A szabadság dala (prédikáció, Húsvét utáni 5. vasárnap, 2020.05.10.)

textus: Apcsel 16,25-35

„25Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. 26Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. 27Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok. 28Pál azonban hangosan rákiáltott: Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk! 29Ekkor az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé; 30majd kivezette őket, és ezt kérdezte: Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek? Ők pedig így válaszoltak: 31Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. 32Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak. 33Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt. 34Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.

35Amikor megvirradt, elküldték az elöljárók a törvényszolgákat, és azt üzenték: Bocsásd szabadon azokat az embereket!”

Az egész istentisztelet videója:

Két személy közötti kapcsolat milyensége sok mindenen múlik. De az biztos, hogy az egyik legfontosabb a minőségi együtt töltött idő. Én az utóbbi időszakban fedeztem fel egy olyan társasjátékot, amelyet ketten lehet játszani és a feleségemmel nagyon jókat játszunk együtt esténként. Minőségi idő. A játék olyan, mint a sakk. Gondolkodni kell, stratégiát, tervet kieszelni. Amikor a másik lép, akkor megpróbálni kitalálni, hogy ő mit akar. „Ebből a lépésből az következik, abból meg amaz,…” stb. De egy szint után már akármennyire is ismerem a játékot, vagy a játékpartnert, nem tudom kitalálni a terveit, mert annyira sok a változó. Onnantól csak a ráhagyatkozás marad. Lép valamit, amire meg én fogok lépni valamit.

A mai igénk az Apostolok Cselekedeteinek könyvéből van, amely könyv az egyház születésének és cseperedésének leírása. (erről kicsit bővebben beszéltünk két hete) Egy nagyon fontos pillanatnak vagyunk a tanúi a 16. fejezetben. Az evangélium átkerül Európába. Ma, sokan úgy gondolkodnak, hogy Európa a keresztény földrész. Rengeteget beszélnek arról, hogy a keresztény Európa így a keresztény Európa úgy… Tudatosítani kell azonban, hogy a kereszténység születési helye, és a bibliai személyek mindegyike nem európai, hanem ázsiai, azon belül is főleg zsidó. Szóval a kereszténység eleve nem egy európai találmány, és Európa még a legjobb pillanataiban sem volt soha – ténylegesen – keresztény. De ez egy másik történet… Szóval, Pál apostol van itt központban. Álmot lát, amelyben egy makedón származású férfi (Apcsel 16,9) jelenik meg neki, és kéri őt, hogy segítsen rajtuk. Ezen az isteni jelen felbuzdulva Pál, munkatársával Szilásszal együtt áthajózik az Égei-tengeren, és így az evangélium eljut Európába. Micsoda történelmi pillanat – gondolhatnánk jogosan. Erre így olvassuk a mai igénk előtt: „Velük együtt a sokaság is rájuk támadt, az elöljárók pedig letépették ruhájukat, és megbotoztatták őket. Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta.” (Apcsel 16,22-24) és a mai igénk így folytatja: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket.” Mi van? No, álljunk meg egy szóra! Az evangélium eljut Európába, kezd igazán kibontakozni valami egészen nagy dolog, erre az apostolokat lecsukják?! Úgy tűnik, igen. Úgy tűnik Európa nem fogadja olyan jó szívvel és nyitottan az evangéliumot… A részletes okok a mai üzenet szempontjából annyira nem fontosak, a lényeg az, hogy Pál és Szilász börtönben vannak – a ma is létező – Filippi városában. Sőt, nem elég, hogy börtönben, de kalodában is, ami csak még rosszabbá teszi a dolgot. Aztán éjfél körül nagy földrengés történik. A tudósok azt tippelik, hogy a Richter-skála szerinti ötös és hetes erősség között lehetett valahol. Ennek hatására „megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó”. A börtönőr, felriadva álmából, látta, hogy minden tárva-nyitva, arra a logikus következtetésre jutott, hogy megszöktek a foglyok, miközben a parancsa úgy szólt, hogy „hogy gondosan őrizze őket”. Erre azt tette, amit akkor minden katona tett volna a helyében a szégyen elkerülése érdekében, öngyilkos akart lenni. De Pálék rászóltak, hogy ne tegye mert itt vannak, nem mentek sehova. Erre a börtönőr leborul előttük, magához fogadja őket a házába, megkeresztelkedik az egész családdal együtt. És a poén a végén: másnap reggel parancsot kap, hogy engedje el a foglyokat. Gondolom, egy földrengés után volt jobb dolga a városvezetésnek, mint átutazó prédikátorokat vegzálni… És így Pál és Szilász tovább tudnak menni. Milyen szép, kerek, szinte mesés történet.

Csakhogy! Van itt egy-két furcsaság, ami igazán rávilágít ennek a történetnek a különleges voltára, mélyére.

1. Amit már az elején említettünk. Eljut az evangélium Európába, de szinte már a „tengerparton” lesittelik az apostolokat. Ez azért súlyos.

