Ima a vállalhatatlan emberekért (prédikáció, Húsvét ünnepe utáni 5. vasárnap, 2020.05.17.)

textus: 1Tim 2,1-3

A teljes istentisztelet videója:

A prédikáció háttérben hallgatható és letölthető formában:

Mindig izgalmas dolog átböngészni az aktuális népszámlálásnak az adatait. Jó látni (még ha nem is átlátni), hogy Magyarország népessége milyen összetételű a különböző szempontok alapján. Engem – nyilvánvalóan – a vallási hovatartozás érdekel a legjobban. Azonban – szintén nyilvánvalóan – idén a legkevésbé aktuálisak az adatok, hiszen a legutóbbi népszámlálás 2011-ben volt, így a következő jövőre, 2021-ben lesz. Engem személyesen is érint a dolog, mert pont a legutóbbi népszámlálás évében lettem felszentelt lelkész, szóval a következő népszámlálás adatai (az egyházi, illetve hitéleti dolgok kapcsán) valahol rólam is szólni fognak. Az előző évtizedeknek meglehetősen lesújtó tendenciája volt. Legalábbis papíron. Egyre kevesebben vallják magukat egyházhoz/egyházunkhoz tartozónak. Így – állami definíció szerint – van „X” mennyiségű keresztény az országban. Csakhogy az egyház definíciója szerint ez a szám, tulajdonképpen, még ennél is kevesebb.

Nagyon összetett dolog kereszténynek lenni. Nem olyan, amit egy rubrikába ikszeléssel el lehet inézni. Arra a kérdésre válaszolni, hogy „Ki a keresztény?” nem egyszerű. Egy kicsit olyan, mint amikor két régi jó ismerős évek óta nem látta egymást, aztán egyszer összefutnak valahol a boltban, az utcán, egy másik városban, akárhol és az egyik megkérdezi a másiktól: „Na, mi a helyzet veled? Hogy vagy?” Ilyenkor, ha ezt tőlem kérdezik (én már leszoktam erről a kérdésről, ilyen és hasonló helyzetekben, szóval én ilyet nem kérdezek), akkor azt szoktam mondani, hogy „Röviden: jól. Hosszabban? Nos, az legalább két és fél óra lenne.” Nyilván nem lehet éveket egy röp-találkozás alkalmával, a boltban a húsos pult előtt, vagy a piros lámpa alatt zebránál megosztani, akkor sem, ha igen jó ismerősről van szó.

Azonban van egy nagy különbség a „Ki a keresztény?” és a „Mi a helyzet veled? Hogy vagy?” kérdésekre adható válaszok között. Mégpedig az, hogy a „Ki a keresztény?”-re KELL, HOGY TUDJUNK, ne csak hosszú, kimerítő, alapos és mindenre kiterjedő választ adni, hanem valami rövidet és frappánsat is. Nem a magunk vagy mások szórakoztatása céljából, hanem mert életbe vágó, örök életbe vágó, hogy legyen rövid válasz is. Ez persze nem azt jelenti, hogy a rövid válasz pont olyan súlyú, vagy éppen helyettesítheti a hosszút, hanem az, hogy befogadható „rajtkő”, „startvonal” lehessen a hallgató számára.

Na, de most már adjunk választ a kérdésre: Ki a keresztény? Az Apostolok Cselekedeteinek könyve így ír az legeslegelső keresztény közösségről jeruzsálemi ősgyülekezetről: a keresztények „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban” (Apcsel 2,42) 1. Apostoli azaz, a valódi és tiszta tanítás; 2. közösség; 3. a kenyér megtörése, azaz az úrvacsora; és 4. az imádság. Ha ezeket a jellemzőket nézzük, akkor azt hiszem a népszámlálásban szereplő amúgy is igen sovány számok még kisebbre zsugorodnának…

Ebben a prédikációban nincsen lehetőség arra, hogy mind a négy jellemzőt kifejtsük. De mivel „Rogate” („kérjetek”) azaz az imádság vasárnapja van, ezért kézenfekvő, hogy a negyedik jellemzőről, az imádságról beszéljünk. A mai igénk is ezt támogatja meg. Így szól, ezt írja Pál apostol a mai igénkben: 

„Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt,” (1Tim 2,1-3) 

– ez ma a textusunk, amely az imádságról, annak súlyáról és sokszínűségéről beszél. Az ima fontosságához és identitás, keresztény identitás képző erejéhez csatlakozik Luther is: „Három dolog tesz kereszténnyé: az imádság, a kísértésben való megmaradás a hitben, és a testvérei beszélgetés.” A mai igénk gyönyörűen mutatja, hogy az ima milyen összetett dolog és mennyire színes és változó. Könyörgés, esedezés, hálaadás… és még sorolhatnánk. Azt nyilván nem mondhatjuk ki, hogy aki imádkozik az keresztény, de azt kimondhatjuk, hogy nagyon erős alappillére a keresztény életnek az imádság. Ebből persze következik a kérdés, hogy „Na, de akkor mi az imádság?” Erre azt tudom válaszolni, hogy a hosszú válasz szintén minimum két és fél óra… Úgyhogy inkább nézzük a rövidet. A mai igénk ezt meg is írja: imádkozzatok „minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt”

1. Tehát az imádság mindenek előtt olyan „dolog”, ami az Isten színe elé visz, az Isten színe előtt zajlik. Persze minden Isten színe előtt zajlik, de az ima egy olyan „tevékenység”, amely tudatosítja bennünk, hogy az Isten színe előtt vagyunk. Márpedig az Isten színe előtt az alázat az egyik legfontosabb magatartási forma. Azaz, hogy az Isten akarata szerintire alakítom az életemet.

