Mondom, mondom, de mit? (az igehirdetésről és arról, ami nem az)

Sokakban felmerült az igény, hogy milyen jó lenne, ha lenne valamilyen rövid írás arról, hogy mit minek nevezünk, hogy a különböző istentiszteleteken, egyházi alkalmakon, stb. elhangzott beszédeknek milyen fajtái, formái vannak. Ez egy igen képlékeny téma, ti. rengeteg fogalmat használunk, és így feltételezhetjük, hogy az egyház igehirdetési élete sokszínű és változatos. És ez így is van. A baj csak az, hogy mindenki mást ért az adott fogalmakon, vagy mondjuk így csúnya szóval, „kategóriákon”. Ehhez hozzájárul az is, hogy nem is nagyon lehet mindegyik formának definíciót találni, vagy ha igen, akkor azok is személyenként eltérőek. Így én is „eltérő” leszek és azt szeretném, ha te is „eltérő” lennél, ugyanis olyan gyorsan változik minden körülöttünk, hogy az igehirdető számára elengedhetetlen, hogy megküzdjön ezekkel a helyzetekkel, és a megfelelő igehirdetési formát válassza, vagy éppen újat találjon ki! Mind e mellett szükségét érzem, hogy legyen valami, amitől el lehet térni. És ez vonatkozik a klérusra és a laikusokra egyaránt. Hiszen mindannyian igehirdetők vagyunk, legalábbis ha Krisztus-követőnek valljuk magunkat.

Ez az írás nem egy tudományos cikk, és nem is lexikon, hanem az általam tanultak, olvasottak és tapasztaltak szavakba öntése. Lehet vele vitatkozni, lehet nem egyetérteni! Bárcsak így lenne!

I. Az igehirdetés

II. Az igehirdetés formái – fajtái szerint

III. Mi nem igehirdetés?

IV. Az igehirdetés formái – jellege szerint

I. Az igehirdetés:

Amint azt a fenti egyszerű ábrából látni lehet, két részre osztottam az egyházi beszédeket: igehirdetésre és egyébre. Az első nagy kategóriánk az igehirdetés. Igehirdetés nagyon sok minden lehet, a személyes beszélgetéstől a vasárnapi szószéki szolgálatig.

Ahogyan maga fogalom is mutatja: ige-hirdetés, azaz az Isten beszédének a hirdetése. Így tehát kijelenthetjük, hogy minden igehirdetés, ami a Szentírás igéin alapuló beszéd, amelynek célja, hogy a hallgatót megerősítse, megszólítsa, tanítsa, feddje stb. (2Tim 4,2)

Ily módon az igehirdetésnek rengeteg fajtája van. Ezek többségében nem fordulnak elő „sterilen”, hanem szinte mindig „keverten”. Egy kicsi ebből, egy kicsi abból. Mégis mikor készülünk az adott alkalomra, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mire készülünk, hiszen a készülést és a szolgálat lelkületét is alapvetően meghatározza, hogy minek szánjuk az adott igehirdetést.

II. Az igehirdetés formái, fajtái szerint

1. Prédikáció:

A „legklasszikusabb” forma: a vasárnapi igehirdetés. Alapvetően egy 10-30 perc hosszú igehirdetés, amely az egyházunk által előírt perikópa alapján történik (többnyire). Ezen felül esetleg hétközi (templomi) alkalmak igehirdetésit is nevezhetjük prédikációnak, amennyiben nincsen semmilyen, az egyházi évtől eltérő, különleges jellege.

A prédikáció tartalmát tekintve egy komplex rendszer. Szemben mondjuk az áhítattal, a prédikáció nem csak egy témát dolgozhat fel, hanem akár kettőt, esetleg hármat, ha logikusan egymásból következnek, egymásra épülnek.

2. Áhítat

Sokan, főleg nem hívő barátaim szokták megkérdezni, hogy mi az az áhítat. Erre én, azt szoktam mondani, hogy mini istentisztelet. Ez nyilván a legegyszerűbb válasz, és igaz is meg nem is, ugyanis áhítatnak nevezzük magát az alkalmat és az azon elhangzó igehirdetést is. Ez utóbbiról szeretnék egy-két gondolatot megosztani.

