Nézz a lábad elé! (prédikáció, Böjt 3. vasárnapja, 2020.03.15.)
textus: Jel 5,11-14
„11És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az
élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és
ezerszer ezer volt; 12és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a
megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a
bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!
13És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön,
a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt
mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a
tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!
14A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak,
és imádták őt.”
Vannak tipikusan olyan mondatok, amit (szerintem) minden szülő mondott már a gyerekének, illetve minden gyerek hallott már a szüleitől. És ezek azt hiszem kortól, korszaktól függetlenül, számtalanszor elhangzottak a magyar családokban. Például:
Miért kell mindent százszor elmondani?
A sárgarépát edd meg, attól tudsz majd fütyülni!
Már meg tudod csinálni, mert ügyes nagyfiú/nagylány vagy!
Tedd a szád elé a kezed!
Most már tényleg leszakad a kezem/derekam/vállam, menj a saját
lábadon!
Attól még, hogy nem látod koszt, ott van, úgyhogy mosd meg a
kezed!
Süket vagy?!
Ne vitatkozz, indulás fürödni!
Most elszámolok háromig: egy…
Nagyon fáj? Adjak rá gyógyítós puszit?
De az, amit én mindennél többször hallottam gyerekként (és
minden bizonnyal ezerszer el is mondtam szülőként): „Nézz a
lábad elé!” Na persze, sokszor indokolt is volt. De persze
sokszor úgy hangzott el ez a mondat, hogy eső után köpönyeg,
mikor már elestem, felbuktam, orra estem. Vagy éppen a lányom
tette ugyanezt.
Igen, triviális, de akkor is jó tanács: Nézz a lábad elé! Mert
jöhet egy kátyú, egy padka, egy kutyakaka, vagy bármi más, amibe
nem kellene felbukni, nem kellene belelépni. Van azonban egy út,
ahol ez a szabály nem igaz. Egy, amely nem is út a szónak fizikai
értelmében, de annál inkább út a szónak lelki értelmében. A
mai vasárnap, böjt 3. vasárnapjának zsoltára a 25. És ebből a
zsoltárból származik a mai nap mottója, vezérigéje is: „Szemem
állandóan az ÚRra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a
csapdából.” (Zsolt 25,15). Az Istenhez vágyó, Krisztust
követő út az egyetlen, amely olyan, hogy a tekintetünkkel nem az
előttünk lévő utat kell pásztázni, buktatókat keresve, hanem
fel kell emelni a tekintetünket és az Istenre nézni! Úgy is
mondhatnám, hogy a Krisztus követők útja az egyetlen, ahol nem,
hogy szabad, de muszáj az orrunkat magasan hordani,… legalábbis
felemelt tekintet miatt. Miért? Mert az Isten az, aki szabadítást
tud adni, nem pedig én a magam erejéből. Ahogyan a nem olyan régen, igehirdetési alapigeként, előttünk lévő szakasz mondja,
Dániel próféta könyvéből: „nem a magunk igaz tetteiben,
hanem a te nagy irgalmadban bízva” (Dán 9,18)
Oké, rendben, hogy fel kell emelni a tekintetünket. De mit látunk,
ami segít, mit látunk, ha felnézünk?
A mai igénk a Jelenések könyvéből származik. A Jelenések
könyve az egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott része a
Bibliának. Találóan mondta Takácsné Kovácsházi Zelma, az egyik első magyar evangélikus lelkésznő, a Jelenések könyvéről: A
Jelenések könyvére úgy lehet tekinteni mint mozaikra, ha az ember
csak közelről nézi, akkor elveszik a részletekben és nem
láthatja meg az egész képet és mondanivalót. A Jelenések egy
olyan könyv, amelyben rengeteg misztikus és furcsa dolog van,
különleges élőlények, próféciák, tragédiák, múlt- és
jövőbeni események leírása… Ha azonban nem veszünk el a
részletekben, hanem a nagy képet nézzük, akkor kirajzolódik a
lényeg: Jézus Krisztus a győztes! Ő a dicső Bárány, aki által
az Isten újra magához hozta, és fogja vinni, az emberiséget.
„Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a
gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség
és az áldás!”
És ennek a nagy képnek az egyik csúcspontja a mai igénk,
amelyben esszenciálisan ott van a lényeg: Isten és Jézus
dicsősége a világ reménye. A mai igénkben egy mennyei
istentiszteletbe, liturgiába pillanthatunk bele, de csak úgy,
mintha egy ajtórésen kukucskálnánk be. Ahogyan maga János, a
szerző írja: „Ezek után láttam, hogy íme, nyitva van egy
ajtó a mennyben” (Jel 4,1). Bepillantást nyerhetünk a
mennyei örömbe, ahol istentiszteletre gyűlnek össze az élőlények.
„minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és
a tengerben, és minden, ami ezekben van”
A Jelenések könyve akkor íródott, mikor a keresztényeket nagyon
durván üldözték, sőt irtották! A könyv vigasztalásnak szánt
mű volt, amely arra indított a kor hívő embereit, hogy ne a lábuk
elé, a szörnyűségekre, hanem felfelé az Istenre tekintsenek. Ez
persze nem egyenlő a ma nagyon divatos, pozitív pszichológiával,
hogy mindenben meg kell találni a jót és szépet. Azon egyszerű
oknál fogva nem az, hogy vannak olyan dolgok, amiknek nincsen jó
oldala, nem lehet belőle semmi jót sem kihozni. Az önbecsapás
helyett azonban sokkal vigasztalóbb a reménység, az élő
reménység, amely Krisztusban a miénk: „A trónon ülőé [az
Atyáé] és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a
dicsőség és a hatalom örökkön-örökké!”
Sokféleképpen gondolunk és kapcsolódunk, kapcsolódhatunk az
Istenhez. A mai igénk Isten erejét, hatalmát és dicsőségét
hozza elénk. Amikor most ilyen zaklatott kort élünk, amikor
válságok és betegségek tartanak sakkban bennünket, akkor
gondoljunk arra és kapaszkodjunk abba, hogy az Isten nagyobb, hogy
Jézus erősebb és hatalmasabb, mint bármi, amit a világ vagy az
ördög fel tud sorakoztatni! Ettől még nem lesz minden oké, de
nekünk nagyobb pártfogónk van mindenki másnál, aki dicsőséges
és hatalmas és tud is tenni! Bízzuk rá magunkat, családjainkat –
és ezen a napon különösen is – nemzetünket, helyezzük a
kezébe a sorsunkat, mert ott van a legjobb helyen. Ámen
Ámen, ámen, és ámen! :-)
VálaszTörlés