2. És milyen ez az élet? Két szót hoz elénk Pál: „istenfélelem” és „tisztesség”. Istenfélelem, görögül „eüszebeia” azaz a „jó tisztelete”. És leginkább a Legfőbb Jó, az Isten tisztelete, és a tisztesség, azaz a másik ember (mint ember) tisztelete, tiszteletben tartása. Tehát az imádkozó, valódi keresztény ember tiszteli a kapcsolataiban a másikat: az Istennel való kapcsolatában tiszteli az Istent és az emberekkel való kapcsolataiban tiszteli az embereket. Önmagukért. (Az emberek tisztelete nyilván differenciált, azaz az általános „emberség” tisztelet és az adott ember tettei által kiérdemelt tisztelet nem egy és ugyanaz. De most nem is ez a témánk.)

3. És ezekből – az Isten színe előtt levésből és a tiszteletből Isten és emberek felé – az következik, hogy az ima célja a kapcsolat. Hogy kapcsolatban legyünk az Istennel és kapcsolatban az emberekkel. Mégpedig (és most ezt alá kell húzni) minden emberrel! Ez persze nem azt jelenti, hogy mind, a lassan nyolc milliárd emberért imádkozni kellene mindig, minden kereszténynek, hanem azt, hogy nincs olyan ember- fajta/típus/csoport/halmaz, akiért/akikért a keresztény ember ne imádkozna, imádkozhatna!

És Pál példát is hoz erre, mégpedig elképesztően aktuálisat: „a királyokért és minden feljebbvalóért” Nos, ez azt hiszem az egyik legkeményebb dió az imádságban. Azért imádkozni, aki valamilyen szintű hatalommal rendelkezik fölöttem. Pl.: tanár, igazgató, főnök, csoportvezető, menedzser, stb. Vagy éppen a politikai potentátok helyben mint pl. a polgármester, vagy országos szinten: pl. a miniszterelnök, vagy akár európai szinten, mint pl. az EU-s parlament elnöke, vagy az Európa Tanács elnöke, ésatöbbi, ésatöbbi… Nos, lelki füleimmel hallom, ahogyan a nézők jó része felszisszen, felhorkan, felugrik, vagy csak felhúzza a szemöldökét (kinek-kinek vérmérséklete szerint), valamely előbb felsorolt pozíciónál. „Még, hogy én ezért vagy azért imádkozzak! Hát, ott rohadjon meg, ahol van! Nemzetrontó, hazaáruló, ilyen vagy olyan bérenc, lakáj vagy ügynök! Ki keletre, ki nyugatra, ki északra vagy délre adta már el magát…” És még sorolhatnám!

Egészen durva, amit az utóbbi évtizedek a nemzetünk lelkiállapotával tettek pártpolitika címszó alatt…! Legyen az bármelyik oldal, bármelyik „szín”! Sose felejtem el, hogy már középiskolás koromban is az egyik barátom majdnem rám támadt, mert más politikai véleményen voltunk. Pedig egy zenekarban zenéltünk, tényleg barátok voltunk és még csak nem is választhattunk, mert tizennyolc alatt voltunk. De már akkor és olyan korúan szétszabdalt bennünket, közösségeinket a pártpolitika.

És hogyan jön ez ide? Kedves Testvérek! Ki a keresztény? Többek között az, aki imádkozik. Mi az imádság? Kapcsolat az Istennel, amely az emberek felé, pontosabban minden ember felé fordít. Lassan tíz éve valamit beírtunk (vagy helyettünk beírtak) a népszámlálási adatok közé, keresztény/nem keresztény, evangélikus vagy bármi más. De nem ez a papír tesz bennünket kereszténnyé, hanem (sok minden más mellett az), ha tudunk imádkozni. Tudunk imádkozni, mégpedig még a feljebbvalókért IS, még a politikai ellenfelekért IS, vagy számunkra vállalhatatlan emberekért IS! Persze nem azért imádkozni, hogy ott pusztuljon meg ahol van, és nem is azért, hogy álljon át az „én” oldalamra vagy ilyesmi… Nem, nem. Hanem azért, hogy ha pl. ő egy „felsőbbség”, egy bármilyen szintű, de engem érintő vezető, akkor jól vezesse azokat, akiket vezetni kell, hogy „hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben”. Ha meg éppen most nem „felsőbbség”, akkor pedig be tudja tölteni a hivatását Isten nagyobb dicsőségére és az emberek jóléte érdekében.

Vajon tudok ÍGY imádkozni emberekért? Igen? Akkor halleluja! Dicsőség az Úrnak! Nem? Akkor önvizsgálatot kell tartanom, mert valami difi van… De ez utóbbi esetben sem kell elcsüggednem. Hiszen az ilyen imádság (ami most talán még nem megy) „jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt”. Márpedig, ha neki ez tetszik, akkor Ő segíteni fog engem abban, hogy menjen a dolog, ha akarom, ha kérem, ha imádkozom… Ámen