A mennyei személyi (prédikáció, Húsvét utáni 3. vasárnap, 2020.05.03.)

textus: Zsid 11,13-16

„13Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. 14Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. 15És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. 16Így azonban jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.”

A teljes istentisztelet videója:

A prédikáció:

Mi az, ami meghatározza a személyazonosságunkat? Néhány alapadat csupán, de egész életünkre hatással van és nem lehet megváltoztatni. Ilyen a születési idő, az „anyjaneve” és a születési hely. Ezeket nem lehet megváltoztatni. És mindez ott van a legfőbb iratunkban a személyi igazolványunkban. Az utóbbi években már születéstől kiadják a személyiket, de amikor én gyereke voltam, akkor 14 évesen kaptuk meg az elsőt (jelzem: én még a „barnával” kezdtem). Nagyon nagy dolognak éreztük, valahogyan felnőttebbek lettünk tőle. Nyolcadikban és kilencedikben – amikor az első személyinek ideje volt – mindenki bevitte az új személyit az osztályba és mi természetesen mindig megvizsgáltuk, röhögtünk az igazolványképeken (nem is tudom, hogy van-e valaki, aki jól néz ki egy igazolványban?). Én mindig nagyot néztem és jól megjegyeztem, ha valaki nem Szolnokon született. Szolnoki származású vagyok, ami megyeszékhely, szóval viszonylag kevesen vannak, voltak olyanok, akik fiatalok Szolnokon laknak, de nem ott születtek. De volt egy-két személyi, ami még ennél is különlegesebb volt. Azoké, akik még csak nem is Magyarországon, hanem valamely más országban születtek. Főleg a kilencvenes években… Nagyon menőnek tartottam őket. Én is úgy szerettem volna, ha valami extra hely lett volna beleírva a személyibe születési helyként… De hát ezen már nem lehet változtatni.

Azonban, ha az ember felnő, akkor – ha születési helyet nem is – de lakóhelyet tud váltani. Vannak olyan városok (Szolnok és Ajka is ilyen), ahol nagyon sokan élnek olyanok, akik nem itt születtek, vagy nem itt voltak gyerekek. És még ma is, rendszeresen hallok olyat, hogy a környékről sokan beköltöznek a városba. Ez, tulajdonképpen nem is olyan extra, hiszen az egész világ e felé halad. Ezt nevezzük urbanizációnak, azaz városodásnak és városiasodásnak. Magyarul egyre többen vannak, akik beköltöznek városokba. Ennek sok oka lehet, de főleg a lehetőség és az életben, családban való kiteljesedés az, ami motiválja az embereket, hogy faluról a városba, városból a nagyobb városba költözzenek. Amikor mi is Somlószőlősről beköltöztünk Ajkára, lassan négy évvel ezelőtt, akkor így búcsúztak tőlem az ottani közösségből: „reméljük ott megtalálja a számítását”. És talán már sokan hallották vagy mondták ugyanezt: remélem megtalálod a számításod.

A mai igénk az Újszövetségből, annak is egy különleges könyvéből, a Zsidókhoz írt levélből származik. Az első fontos tudnivaló róla, hogy nem tudjuk ki írta. A második pedig az, hogy szoros kapcsolatban van a Biblia első részével az Ószövetséggel. Telis-tele van olyan utalásokkal, amelyek összekötik ezt a levelet az Ószövetséggel, pontosabban fordítva, az Ószövetséget ezzel a levéllel és így az Újszövetséggel. A könyv nagy részében bizonyítékok sorakoznak arról, hogy Jézus Krisztus a messiás és ő az az áldozat, amire szükség volt ahhoz, hogy mi odatalálhassunk az Istenhez. Illetve azt taglalja, hogy a feltámadott és mennybe ment Krisztus, hogy is főpapja mind a mai napig népének. A mostani szakaszban pedig lezárása egy nagyobb egységnek, amelyben fel vannak sorolva azok az ószövetségi alakok, akiknek példaértékű hite volt. Ezek az ószövetségi hívő emberek állandóan utaztak és költöztek. „Csak távolról látták és üdvözölték [az ígéreteket], és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön.” Azokról az ígéretekről van itt szó, amelyek mind-mind Jézusról szóltak. Szóval itt ebben a részben nem arról van szó, hogy a nomádságuk miatt voltak idegenek és jövevények, hanem azért mert még nem találkozhattak az Isten legnagyobb tettével, jelesül, hogy Jézusban emberré lett. „Jobb haza után vágyakoztak, mégpedig mennyei után.” -írja a mai igénk.