Az áhítat egy rövid 5-8 (nagyon max. 10) perces igehirdetés. Kapcsolódhat az egyházi évhez (böjti, adventi stb. áhítat), alkalomhoz (ifi, tábor, csendesnap, stb.), egy-egy gyülekezeti, vagy intézményi program napszakához, ill. kezdetéhez-végéhez (reggeli, esti, kezdő, záró áhítat) stb.

Alapvető jellemzői, a rövidségén kívül, hogy tömör, egyszerű és egy(!) téma, vagy ige köré épül fel. Nincsenek benne „nagy csavarok”, kitérők, „közjátékok”, hanem egyenesen jut el 'A'-ból 'B'-be. Úgy is mondhatjuk, hogy az áhítat legfőbb jellemzője, hogy céltudatos. Ezt fel lehet építeni egy képre, egy élményre, egy hasonlatra, egy szemléltető eszközre, vagy magának a textusnak az ívére.

3. Kazuálé

A „kazuálé” szó maga, csakúgy, mint az „áhítat” jelenti magát az alkalmat és az azon elhangzó igehirdetést is, éppen ezért talán célszerűbb a „kazuális prédikáció” vagy „kazuális igehirdetés” kifejezést használni. De mit is jelent ez?

Kazuális szolgálatnak nevezünk minden olyan alkalmat, ami nem „rendszerinti”, hanem „eseti” alkalom. Ezekhez tartoznak hagyományosan azok a papi feladatok, amiket általában a nem egyházközeli emberek is fel tudnak sorolni, mint a klérus feladata: keresztelés, esketés, temetés és a konfirmáció. Tágabban értelmezve azonban, minden a hagyományos vasárnapitól eltérő szolgálatot kazulénak (is) nevezhetünk.

Ezeken az alkalmakon elhangzó kazuális prédikációk radikálisan kontextuálisak, azaz a környezethez, a hallgatósághoz, az esethez igazodnak. Pl. a temetésen a vigasztalás a feladatunk és a feltámadás ígéretének hirdetése.

Ezeken az alkalmakon, sok esetben nem is ismerjük azokat, akik felkérnek a szolgálatra, addig, amíg fel nem kérnek. Éppen ezért a kazuális prédikációnál (hallgatósága tekintetében) nem támaszkodhatunk előismeretekre. Úgy kell tehát az igét hirdetni, hogy az mindenki számára befogadható és érthető legyen, legyen az egyháztag, vagy sem.

4. Evangelizáció

Az evangelizáció jelentése, más néven „evangelizációs prédikáció” jelentése: missziói igehirdetés. Valójában minden igehirdetés missziói, hiszen „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1,21) Azonban mégis azt kell mondanunk, hogy van olyan igehirdetési forma, amelynek kifejezett „célja”, hogy a hitet ébressze. Persze, ez nyilván a Szentlélek munkája, de mi eszközök vagyunk ebben.

Hagyományosan hosszabb lélegzetvételű, mint egy vasárnapi prédikáció, de igazából bármilyen hosszú, vagy rövid lehet. A lényeg az, hogy rámutat a Keresztre, Krisztus váltságművére, és arra bátorítja a hallgatóságot, hogy fogadják azt el sajátjuknak, magukra érvényesnek. Magyarul: megtérésre buzdít.

5. Meditáció

A meditáció, avagy „elmélkedés”, egy nagyon ősi formája az igehirdetésnek. Van, hogy van textusa, van, hogy nincs. Minden esetben egy vagy több képet fejt ki, gondolatszerűen. Elmélyülést munkál és/vagy feltételez. Az érzelmekre hat, elsősorban befelé fordítja a figyelmet, bűnbánatra, az Istenben való elmélyülésre, a megváltás, vagy az üdvtörténet egy szakaszának végiggondolására stb. indít.

