Nem privatizált (prédikáció, Böjt 5. vasárnapja, 2020.03.29.)
textus: Zsid 10,19-25
„19Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk
a szentélybe Jézus Krisztus vére által, 20azon az új és élő
úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő
teste által; 21és mivel nagy papunk van az Isten háza felett:
22járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek
a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23a testét pedig
megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan
ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. 24Ügyeljünk arra,
hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. 25Saját
gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem
bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy
közeledik az a nap.”
Sokszor teszek fel kérdéseket a prédikáció részeként. Ezt a gyülekezet tagjai tudják, és már azt hiszem meg is szokták. Ahogyan készültem a igehirdetésre, már el is döntöttem, hogy melyik az a kérdés, amivel kezdeni fogok… Aztán egy pillanat múlva rájöttem, hogy ugyan feltehetem a kérdést, de válaszokat nem lesznek az üres templomban. Aztán a következő gondolatom az volt, dehogynem, válaszok lesznek, csak én nem fogom hallani, úgyhogy mégiscsak fel teszem a kérdést. Így szól: Ki tudja, hogy jeles milyen nap március 25., amely ennek a hétnek a szerdája volt? […] Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe volt. Evangélikusként kérdezhetnénk, hogy mi közünk van nekünk ehhez a Mária ünnephez. Az a helyzet, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe nem Mária ünnep, hanem Jézus ünnep. Ugyanis ezen a napon jelentette ki Gábriel angyal Máriának, hogy gyermeke fog születni (Lk 1,26kk). Az ünnep dátuma úgy jön ki, hogy december 25-től, a karácsonytól, Jézus születése ünnepétől, pontosan kilenc hónapot számolunk vissza. Különben ez volt az egyik olyan hétközi ünnep, amiről Luther úgy gondolta, hogy az alap ünnepeken kívül meg kellene tartania azoknak is, akik a reformáció tanítását követik.
Milyen érdekes magának az ünnepnek a neve! A „boldogasszony”-t
értjük, hiszen Máriát pont
azt énekelte az esemény után, hogy az egész világ boldognak
fogja mondani őt (Lk 1,46kk).
De mi ez a „gyümölcsoltó” dolog? Ilyenkor, márciusban, van
nagyjából a gyümölcsoltásoknak az ideje. Ezt azt jelent, hogy ha
valaki „módosítani” szeretne a gyümölcsfáján, akkor ez az
az időszak, amikor ágat, hajtást lehet beleoltani a fába. A
városi emberek, de meg a falusiak nagy része sem tudja, hogy ez
tulajdonképpen mit jelent, és akik ismerik a fogalmat, azok közül
még kevesebben tudják meg is tenni, a gyakorlatba ültetni… De
ami nekünk most fontos, hogy ebben az ünnepben (de legalábbis az
ünnep nevében) gyönyörűen megmutatkozik, hogy régen mennyire
összekapcsolódott a mindennapi élet tevékenysége és hite!
Félreértés ne essék, én nem sírom vissza a régi korokat, nem
mondom, hogy a múlt valaha is aranykor volt. Egyik kor sem az. Sőt,
örülök, hogy ezt a mostani világjárványt nem egy modern
orvoslás nélküli világban kell átvészelnem.
Az nagyon durva lenne… Csak azt mondom, hogy az az egység, amely
az ember mindennapjaiban is Istenre mutatott, már korán sem
jellemzi annyira a 21. század emberét, mint a régebbi korokét.
Itt van példának Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe is. De
például ott van, hogy régen, ha az ember haza igyekezett
messziről, akkor az első dolog, amit meglátott a templomtorony
volt. Ez jelentette az otthon első jelét és az otthon érzését
is. Vagy például ott az idő. Amíg nem terjedtek el az órák, és
főképpen a hordozható méretű órák, addig a templom harangja
jelezte az időt. A tevékenységek, az otthon és az idő is,
mind-mind, nem csak az emberé, hanem elsősorban az Istené volt. Az
ember így könnyebben tudott kapcsolódni az Istenhez még akkor is,
ha meggyőződésem, hogy akkor sem voltak többen a hívők mint ma!
Az
ember először az Istenről, de aztán a természettől is le akarta
választani magát. Fanfárok zengtek, hogy„most már csak a miénk
az ünnep, csak a miénk a tér, csak a minénk az idő, csak a
minénk a Föld erőforrásai! Legyőztünk a természetet, Isten
halott!”
Ehhez képest a mostani pandémia, a világjárvány visszarántott
bennünket a valóságba. Nem győztük le a természetet, nem a
minénk a tér, nem a miénk az idő, és jelenleg a Föld most nem
nagyon szeret bennünket. Ahogyan egy nagyon tanulságos cikkben
olvastam: „sokan
képzelik úgy, hogy legyőztük a természetet és biológiai
énünket, mi vagyunk az istenember, aki újraalkotja és irányítja
a világot. Nem nekünk kell a természettől félni, hanem annak
kell tőlünk. Lombikban szaporítjuk magunkat, új növényeket
hozunk létre, amelyek ellenállnak ellenségeiknek. Keményebb
anyagokat alkotunk, mint amire a természet képes, felhasítjuk az
atomot és energiát nyerünk belőle, a kvantumokat rávesszük,
hogy világítsanak át bennünket. Chipet építünk az emberek
agyába és interneten távirányítunk vele egy másik embert 10
ezer kilométer távolságról. Vagy ahogy Harari
írja: a Google jobban tudhatja, kit vegyek feleségül, mint én
magam. Legyőztük biológia énünket, leromboltuk határainkat,
uraljuk a természetet. […] A hétköznapi ember azt érezheti: a
tudomány mindentől képes megvédeni őt.
