Böjti horgászat (prédikáció, Böjt 1. vasárnapja, 2020.03.01.)
textus: Jak 1,12-17
„12Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert
miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az
Úr megígért az őt szeretőknek. 13Senki se mondja, amikor
kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert Isten a gonosztól
nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.
14Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik
kísértésbe. 15Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn
pedig kiteljesedve halált nemz. 16Ne tévelyegjetek, szeretett
testvéreim: 17minden jó adomány és minden tökéletes ajándék
onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs
változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”
Tippeljünk, hogy melyik az ország legnagyobb civil szervezete! […]
Nem fogjuk elhinni, a horgászszövetség. Több mint
félmillió(!) tagot számlált 2019-ben. Anyai nagyapám is tagja
volt. Nagy horgász volt az öreg. Ráckevénél az Dunánál volt
nyaralójuk. Kis túlzással azt tudom mondani, hogy nagyapán május
elején bedobta a botot és szeptember végén húzta ki a vízből.
Érdekes, hogy bár – kisgyerekként – én sokat kértem tőle,
de sosem sietett megtanítani horgászni. Persze az alapokat
megmutatta
és horgásztam is vele hébe-hóba, de ma nem mondanám azt, hogy
tudok horgászni. Azonban nagyon szívesen figyeltem magát a
folyamatot, és ahol lehetett ott bele is kapcsolódtam, főleg az
előkészítésbe. A kedvencem a beetetés és kuttyogatás volt. A
beetetéskor mindenféle halaknak való finomságokat dobáltunk a
vízbe, a horgászat előtt, a kuttyogatás meg egy olyan
kanál-szerű eszköz vízbe mártogatása volt, amely olyan
(kuttyogó) hangot adott ki, amelyet a harcsák nagyon vonzónak
találtak, odamentek, mi meg jól kifogtuk őket. Egyszer véletlenül
sikerült kifognom (természetesen segítséggel) egy tizenhét
kilós(!) harcsát. Kb. akkora volt, mint én abban az időben… De
persze nem rajtam múlt, és ez már amúgy is történelem…
A mai igénk központi témája a kísértés. De tulajdonképpen
mit is jelent ez a szó? Olyan külső vagy belső erő, amely az
embert a rosszra, a bűnre csábítja. Magyarul azok az érzelmek,
indulatok, cselekmények, történések, helyzetek, stb., amelyek az
Istentől el akarnak távolítani. A Biblia és Luther szerint három
irányból jöhet a kísértés: a körülöttünk lévő világ
(praktikusan és általában: a másik ember), az ördög, azaz az
emberen kívül és felül álló gonosz erő, és a saját magunk.
Mert, bár
a hit az ember természetes és
alapállapota, hiszen az Isten a vele való kapcsolatra teremtett
bennünket, de bűn által megrontott világban hívő emberként
mégis idegenek vagyunk, paradox módon. Sem a világhoz nem
tartozunk, de a bűn miatt az Istennek abban közvetlen közelségében
sem vagyunk, amit a Biblia „színről színre látásnak”
nevez (1Kor 13,12).
Jakab apostol pedig ebben a paradox helyzetben és – az ezt még
tovább – rontani akaró kísértésekben való megállásra buzdít
bennünket. Tartsunk ki, amikor valaki vagy valami el akar bennünket
vonni
az Istentől! Ez annyira fontos, hogy még az egyetlen, Jézus által
tanított imádságba, a Miatyánkba, és belekerült: „ne vígy
minket a kísértésbe”. Ez alapján, első olvasatra (vagy
hallásra), úgy tűnhet, hogy az Isten is bele
taszíthat bennünket egy-egy kísértésbe.
Ezzel szemben Jakab apostol ezt írja a mai igénkben: „Senki se
mondja, amikor kísértésbe jut: „Isten kísért engem”, mert
Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit
a gonosszal.” Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy Isten
valóban senkit sem akar megkísérteni (azaz a definíciónk
szerint: eltávolítani saját magától), hanem azt kérjük a
Miatyánkban ezekkel a szavakkal, hogy ne engedje meg, hogy a fent
említett három erő (a másik ember, az ördög, vagy saját
magunk) elrángasson minket Őtőle!