Fontos megjegyezni, hogy a meditáció önálló műfaja az igehirdetésnek, nem helyettesíthető és nem helyettesíti a prédikációt, az áhítatot, az evangelizációt, hanem esetleg illusztrációként, vagy az üzenet elmélyítése érdekében kiegészítheti.

6. Bizonyságtétel

Több igehirdetőnél is hallottam már a szószéki szolgálat kezdéseképpen, kiegészítve, vagy helyettesítve az apostoli üdvözletet („kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” 1Kor 1,3; Ef 1,2; Fil 1,2 stb.), hogy „hallgassátok meg a mai bizonyságtételemet”! Miért baj ez? Azért, mert a prédikáció, vagy áhítat nem az én bizonyságtételem, hanem Isten igéjéről való beszéd. Nyilván, én erről az igéről teszek bizonyságot, de az én bizonyságtételem nem lehet az egész prédikáció, vagy az egész áhítat, mert a bizonyságtétel más műfaj. Tény, hogy a bizonyságtétel is igehirdetés, de nem prédikáció, nem áhítat és nem evangelizáció. Képezheti ezek részét, de nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni.

A bizonyságtétel (ha mint igehirdetési műfaj gondolunk rá), mindig egy, vagy több személyes élményből fakad. A bizonyságtevő az Isten megmentő szeretetéről, kegyelméről tesz bizonyságot azáltal, hogy ezekhez kapcsolódó tapasztalatait megosztja a hallgatóságával. Ehhez igéket kapcsol, amelyek az adott élményben szerepet játszottak, vagy utólag „magyarázzák”, „letisztázzák” az eseményt.

Hagyományosan kétféle bizonyságtétel van. Az első a megtérésről való bizonyságtétel, (hogyan talált rám az Isten), a második pedig egy éppen aktuális élményt dolgoz fel, amelyen megmutatkozott az Isten kegyelme, segítsége stb.

7. Szabad beszéd

Furcsának hathat ez a pont: „szabad beszéd”! Pedig a szolgálat során meglepően sokat találkozunk ezzel a formával. Úgy is mondhatnám, hogy „spontán prédikáció”. Sokszor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy egy esemény, egy látogatás, vagy egy beszélgetés alkalmával „prédikálnunk” kell! Nem bizonyságot tenni, nem evangelizálni, hanem prédikálni.

Egy radikális példa: az adott településen új buszpályaudvart (dunántúliak: buszvéget) emeltek, és meghívnak, hogy legyél ott, mint a település lelkésze. Ott helyben pedig megkérnek, hogy mondj ezzel kapcsolatban pár gondolatot. Mit teszel? Megteheted, hogy visszautasítod. Megteheted, hogy, mint a település speciális hivatást gyakorló polgára, méltatod az épületet, és együtt örülsz a többi polgárral. Vagy megteheted, hogy prédikálsz, mint a település lelkésze. Persze nem durván, nem nyomulósan, és főleg nem hosszan, hanem rávilágítasz arra, hogy milyen jó, hogy van ez az új buszpályaudvar és milyen jó, hogy ezért az Istennek is hálát adhatunk stb. Ez persze egy radikális és veszélyes példa, mert könnyen úgy tűnhet, hogy a lelkész kiszolgálja a regnáló hatalmat, de fel kell készülni arra, hogy nem példa nélküli az ilyen eset, sőt...

Itt muszáj megjegyeznem, hogy vis major esetét kivéve, semmilyen indokkal nem lehet egy spontán beszédet igazolni és az igehirdetésre való készülést mellőzni, amennyiben van rá lehetőség!

 

8. Igeolvasás

Bizony, az igeolvasás is lehet igehirdetés, ha hangosan olvassák. Volt olyan élményem, amikor egy alkalomra megírtam egy áhítatot, de egy váratlan, aznap történt haláleset miatt a gyülekezetben, már nem érdekelt senkit a mondanivalóm, hanem a vigasztalás igéire volt szükség. Nem akartam (nem is tudtam volna) semmi „okosat” mondani, hanem egyszerűen csak Jézus szavaira hagyatkoztam, felolvastam a főpapi imát (Jn 17). Többet ért minden előre megírt áhítatnál...