Azaz:
érezhette. Eddig. Önbizalomtól csöpögő világunk ezekben a
napokban pillanatokat alatt omlik össze, mert a rég meghaladottnak
hitt természet létrehozott egy parányi mikroorganizmust, amely nem
is igazán élő szervezet, csupán egy vírus. […] Pillanatok
alatt derült, ki, hogy a tudomány csekély védelmet képes
nyújtani, a szofisztikált egészségügyi rendszerek csődöt
mondtak, a Homo Deus (megj.: azaz az istenné válni akaró ember)
ember visszatért az őskori védekezéshez, a rejtőzködéshez.”
Igen, jön a veszély, és pontosan azt csináljuk, amit ősidők
óta tettünk, ha baj van: eljrejtőzünk. Ahogyan azt a Biblia is
megírta az első lapokon, a bűnbeesés kapcsán. Ádám és
Éva, mikor rádöbbentek, hogy mit tettek, elrejtőzködtek. „aztán
meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor sétált
a kertben, az ember és a felesége elrejtőzött az ÚRisten elől a
kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt
kérdezte: Hol vagy?” (Gen [1Móz] 3,8-9) És most, mi is
otthon rejtőzködünk, és bár magunknak akartuk a teret, az időt,
magát a természetet, de… sokra megyünk vele!
Sokan (talán éppen ezért) Isten ítéletének képzelik azt az
időszakot. „Most akkor jól megbüntet bennünket az Isten ezért,
azért vagy amazért!” És mintha a mai vasárnap neve: a Megítélés
Vasárnapja, is ezt támogatná. „Ítélj meg, Istenem”
(Zsoltárok 43,1) – mondtuk együtt az istentisztelet elején. Nem
kételkedem, hogy jól megérdemeljük a dolog, de nem tolnám az
Istenre ezt az egészet.
Minden kor a maga nagy tragédiáiban látta meg az ítéletet.
Háborúkban, járványokban, gazdasági összeomlásokban vélték
az emberek felfedezni azt, hogy „Na, most lesz itt mindennek vége!
Majd most jön el az utolsó nap!” A mai igénk is így zárul:
„bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy
közeledik az a nap.” AZ A NAP! „Tudjátok,
amikor – az Isten akarata szerint – véget ér a világ úgy,
ahogyan ma ismerjük!” Aztán, sohasem jött el… Legalábbis
eddig… És mi, talán most véljük felfedezni az idők jeleit,
hogy baj van! De aztán az is lehet, hogy megint nem lesz belőle
semmi…
De ez nem baj, egyáltalán nem az! Mert nem maga a jel, amit
felfedezni vélünk, a fontos, hanem az, amit kivált, azaz, hogy az
Isten felé fordít, hogy felkészülhessünk, hogy hozzá
közeledhessünk. És ha ez megvan, akkor már nincsen jelentőséges
sem a jelnek, sem az időnek! És ekkor talán észbe kapunk és
rájövünk, hogy attól, hogy a modern ember másképpen tekint a
dolgokra, attól még azok nem mások. Most
egészen világossá válik, hogy a tér, az idő, a természet is
Isten kezében van, aki nem privatizálta ezeket, amikor az ember
kezébe adta, hanem „csupán” használati jogot adott! Nagy a
különbség!
A Biblia korabeli ember számára az Isten jelenléte egy adott
helyhez volt köthető, a jeruzsálemi templomhoz, és azon belül is
a szentélyhez, ahol a frigyláda volt erre a biztosíték. De maga a Biblia fordított ezen:
„bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által”.
Azt mondja nekünk az ige, hogy nem kell sehova sem menni ahhoz, hogy
bemehessünk a szentélybe, azaz Isten jelenlétébe, hanem csak
Jézus neve kell hozzá. Hogy Jézus nevében lépjünk az Isten elé,
vagy éppen, üljünk le a képernyők elé! Milyen jó, hogy ezt ma
meg tudjuk tenni!
„Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el”- ezt is írja az
ige. És most mi ezt komolyan vesszük, mert bár online, de mégis a
Szentlélek által, igazi közösségben, gyülekezetben vagyunk!
Vegyük komolyan, hogy fizikai távolság ne szakítson el bennünket
a gyülekezettől, melynek tagjai vagyunk. Vagy éppen nem vagyunk
tagja, akkor keressük meg azt, ahova hazavezet bennünket az Isten.
Meg fogja tenni! Viseljünk gondolt a közösségre, telefonon, az
interneten is! Hordozzuk együtt terheit továbbra is!
És még egy dolog a végére. A szentíró ezt is írja: „Ügyeljünk
arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.”
Világosan megfogalmazza ez a szakasz azt, hogy az Isten felé
fordulás minden esetben a másik ember felé való fordulást is
jelenti. Ebben az időszakban különösen is figyeljünk arra, hogy
megmutassuk, a tevékeny szeretet és az irgalom forrása a Jézusba
vetett hitünk! Ő indít bennünket arra, hogy segítsünk
egymásnak, és ami most a legfontosabb, hogy vigyázzunk egymásra!
Legyen a mai ige üzenete reménység a számunkra! Ámen
Igen, csak ezt lehet mondani: ámen! :-) Köszönöm szépen, hogy olvashattam!
VálaszTörlés