És emellett ott van az tény is, hogy végső soron mindig mi
hozzuk meg a döntéseinket, hogy mit teszünk vagy nem teszünk,
akárki is csábít bennünket. A mai igénkben van egy különös
szó, amely gyönyörűen mutatja ezt. „Mert mindenki saját
kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”-
írja Jakab. Ebben az igében a „vonzás” (görögül, az
Újszövetség eredeti nyelvén: „exelkó”) kifejezés azért
különleges – többek között – mert itt van egyetlen hely,
ahol előfordul az Újszövetségben! Már csak emiatt is érdemes
odafigyelni rá. Másrészt – és most nekünk ez a lényegesebb
– azért is fontos, amit jelent. Ugyanis ez a kifejezésnek az
alapjelentése az, hogy „előhúz”, „előcsalogat”. És talán
már sejtjük, hogy mely tevékenységi területről származik a
szó! A vadászat és a horgászat területéről! Amikor a vadász
etetőt helyez el a vadles közelében az erdőben, vagy amikor én a
nagyapámmal a stégről beetettem a halaknak, meg kuttyogattunk,
akkor pont ezt csináltuk: vonzottuk, előcsalogattuk őket,
„exelkó”! És mit ír erről Jakab: „Mert mindenki saját
kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.”
Mindenki maga vonzza be magát a rosszra! Nagyon furcsa és egyben
elkeserítő, de az ember olyan mint az a hal, amelyik saját maga
eteti be magát, saját maga, saját döntéséből harap rá a
horogra. Nonszensz, de így van!
Miért mondja ezt nekünk Jakab? Hogy ne tudjunk felelősséget
hárítani! Már az ősbűn esetében az Ádám és Éva történetben
is, az első reakciója ez volt a fáról evő emberpárnak: „Nem
én tehetek róla!” (1Móz 3,1kk) Ugyanis amíg a kísértés
és azt azt követű bűn, eltávolít az Istentől és a halál felé
vezet, addig ha rájövök arra, hogy kísértésben vagyok, vagy
valamit elkövettem, akkor a saját felelősségem beismerése pedig
közelebb visz az Istenhez! Sokan úgy gondolják, hogy a hívő
emberek egy jó része azért hívő (de legalábbis a hitük egyik
alappillére), hogy másra, az Istenre háríthassa a felelősséget!
„Nem én tehetek róla, az Isten akarta így!”; „Az Isten
büntet engem ezzel az állapottal/helyzettel/betegséggel!”, stb.
Pedig pont, hogy nem! A keresztény ember tudja, hogy az Isten nélkül
semmi sem történhet ebben a világban, de azt is tudja, hogy egy
csöppet sem csökkenti
vagy kicsinyíti a saját felelősséget!
És ez tulajdonképpen nem is ellentmondás, hanem az emberi ész és
logika számára fel nem fogható harmónia, mely az Isten végtelen
kegyelméből van így. Mert, amikor engedek a kísértésnek és
távolodom az Istentől, Ő azt is tudja, és akkor is szeret, és
megengedi, sőt maga is vágyik arra, hogy visszafordulva, ismét
őfelé közeledjek! Ez a mai nap jó híre!
A mai vasárnap, böjt első vasárnapja, az Isten hívásának
vasárnapja. Jakab apostol mellett még a mai nap zsoltára, az91., is biztat bennünket, hogy hívjuk segítségül az Istent
minden helyzetben. Mert nincsen olyan mélység, olyan távolság,
amelyből az Isten ne tudna és ne akarna kiemelni és magához
vonzani. Maga az Isten üzeni nekünk a szentíró által: „Ha
kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban,
kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.” (Zsolt 91,15)
Ha ez a hitem megvan, akkor lesz igaz, amit Jakab ír a mai igénk
elején: „Boldog ember az” Ez a boldogság (amely ugyanaz
a kifejezés, mit a Boldogmondásokban [Mt 5,1kk]) nem
hangulatfüggő, hanem az Istenben bízó ember állapota, amelyben
akkor is boldog lehet, ha éppen nagyon ramatyul van, és akkor is
boldog lehet, ha semmi és senki nem támogatja meg ezt ezen a
világon! Miért? Mert az Isten boldogsága, mely Jézus Krisztusban,
és az ő általa hirdetett és elvégzett megváltásban gyökerezik:
„Engem szeret az Isten! Értem jött el Jézus! Nekem örök éltre
helyem van az Istennél!” Ámen
Lelkész úr alighanem belelátott a fejembe - na, nem a prédikáció teljes tartalmával (mivel nem vagyok lelkész, így esélytelen lenne ilyesmit írnom), hanem hogy:
VálaszTörlés1) Mennyire igaz, hogy az ember mennyire tudja hárítani a felelősséget!
2) Ha belenézünk az Útmutatóba, akkor látjuk, hogy a mai igék szinte mind a kísértéssel foglalkoznak.
3) S hogy a 91. zsoltár mennyire telitalálat - és nemcsak ilyenkor! :-)