Törvény belsőleg (prédikáció, Böjt 4. vasárnapja, 2020.03.22.)
textus: Róm 7,22-25
„22Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember
szerint, 23de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol
az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő
törvényével. 24Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a
halálra ítélt testből? 25Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus
Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten
törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.”
Van egy sorozat, ami az utóbbi időben nagy hatással volt rám. Ez
pedig az Altered Carbon, magyar címe: Valós Halál. Arról szól a
sorozat, hogy a jövőben az emberiség felfedezett egy másik élhető
bolygót (igazából többet
is) és ott megtalálja egy rég letűnt
civilizáció nyomait. Ennek mentén rátalálnak egy anyagra, amely
olyan tulajdonsággal bír, hogy tárolni tudja az emberek tudatát.
Ebből kifejlesztik az úgynevezett „tok”-okat, amelyek által az
ember egyik testből a másikba „költözhet”. Ennek nyomán az
emberek élete meghosszabbítódik, és a testi halál után is
élhetnek tovább egy másik testben, vagy ha sok pénzük és
befolyásuk van, akkor az eredeti születési testük – vagy
ahogyan ők nevezik: „burok” – klónjaiba költözhetnek át. A
sorozat főszereplőjének jellemfejlődésében – sok minden más
mellett – egy olyan folyamat is lezajlik, melyben onnan, hogy úgy
cserélgeti (igazi és mesterséges) testeket, mint a ruhát, és
abszolút nem számít, hogy mi történik vele, mert úgyis a tudat
a lényeg, eljut odáig, hogy vannak olyan reakciók, események,
érzések, lelki és tudati folyamatok, amelyek igenis másképpen
jönnek elő, másképpen vannak, ha mást testben van, és mégiscsak
az eredeti, születési test, amelyben a „legigazibb”, amelyben
igazán ő ő. Egészen konkrétan: egy tudat és hozzá egy eredeti
test.
Ezt a – mondjuk így – jellemfejlődési utat a
kereszténységnek, és sok esetben, a keresztényeknek is be kell
járni. Mindig is ott volt a kereszténységben a kísértés, hogy a
testet lenézze. „Ó, az a bűnös test! Bárcsak meg lehetne
szabadulni tőle és a lelkem végre szabad lehetne!” Vannak olyan,
nem keresztény, vallások, amelyek ezt hirdetik. Gondoljunk csak a
hinduizmus egyik válfajára, a Krisna Tudatra, vagy éppen
Buddhizmusra. Mindkét vallás célja, hogy az ember kikerüljön
végre a test (igazából testek) börtönéből és tiszta lélekké
váljon. És úgy tűnik, hogy a Biblia is erről beszél. A mai
szakaszunk részlete, Pál tollából: „Én nyomorult ember!
Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”
Akkor mégiscsak igaz, hogy a test rossz és a lélek jó? Nem.
Határozottan nem. Egyrészt: az Isten az embert testnek és léleknek
teremtette és azt mondta róla, hogy ez így jó (1Móz1,31), másrészt pedig a Biblia arról is bizonyságot
tesz, hogy az utolsó napon testben fogunk feltámadni és testben
leszünk a mennyben is (1Kor 15,35kk; Fil 3,20-21).
Harmadrészt pedig Pál ebben a szakaszban, a testtel szemben,
mintegy másik pólusként, nem a lelket hozza, hanem értelmet.
Ráadásul. (De ez
utóbbinak a kifejtésére sajnos most
nincsen alkalmunk.)
Akkor hát miről ír itt Pál? Amikor az Újszövetség, de
különösen is Pál apostol, a testről ír, akkor nem a biológiát
érti rajta, és nem a matériát. Pontosabban, mivel az újszövetségi
eredeti görög nyelvben több szó is van a testre, és az sem
mindegy, hogy milyen szövegkörnyezetben szerepel az adott
kifejezés, ezért inkább azt mondom, hogy legtöbbször nem a
biológiát érti rajta. Itt, amikor azt írja: „Én nyomorult
ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”,
akkor nem a fizikai testtől való megszabadulásra, hanem arra az
Istentől elszakadott állapotra gondolt, amelyben minden embernek
élnie kell. És ettől az állapottól való megszabadulás, majd
csak akkor történik meg, amikor levetjük ezt a mostani testet és
megkapjuk a mennyeit. Pál erre a váltásra célzott. Ettől még a
test nem rossz dolog, de hibás, töredezett és a bűn alá van
vetve a lelkünkkel együtt.
