüzében elpusztítja
az egész földet. Bizony, egyszer csak véget vet a föld összes
lakójának!”
Azért
ez elég durva, nem! 1924 adventje óta jegyzik központilag az
igehirdetési alapigéket, de ez a szakasz még soha sem volt
alapige. Azt hiszem sejtjük, hogy miért... Mindazonáltal nagyon is
aktuális, és nem igazán bánom, hogy egy ilyen súlyos igét
kaptunk ma.
Tudjuk-e,
hogy milyen nap van ma. Jó, nyilván vasárnap, de hogy minek a
napja van ma. […] Márton nap van, a szegényeket segítő szent
napja, a libaevés napja. Illetve – evangélikusként – meg kell
jegyezni, hogy MÁRTON nap van, Luther születésnapja. De ezen túl
is van még egy évforduló. […] Ma van az 1. Világháború
végének a századik évfordulója. Ezen a napon 1918. november
11-én írta alá Németország a fegyverletételt az antant előtt.
S a mai igénk sorai („nyomorúság és ínség napja, pusztítás
és pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály
napja, kürtszó és riadó napja a megerősített városok és a
büszke bástyák ellen! […]
Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a
szemét.”) teljesen rímel az első globális vérzivatarra,
amit a korabeliek Nagy Háborúnak neveztek el. De bármennyire is
adná magát a dolog, hogy így értelmezzük a mai igét, de - igazából - nem erről
szól!
A
mai vasárnap az első az egyházi év utolsó három vasárnapja
közül. Az új egyházi év, amely nem esik egybe a polgári
esztendővel, advent első vasárnapjával fog majd elkezdődni. Az
ezelőtti utolsó három vasárnap egy egységet képez, és külön
nevei vannak: ítélet, reménység, örök élet. Így ma az első,
Ítélet vasárnapja van.
Nem
tetszik nekünk ez a szó: ítélet. Baljós csengése van, és a mai
igénk brutális hangvételű és tartalmú soraival együtt meg
egyenesen aggasztó. És akkor még nagy finom voltam… De
bármennyire is taszít bennünket a dolog, van helye ennek a
hangvételnek (is) az egyházban. Legalább egyszer egy évben,
Ítélet vasárnapján. Miért? Mert tanít bennünket. Elsősorban
arra, hogy ne zárjuk be az Istent egy cukormázas kalitkába, mert ő
nem csak kedves, nem csak szerető, nem csak kegyelmes, de igazságos
és ítélő is! És ma lehetőségünk van ez utóbbi oldalával
„megismerkedni”.
Nagy
a kísértés, hogy ne vegyük komolyan ezt a súlyos igét. (És nem
csak ezt, hiszen tömegével vannak hasonló részek a Bibliában.)
De tudnunk kell azt, hogy ezek az igék Isten népének szólnak. Az
eredeti környezetben Izrael népének, most pedig nekünk, itt a
templomban!
Zofóniás
próféta, e sorok írója, az Isten küldötte volt. Az volt a
feladata, hogy rámutasson korának visszásságaira és közvetítse
a negatív következmények ígéretét. Alapvetően két kategóriába
lehetett sorolni azokat a tévutakat, amely ellen Zofóniás
felemelte a szavát. (1.) A társadalmi igazságtalanságok: a
szegények, alsó társadalmi rétegek elnyomása, a pénz imádata
(„Jajgassatok, akik a völgyben laktok, mert mindenestül
elpusztul a kalmárok népe, kiirtják azokat, akik ezüstöt
méricskélnek.” 1,11), a mindent átszövő korrupció („Azon
a napon megbüntetem mindazokat, akik átugrálnak a küszöbön,
akik megtöltik uralkodójuk palotáját erőszakkal és csalással.”
1,9), és (2.) elsősorban a Istentől való teljes elfordulás,
idegen isteneknek való áldozás, illetve, ami talán még ennél is
rosszabb, Isten tehetetlennek titulálása („Akkor majd
lámpással kutatom át Jeruzsálemet, és megbüntetem azokat, akik
csak heverésznek, mint seprején a bor, és ezt gondolják magukban:
Nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat!” 1,12).
Azonban
az ige nem csak diagnosztizál, de szinte belerobban ebbe helyzetbe:
El fog jönni az Úr napja, az ítélet napja! Mert bármennyire is
úgy tűnik, hogy a nagyok és hatalmasok megtehetnek akármit,
úgysem lesz következménye, bátran sanyargathatnak, újra és újra
megvezethetnek, azt tesznek, amit akarnak… Nem így van! Semmi sem
marad következmények nélkül ebben a világban! Semmilyen szinten
sem. És ez biztos vagyok benne, hogy elégedettséggel töltötte el
az akkori szenvedő népet! És abban biztos vagyok, hogy most mi is,
nem kicsit átitatódva az elégtétel érzésével – bólogatva
azt mondhatjuk magunkban: Igen, egyszer majd meg fogják járni ők
is! Az Úr majd megmutatja nekik! És persze egyfelől igazunk is
van.