És ez a mennyei haza pedig egy különleges városban öltött testet. „számukra várost készített” az Isten, így olvassuk. Ezek az régi ószövetségi emberek megszülettek valahol útközben, és nomád-félnomád életmódjukból kifolyólag, hol itt laktak, hol ott. Azonban egy helyre biztosan nem mentek: a városba, hiszen ott nem nagyon lehet legeltetni. Éppen ezért kimondhatjuk, hogy itt nem egy konkrét lokációról, földrajzi pontról van szó, hanem valamilyen „lelki” helyről. Így a mai igénk nagy megkülönböztetése, hogy az Isten valami nagyon másba akarta őket vezetni. Az a hely, amit az Isten elkészített számukra (és már most előre bocsátom, hogy számunkra is), valami nagyon más, mint amit eddig tapasztaltak, tapasztaltunk.

Nagyon érdekes dolog a keresztény ember világszemlélete. Ugyanis ellenirányú a szemlélete a nem hívő emberhez képest. Amíg a nem hívő ember az életét a születése felől értelmezi, jelesül, hogy telik az idő, öregszünk, meghalunk, addig a keresztény ember az örök élet reménysége felől, (azaz az abban való bizalomban, hogy az Isten, a fizikai valóságból való kilépés után, magához vesz bennünket) értelmezi az egész földi valóságot. Ezt nevezzük – teológiai műszóval – eszkatologikus látásmódnak. Az eszkatológia az élet és világ végét tárgyalja. De ez nem egyfajta naiv utópia, hogy az Isten egyszer majd valamikor csinál majd valamit, amitől nekem jó lesz, hanem egy bizonyosság, hogy Ő magához emel engem.

Méghozzá nem is akárhova, hanem pontosan abba a „városba”, amiről a mai igénk beszél. A Jézus utáni embernek, így a ma emberének is lehetősége van arra, hogy belépjen Krisztus nyomán abba a városba, amiről olyan nagy emberek, mint Ábrahám, Jákob, Mózes, stb. csak álmodtak! Nekik csak ígéretek voltak arra, hogy lesz majd út abba a városba, de nekünk már, a feltámadás által, bizonyosságunk van!

Így hát arra hív ma az igénk, hogy lelkileg urbanizálódjunk, „költözzünk be”, de legalábbis induljunk el az odavezető úton. Mert a helyünk készen áll!

A múlt héten énekeltük a dalt:

„A Bárány vére volt az ár, 

Őnála többé nincs halál.

Krisztusban üdvöm készen vár,

Ott fenn, az Isten trónjánál,

Ott fenn, az Isten trónjánál.”

Készen van a helyünk. Sőt! Jézus azt mondja: „aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy aki hisz Jézusban, annak már nem csak a helye van kész, de az új lelki személyi igazolványa is! Az ittenin nem lehet megváltoztatni a születési helyet, de az Úrtól kapunk egy másikat! Hiszen, aki Krisztusban van, arról a Biblia úgy beszél, hogy újjászületett (Jn 3,3). Így onnantól kezdve már nem csak az határoz meg minket, nem csak az tartozik a személyazonosságunkhoz, hogy hol születtünk erre a földre, hanem az, hogy az Isten városában újjászülettünk! És ez a legfontosabb, hogy hazára, otthonra számíthatunk amikor mindennek vége lesz!

Ma, az öröm (Jubilate) vasárnapján a legnagyobb öröm kerül elénk! Annak az öröme, hogy az élet nem ennyi, hanem ennél sokkal több. És ott végződik majd az Isten városában! Ámen