+1. Igeszolgálat

Azért +1, mert ez nem külön forma, hanem vagy az igehirdetés, vagy a prédikáció szinonimájaként szokták használni.

III. Mi nem igehirdetés?

„Minden lehet igehirdetés.” - hallottam már sokszor. Szerintem ez nem igaz! Számomra az igehirdetés mindig Isten igéjéhez kapcsolódik, és nem csak úgy érintőlegesen, vagy éppen képletesen, hanem szó szerint! Az igehirdetésben mindig hangzik Isten igéje, tisztán! Biztos, hogy vannak, akik nem értenek velem egyet, de számomra pl. egy megkapó táj, vagy egy csodaszép fénykép nem igehirdetés. Dicsérheti az Istent, elmondhat róla dolgokat, felé fordíthatja a figyelmünket (Róm 1,20), de attól még nem igehirdetés.

1. Előadás

Egy igehirdetésnek bátran részét tudja képezni egy kis kortörténet, egyháztörténet, vagy irodalom, de az igehirdetés nem kortörténeti, egyháztörténeti, vagy éppen irodalmi előadás! Egyrészt mert nem az, másrészt, egy szint után nem értik, és egy idő után pedig abszolút nem érdekli a gyülekezetet, mert nem ezért jönnek.

2. Beszéd

Sok szolgálattevő beleesik abba a hibába, hogy azt hiszi, hogyha egy beszéd elé textust rak, akkor az rögtön igehirdetéssé válik! Hát nem! Egy gyülekezettörténeti, vagy egy nemzeti ünnepen megemlékező, vagy egy múltban élt evangélikust méltató stb. beszéd nem válik igehirdetéssé egy textustól. Megvan a beszédnek is a helye és az ideje, de ne gondoljuk, és ne is nevezzük igehirdetésnek!

3. Exegézis

Az igehirdetésre való készülésnek az egyik legfontosabb állomása az exegézis. De egy textusnak vagy témának nyelvészeti-teológiai stb. vizsgálata, még csak egy „nyers” anyag, amit „meg kell főzni” a gyülekezet számára. Nem azért mert a gyülekezet buta, hanem azért, mert az igehirdetés nekik szóló evangélium, nem pedig a mi tudományos felkészültségünk és rátermettségünk bizonygatása.

Másrészről az igehirdetésben nem hangzik el minden, ami az exegetálás közben felmerül, főleg egy hosszabb szakasznál. Az is művészet, hogy a Lélek segítségével, hogyan tudja az ember megszűrni azt a sok információt, ami egy adott szakaszban van, és kiválasztani a legmegfelelőbbet, amire a gyülekezetnek éppen akkor szüksége van! Az Úr adjon ehhez bölcsességet!

4. Mese

Áhítatokat kiváltandó szokott előfordulni, ifitáborban, csendesnapon stb., hogy az igehirdető talál, vagy hall egy történetet, mesét, sztorit, ami (jobb esetben) passzol ahhoz, amit ő mondani szeretne, vagy (rosszabb esetben) egyszerűen készületlen és gyorsan kell valami. Felolvas egy textust és hozzá a történetet, és (látszólag nagyon bölcsen és felnőtten) rábízza mindenkire, hogy hogyan értelmezi a valós, vagy vélt kohéziót az alkalom jellege, a textus és történet között.

Ez nem igehirdetés, hanem egy olcsó és méltatlan megoldás! Persze, tisztelet a kivételnek! Van olyan, hogy egy történet vagy mese tényleg „tud prédikálni”, de tapasztalatom szerint, ez elenyésző százalékban előre tervezett, szándékos és indokolt.