És
itt már nem is tudom, hogy kikről beszélünk inkább! Az akkori
népről, vagy pedig magunkról. És nem is tudom, hogy miről
beszélünk igazán a bibliai időkről, vagy a jelenről… Mert ez
előbbi mondatok ugyanúgy érvényesek és aktuálisak ma is, mint
akkor! És ahogyan a nép akkoriban teljesen jogosnak és
igazságosnak érezte az isteni ítéletet, úgy mi is –
természetesen – rá tudnák ezer meg egy olyan szituációra
mutatni, ahol igazságosnak és jogosnak tartanánk az isteni
igazságszolgáltatást. És már lehetőleg tegnap…
És
itt is nagy a kísértés, hogy megálljunk, és magunkon kívülre
helyezzük ezt az igét, mert úgy kevésbé kellemetlen ilyen véres
és durva szavakat hallani. De a mai ige nem csak kitekintésre, de
befelé figyelésre is indít bennünket. Mert, hogy ez nekünk is
szól! Mert ez az ige nem csak társadalmi igazságtalanságok
következményei taglalja (amelyben vagy van részünk, vagy
nincsen), hanem az Istentől való eltávolodásra is rávilágít.
Arra, hogy mennyien vannak/vagyunk, akik távol vannak/vagyunk az
Istentől. És bizony ennek a távolságnak (amit bűnnek nevezünk)
következményei vannak. Egyrészt a mi tetteinkben, szavainkban,
mulasztásainkban melyekkel még jobban mélyítjük a távolságot
Isten és magunk, Isten és mások, és magunk és mások között.
Másrészt pedig következményei vannak Isten tetteiben is! „Harag
napja lesz az a nap, nyomorúság és ínség napja, pusztítás és
pusztulás napja, sötétség és ború napja, felhő és homály
napja, kürtszó és riadó napja a megerősített városok és a
büszke bástyák ellen!” - írja Zofóniás az ítéletről.
Vajon
miért kell ezt így? Miért nem lehet szép szóval elmagyarázni,
hogy „Gyerekek, sok rossz dolgot tesztek, sőt még tőlem is el
akartok szakadni! Baj lesz ebből, nagy baj. Szépen kérlek
benneteket, hogy ne csináljátok ezt!” Ez így mennyivel
kellemesebb, nem? De. Csak nem századjára, vagy ezredjére. Mert,
hogy Izrael nem először, nem másodszor, nem tizedszer, de nem is
századszor, hanem annál sokkal többször játszotta már ezt el!
Az egész Ószövetség nem szól másról, mint Izrael hűtlenségéről
és arról, hogy az Isten hogyan vezette őket vissza a jó útra. De
tegyük a szívünkre a kezünket, ha őszinték vagyunk, nem
pontosan ugyanaz a helyzet ma is, velünk? De. Gyakorló szülőként
és hittant tanítóként pontosan tudom, hogy van olyan helyzet,
amikor fel kell emelnem a hangomat, hogy a kislányom, vagy éppen az
adott hittancsoport odafigyeljen végre, és értse már meg, hogy
marha nagy gáz lesz, ha ezt vagy azt nem úgy csinálják, ahogyan
mondom! Hát, ha én – egyszerű, mezei evangélikus lelkész –
tudom, akkor az Isten, aki Atyja mindnyájunknak, még ennél is
jobban tudja! És odamond és fenyeget, és büntetést helyez
kilátásba azért, hogy… megmentsen minket! Igen, mert az Isten
nem azért ítél, nem önmagáért használ ilyen durva képeket,
hogy „Kiömlik a vérük, mintha por lenne, és a belük, mint a
szemét.”, mert élvezi, hogy fenyegethet! Hanem azért, hogy
megrettenve saját tetteink, szavaink, mulasztásaink
következményeitől utat, ösvényt váltsunk! Szélesről
keskenyre! (Mt 7,13-14) Isten hosszú távú célja az ítélet
hirdetésével nem félelemkeltés, vagy a büntetés maga, hanem,
hogy megtérjünk, vagy éppen visszatérjünk őhozzá!
Mert
bizony minden ember és így a keresztény ember is, ítélet alá
esik. Csak az a kérdés, hogy hogyan jön ki alóla. Mert, hogy van
elítélni miért mindannyiunkat, kivétel nélkül, az tuti! A
kérdés csak az, hogy hogyan kaphatunk felmentő ítéletet majd
azon a bizonyos napon, az ítélet napján, amiről az írja a
Biblia, hogy igen hamar itt lesz.
A
napokban láttam John Travolta főszereplésével, a Gotti c. filmet. A new york-i olasz maffia fővezérét
játszotta, akit elneveztek teflon-Gottinak, mert mindig kicsúszott
az igazságszolgáltatás kezei közül, ugyanis mindig volt elég
pénze és befolyása arra, hogy maga felé hajlítsa a bíróságokat.
Ezzel szemben a mai ige azt írja: „Sem ezüstjük, sem aranyuk
nem mentheti meg őket az Úr haragjának napján”. Nincsen az
a pénz, nincsen az a hatalom, vagy befolyás, ami az Úr ítéletét
megmásíthatná, vagy az isteni igazságot akadályozhatná.
Azonban
van egy út, egyetlenegy, ami viszont mentesíthet bennünket bűneink
következménye alól! János apostol jegyezte le a következő két,
jézusi mondatot: „Én vagyok az út, az igazság és az élet;
senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) és
„aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött
engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem
átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24). Ez a mi
reménységünk az örök életre. De ez már a jövő vasárnap és
az azutáni hét témája lesz… Ámen
Nagyszerű igehirdetés volt! Minden ízében kimunkált, logikus, lendületes - 1000%-os igazságtartalmakkal!
VálaszTörlésElőször én is csak néztem napközben, miután lokalizáltam az Útmutató alapján a fenti igét a Szentírásban, de jómagam is hajlok afelé, hogy a herrnhuteri testvérek nem bízták a dolgot a véletlenre...
Akár így van, akár nem, mégis: ennél ""jobb"" igeszakaszt aligha választhattak volna!