Egy másik sűrűn félreértett fogalom is van ebben az igében. Ez
pedig a „törvény”. Ha törvényről gondolkodunk, akkor a
legtöbbünknek a büntető törvénykönyv (BTK), az ügyvédek,
vagy a börtön jut eszünkbe. Ha képesek vagyunk egy kicsit
elvontabb fogalmakban való gondolkodásra, akkor pedig a retorzió,
a büntetés is felmerülhet, mint fogalom. A mai igénk Isten
törvényéről ír. Isten törvénye azonban nem azért van, amiért
sokan gondolják. Nem egy „léc”, amit az Isten egyfajta
belépőként adott a számunkra, hogy ha meg tudod ugrani, akkor jó
vagy, akkor majd szeretni fog, akkor majd mennybe jutsz! Ez nem így
van. Egyedül a hit az, ami el tud vezetni Istenhez, ezen a földön
és majd mikor elhagyod akkor is. A törvény, amit (némi
általánosítással) mózesi törvényeknek is nevezhetünk,
amelynek összefoglalása a Tízparancsolat,
ma már más funkciót szolgál. Először is Isten törvénye a
rend, amely a mai kaotikus korban is töretlen, hiszen az Isten
szuverén irányítása alatt áll a világ. (Persze ezt pont
mostanában nehéz belátni, de gondoljunk arra, hogy nem csak
belátni, de átlátni sem tudjuk. És nem is feladatunk.)
A törvénynek akkor van nagy
szerepe, amikor már tudom és hiszem azt, hogy az Isten engem
mindenestül szeret és elfogad és hiszem, hogy Jézus Krisztus
azért jött, hogy engem hozzá vezessen! Akkor, amikor már tudom,
hogy meg vagyok váltva, saját teljesítményemtől függetlenül,
kegyelemből, szeretetből (Róm 3,21kk)!
És ha ez a tudat már megvan, akkor Krisztust követve, őhozzá
hasonulva, őt imitálva, egyre jobban olyan akarok lenni, mint
amilyennek az Isten akar engem. Ehhez pedig meg kell szabadulnom
mindentől, amit az Isten segítségével, magam erejéből meg tudok
tenni. Ezt nevezzük megszentelődésnek. Azaz azt, amikor az Isten
erőterében változom, egyre inkább olyan akarok lenni, ahogyan ő
akar engem, megszabadulva bűnöktől és más rossz dolgoktól. A
törvény, Isten törvénye (zanzásítva: a Tízparancsolat) pedig
nagyon jó arra, hogy tisztában legyek azzal, hogy milyennek kéne
lennem, és mitől lenne jó megszabadulni. Célja
a diagnózis felállítása,
azaz
hogy felismerjük
vele a rosszat és a bűnt az életünkben.
Eddig tehát arról beszéltünk,
hogy a test és lélek egységben van. Ezt az egységet még a
fizikai elmúlás sem törheti meg, mert a Biblia arról tesz
bizonyságot, hogy megdicsőült, mennyei testet fogunk kapni. És
amikor a Pál testről ír, negatív hangon, akkor elsősorban nem a
biológiát kell rajta érteni, hanem azt az állapotot, amelyben
vagyunk, azaz, hogy távol vagyunk az Istentől.
Utána pedig arról beszéltük,
hogy Isten törvénye nem a BTK, nem egy akadály, amin át kell
jutni, amit meg kell tenni, hogy az Isten szeressen bennünket, hanem
az Isten szeretetében élő ember fedezheti fel benne a világot
kormányzó Isten akaratát, és megváltottságának, szeretve
levésének tudatában formálhatja általa az életét, hogy minél
inkább Krisztus-követő lehessen.
És végezetül ez a két
fogalom, a test és a törvény, összeért a mai igénk kezdő
mondatában: „Mert gyönyörködöm Isten törvényében
a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok,
amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn
tagjaimban lévő törvényével.” Belső ember. Pál itt arról
ír, hogy a harc, amelyben jó és rossz, az Istenhez húzó és tőle
elválasztani akaró erők küzdenek az nem a testben, vagy a
lélekben dől el, hanem az egész ember benne van. A harc nem a test
és a lélek között van, hanem az un. belső ember és külső
ember (2Kor 4,16; Ef 3,16) között van. A belső ember
az a részünk, amely az Istenhez kapcsolódik, amelyet ő maga
táplál, amely mind a testünknek, mind a lelkünknek, mind az
elménknek, vagy tudatunknak az a része, amely őhozzá akar
közelíteni. A külső ember pedig azon részünk, amelyek éppen
ellenkezőleg, tőle el akarnak választani. A belső ember az Isten
törvényében gyönyörködik. Örömét leli az Isten rendjében,
az ő akaratában, egyre szentebbé és szentebbé válik (a „szent”
kifejezés a Bibliában az Istenhez tartozás jelzője), azaz egyre
közelebb és közelebb van az Istenhez a törvénye által.
Pál azonban tesz még egy furcsa kijelentést, amely egy
szembeszökő ambivalencia ebben az igében: „Én nyomorult
ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?”-
írja, és így folytatja: „Hála legyen Istennek a mi
Urunk Jézus Krisztus által!” Miért ujjong Pál párhuzamosan
azzal, hogy közben nyomorúságosan érzi magát? Azért, mert
tudja, hogy ez a harc már eldőlt. Azzal a tudattal kell vívnunk az
Istentől elszakítani vágyó külső emberünkkel a harcunkat, hogy
győzni fogunk. Miért? Mert az az Isten akarata, hogy üdvözítse a
benne hívőket! Micsoda reménység ez! Hadd fejezzem be egy másik
páli szakasszal a mai igehirdetést: „Ezért tehát nem
csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső
emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4,16) Ámen
Köszönöm, ámen! :-)
VálaszTörlés