2. Amikor Pált és Szilászt becsukják, sőt kalodába zárják, akkor imádkoznak. Ebben még semmi furcsa sincsen, én is ezt tenném. De úgy olvassuk: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent” Nem tudom, én hogyan viselném, ha börtönbe zárnának, és az ima is oké, de hogy dicsérő éneket énekelni az Istennek. Én inkább siránkoznék, vagy reménytelenül gubbasztanék a sarokban.

Vajon miért viselkedtek Pálék így? Miért nem voltak összetörve, miért nem voltak megzuhanva – és főleg – miért nem estek kétségbe?

3. Amikor a földrengés miatt a börtön ajtajai kinyíltak, akkor miért nem szöktek meg? Hiszen igaztalanul voltak fogva tartva! Én biztos meglógtam volna.

Ahhoz, hogy ezekre a furcsaságokra választ tudjunk adni két másik – ha nem is furcsa, de mindenképpen jelzésértékű – eseményt is meg kell néznünk a ami történetben.

1. Amikor Pál és Szilász maradnak a börtönben, nem menekülnek el, akkor megakadályozzák, hogy a börtönőr öngyilkos legyen. Amikor a smasszer látja, hogy nem szöktek meg, akkor leborul az apostolok elé és így szól: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” A börtönőr nyilván nem volt egy teológiailag művelt alkat, úgyhogy nyilván nem az üdvözülés, a mennybe jutás nüanszai felől érdeklődött. Főleg, mert ráadásul nem is zsidó, hanem – minden valószínűség szerint – római, vagy görög volt. De ha szó szerint fordítjuk az eredeti görög nyelvből ezt a mondatot, akkor így hangzik: „Uraim, mit kell cselekednem, hogy szabad legyek?” Gondoljunk bele, ezt egy börtönőr kérdezi ezt a fogvatartottaktól! Hogyan legyen szabad? Ez nem egy filozófiai kérdés, hanem valahonnan, nagyom mélyről felszakadó kiáltás, ami mögött nem „csak” az ekkor történt események, hanem egy egész élet tapasztalatai, emlékei húzódnak meg. Ennek a börtönőrnek az Isten megérintette a szívét és az el nem szökött apostolok nyomán hangzott neki és családjának az evangélium, és így ők lettek az első nem zsidó (a Biblia szóhasználata szerint: pogány) hátterű megkeresztelt, hívő keresztények! Az elsők Európában. Ők a mi őseink, lelki szempontból! Valami nagyon különleges történik itt! Valami egészen rendkívüli!

2. És talán már csak hab tortán, hogy másnap megjött ennek a börtönőrnek az új parancsa: „Bocsásd szabadon azokat az embereket!”

Mindezek a furcsaságok a börtön, az éneklés, a földrengés, és mindezek az események, a nem megszökés, a börtönőr kérdése és a szabadon engedés, mind-mind valami nagyon szolgáltak, valami nagyobbat. Az Isten tervét. Nem szeretem az „Apostolok Cselekedetei” könyvcímet. Két ok miatt sem. Az egyik, mert nem ez az eredeti címe, hanem az „Cselekedetek”, „Praxeisz” görögül. Másrészt meg azért sem, mert ezzel a módosítással a lényeg veszik el a címből, ami pont az, hogy nem az apostolok cselekszenek, ahogyan ebben a történetben sem, hanem Krisztus. Az evangéliumban a földön lévő Krisztus, itt pedig a feltámadás után, a feltámadt Krisztus cselekszik sokszor (nem) az apostolokon keresztül. És minden történet, minden esemény, legyen az jó vagy rossz, kellemes, vagy tragikus, mind-mind a Feltámadott cselekedete és az Isten tervének része. Ebben a történetben Pál és Szilász viselkedtek úgy, ahogy, mert tudták ezt. Tudták, hogy bármi is történjen ők a feltámadott Krisztus kezében vannak! És ott a legjobb!

A prédikáció elején a társasjátékról beszéltem. Arról, hogy mondjuk egy olyan taktikával teli játékban, mint pl. a sakk, csak egy bizonyos szintig lehet tudni, következtetni arra, hogy mit akar az adott lépéssel a játékpartner. Még akkor is ha olyan közeli emberrel játszom, mint a feleségem. Az Isten a tervébe invitál bennünket, mikor a hit ajándékát megkapjuk. Ez a szó legnemesebb értelmében „társas-játék”. „Játék”, mert az Istennek meg van a terve és a szabályokat is lefektette a számunkra, és „társas” mert amellett, hogy az ő akarat érvényesül, bennünket „társ”-ként hívott meg. Jézus a tanítványokat az Isten kertjében dolgozó munkásoknak nevezi (Mt 9,38), de nem sima munkásoknak, hanem olyan munkásoknak, akik egyben barátai is (Jn 15,14). Isten munkatársaiként, Jézus barátjaként be kell látnunk azt, hogy nem látunk, nem láthatunk mindent. Amit viszont megtehetünk, hogy egészen Istenre bízzuk magunkat! És ez nem bizonytalanságot, hanem az Istenben való elrejtőzés mindent felülmúló biztonságát adja majd nekünk, hogy Pállal és Szilásszal együtt, a legmélyebb pillanatokban se essünk kétségbe és bármikor szabadok lehessünk, és így a gonosztól felszabadítva dicsérhessük az Istent. Ámen.