5. Parafrázis

Jellegzetesen két fajtája van a parafrázisnak, az egyik szándékos, a másik tudattalan. A szándékos az, amikor a szolgáló gyárt egy konkrét parafrázist a textusra, vagy pedig úgy mondja el a történetet, mintha az ma játszódna (pl. olyan szavakkal, szereplőkkel, helyszínekkel stb.). Ezzel nincs is semmi baj, egészen addig a pontig, ameddig nem ez adja az igehirdetés tartalmi gerincét. Bátran használjuk ezt a formát is, de „csupán” szemléltető jelleggel.

A másik formája a tudattalan. Ez talán egy kicsivel veszélyesebb is. Ez nem jelent mást, minthogy elmondjuk a textust még egyszer (kicsit bővebben), a saját szavainkkal. Van olyan, hogy meg kell tennünk, mert a mondanivaló igényli, de önmagában ezt ne nevezzük igehirdetésnek.

IV. Az igehirdetés formái, jellege szerint

Evangélikus egyházunkban perikópa rendszer szerint mennek a prédikációk és sokszor az Útmutató az, amit használunk az egyéb alkalmak vezérfonalaként. Ennek – sok előnye mellett – hátránya is van. Mégpedig az, hogy indokolatlanul egysíkú az igehirdetések jellege. Ezért tartom fontosnak, hogy (nagyon röviden) erről is beszéljünk.

1. Homília

A homília a textuális igehirdetés, ez a legelterjedtebb forma a mai magyar evangélikusságban. Öröm azt látni, hogy ennyire elkötelezett az egyházunk a Szentírás iránt.

A homília tehát egy kiválasztott, vagy kijelölt bibliai szakasz alapján történik, követi annak vonalát, tartalmát és arra koncentrál, a benne rejlő üzenetet próbálja közvetíteni.

2. Sermo

A sermo a témaprédikáció. Nem egy kiválasztott textus alapján történik, hanem egy témát vet fel és megvizsgálja az „egész” Szentírást, hogy mit mond erről a témáról.

Egyházunkban ritka a sermo, de sokkal sűrűbben előfordul, mint gondolnánk. Ugyanis az a skizofrén helyzet állt elő, hogy a gyülekezeti élet megkívánná a sermot, (pl.: ha a templomfelújításra készülünk, akkor az adakozást, mint olyat, jó lenne megvizsgálni a Szentírásban, hogy a gyülekezet, tudja hogyan viszonyuljon ehhez a dologhoz), de köt bennünket a a vasárnapi perikópa (márpedig vasárnap van ott a gyülekezet legnagyobb nyilvánossága, tehát itt van értelme egy témáról beszélni), így a lelkész felolvassa textust és belepasszírozza a témáját. Vagy egyszerűen nem arról beszél, ami a textusban van!
Ez nem jól van így. Az igehirdetők missziójának kell lennie, hogy visszaállítsuk a becsületét a téma-igehirdetéseknek, főleg a témaprédikációnak. Tudnunk kell a gyülekezet kontextusát figyelembe véve adott esetben bátran elmondani egy-egy témaprédikációt.

3. Posztilla

A szentírásbeli helyek felolvasása (főleg evangéliumi részek - post illa verba evangelii) után mondott magyarázat. Így gyakorlatilag, minden textuális igehirdetést és (formailag nem prédikácó-szerű) igemagyarázatot (is) nevezhetünk posztillának.

+1. Tanítás

Számos alkalommal a prédikáció, vagy általában az igehirdetés szinonimájaként használják a „tanítás” szót. Ez persze részben igaz, de nem fedi teljesen a valóságot. A tanítás külön kategória, mégpedig egy tudatos terv alapján történő lelki „nevelése”, „fejlesztése” a hallgatóságnak. Lehet sermo és homília is.

*

Remélem, hogy ez a kis írás segítséget jelent majd neked abban, hogy eligazodhass az igehirdetés világában. De szeretném kijelenti, hogy ez nem „szentírás”! Másképp is használhatod ezeket a fogalmakat, csak mindig maradj következetes.

Áldott szolgálatot!

„legyen gondod az Írás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra”

(1Tim 4,13)